Irány a préri

A hősök Bősre mentek

avagy a tavasz, az agy és a két füstölgő tekergő, vagyis biciklive’ a esőbe bele

(2007.05.06.)

Mohamed futása után 1385 esztendővel egy Habba-szerű lény ötlete nyomán megterveztük vala egy kellemes, május 06-ai napra a következő kerékpáros kalandunkat, mégpedig a már nevezett gyirmóti, az egyorrú Bob és leendő nőlény neje, valamint jómagam részvételével.

Természetesen Habba tervez, Isten végez (habár ez némileg ellentmondásos, mivel Habba úgy tudja, hogy ő is isten), így egész hétvégén szakadt az eső (persze a média megint rátett egy lapáttal, néhány órányi zápor után már özönvízként definiálták az időjárást, de szerencsére mi elhisszük az Úrnak, hogy nem lesz több özönvíz, mert megígérte Noénak, amikor látá legutóbb, hogy az rossz, emiatt nem estünk neki vadul a bárkaépítésnek, viszont kitaláltuk, hogy ha nem esik, akkor nem zavarnak bennünket a felhők és elindulunk Gabcikovóba (avagy tisztes magyar nevén Bősre) megnézni az erőművet, mert azt még eddig nem látánk vala.

Ahogy arra számítani lehetett a puhány Bobék hamar kitalálták, hogy csak napsütésben lehet biciklizni, mert ha nincs nap, akkor hideg van, a hideg pedig rossz (megjegyzem a két előző Antikrisztusnak, Napóleonnak, majd később Hitler bácsinak is hasonló emberei lehettek, ezért tört bele a bicsakjuk az orosz télbe).

Persze előző napon (szombaton) délután elkezdett esni úgy istenigazából, s vasárnap reggel kilenc körül is volt még baja az időjárásnak, így Habbával kitaláltuk, hogy még alszunk rá egy órát, aztán később döntünk. Az idő jottányit sem javult ugyan, továbbra is sűrű, sötét fellegek takarták el az eget, viszont egyáltalán nem volt hideg, így úgy határoztunk, hogy tisztelegve ezzel az emberiség jó arcai előtt, akik hasonló helyzetben tudták, hogy mi a helyes, és nem hátráltak meg a kihívások elől, magunk elé idézve az öreg Montgomery híres szavait a „D”-nap viharos előestéjén – „azt mondom, menjünk” -, mi is ekként fogunk cselekedni a mi emlékezetünkre. Bob továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez nem az ő ideje, így újfent ketten maradtunk a nagy feladatra.

Ez még az egyik győri víztorony

Miután nem nagyon kapkodtunk, 10:45-kor sikerült végre elindulni tőlünk, majd bevonultunk Győrbe (de a történelembe még nem), s áthágva megannyi veszélyen, illetve a Mosoni-Duna felett átívelő hídon is, a 14-es úton kerekeztünk ki Vámosszabadiig, a határátkelőhelyhez. Itt még kifele találtunk is egy bicikliútnak jelzett kis ösvényt, amely szerint röpke 17 km megtétele után újra Győrben lehetünk (a 14-es úton ez 12 km volt, viszont ott egyébként nem nagyon illik biciklizni a nagy kamionforgalom miatt, mi sem tettük volna ezt, ha nem hétvége van, amikor ugye él a kamionstop). Szerencsére nem volt nagy forgalom, de azért kitaláltuk, hogy hazafele a hosszabb, de azért nyugisabb úton megyünk.

Habba megint talált egy rövidebb utat, át a mocsáron,
hogy utána jól fogjanak a sáros fékek…
Ez már nem kihívás
A végtelenbe és tovább, avagy E.T. hazamenne
Addig jó volt amíg tartott a bicikliút…
…aztán meg csak a verseny, meg az alázás 🙂

A határátkelő utáni két hidat követően (azért közben csináltunk néhány fotót, illetve szerencsénk volt, pont jött egy szárnyashajó is) egy huszárvágással rátértünk a töltés mellett futó útra, majd talán egy kilométer után, mivel láttuk, hogy többen bicikliznek rajta, felnéztünk a töltésre is.

Mint kiderült, ezt nagyon jól tettük, mert szlovák felebarátaink ellentétben a magyar szokással nem sóderrel terítik minden évben a töltéseiket, hanem egyszerűen lebetonozzák őket, ami a kavicshoz képest végső megoldás, nem beszélve arról, hogy mivel egy további elmés ötlettel elejét vették annak, hogy autók is ráhajtsanak, valóban elég tartós lehet, nem beszélve arról, hogy tényleg nagyon nyugisan, kényelmesen lehet rajta tekerni.

A szlovákok valószínűleg semmivel jobbak vagy rosszabbak nálunk ha arról van szó, hogy összemossák magukban a szabad és lehet fogalmakat, így aztán a nálunk megszokott sorompós megoldás helyett (amik persze szinte soha nincsenek leengedve és boldog boldogtalan ráhajthat a töltésekre) szépen beleépítettek egy vas korlátot minden egyes, a töltésen áthaladó út mellé, hogy véletlenül se jusson eszébe senkinek motornál nehezebb járművel felhajtani rá. Ezt a módszert akár el is tanulhatnánk tőlük, mert pl. a Gyirmót körüli töltéseken már sem kocogni, sem futni nem lehet a sok autótól, amik véletlenül sem lassítanának előzéskor és simán vastag porfelhőbe terítenek mindenkit, mert jó fejek…

Ezt pont kifogtuk
Majd egyszer mi is 🙂
Az egyik lábam itt, ott meg a másik
Ők is EU
Jóféle töltés (legalábbis biciklis szemmel)

Ezt persze hamar kibeszéltük, és inkább élveztük a csendet, a folyó és a rét virágainak illatát, amelyek utunkat szegélyezték. Néha jöttek szembe biciklizők, vegyesen magyarok, szlovákok, osztrákok, de mindenki jó fej volt, többnyire már messziről integettek.

Egy idő után ez már kezdett gyanús is lenni, s megfordult a fejünkben, hogy esetleg valami rossz lehet előttünk, mert mindenki csak szemből jön, odafele pedig csak mi. Már mindenféle szörnyes teóriát felállítottunk, illetve a lassan a horizonton feltáruló erőmű felett vad orgiára készülő viharfelhőkre is kezdtünk némileg gyanakodni, de ha idáig eljutottunk, akkor már nem fordulhattunk vissza. Maga az erőmű egyébként messziről elég nagynak tűnt, s bár közelről sem nagyon kicsi, azért némileg csalódást keltő volt a számomra, elég lepusztultnak látszott, turisták, kirándulók viszont voltak még bőven amikor odaértünk.

Elmentünk az akkor még üres zsilip mellett is (mivel ugye értelemszerűen az egész folyóágat elfoglalja az építmény, valahol át kell rajta haladniuk a különböző hajóknak – elég látványos, ahogy bejön a hajó a zsilipbe, ott szépen, lassan felemelik vagy éppen lesüllyesztik iránytól függően a túloldali víz szintjére, majd vágok be képeket is róla), majd pici tanácstalanság után bekanyarodtunk a parkolóba (autóval fizetős), ami szintén a duzzasztó tetején kapott helyet. A büfében magyarok a tulajok, lehet fizetni forinttal, euróval (abban is adnak vissza) és persze koronával.

A legutóbbi szigetközi rossz tapasztalataink nyomán inkább nem próbálkoztunk be a büfés kávéval, de egy jégkrémet azért letoltunk a torkunkon, mert energiára már nagyon is szükségünk volt (főleg, hogy eredeti terveink szerint csak hazaérés után veszünk magunkhoz rendes táplálékot, mivel maradt még jócskán pácolt hús a múltkori sasliksütésből és valamit azzal is kellett kezdeni). Picit elmerengtünk a szinte végeláthatatlan víztömegen (nem találtunk adatot arra nézve, hogy milyen mély lehet a felduzzasztott víz, de 15-20 méter biztosan van a szintkülönbségből, illetve abból saccolva, hogy az alacsonyabb szinten is simán járnak nagyobb hajók is).

A tuti útlezárás, kicsit előbbre pedig a szlovákiai piramisok,
mert nekik is kell, ha a bosnyákoknak van 🙂
Itt-ott már van egy kis vízfolt, mintegy
előrevetítve a ránk váró kataklizmát
Energiát – avagy Habba kagylóevés közben
(az út mellett találta)
Valamivel több, mint 30 km után, felsejlettek
az erőmű körvonalai

A kihelyezett térképeket elemezve kiderült, hogy a környék bizony kitűnő túralehetőségeket rejt, már össze is raktunk magunkban egy Győr – Bős – Cunovo – Rajka útvonalat biciklivel, majd kempingben alvás, végül a Szigetközi úton másnap haza. Mire idáig jutottunk gondolatban, elkezdett szakadni az eső, így a következő kb. egy órát szintén itt töltöttük (van elég hely, ahova be lehet állni), közben pedig öntötték kifele az égi dézsákból a sok vizet.

Innen még nem sok minden látszik, de
egyébként sem volt nagy szám
Innen is elég szakadtnak tűnt
A zsilip némi vízzel és egy hajóval
Megtelt, jöhet a vontatóhajó
Sikerült jól feldobni a fényképezőgépet és beállítani az
időzítőt, nem pedig egy különösen kegyetlen sirály
rabolta el Habbát, ahogy aztán ezt próbálja
bemesélni mindenkinek 🙂
Valahogy így működik
Ehol vagyunk
A másik oldal, ahol sok víz vala
Ezek olyan nyilem-nyalom dolgok
A busmanok el sem hinnék, hogy létezik
ennyi édesvíz valahol a világon

Miután már kezdtünk unatkozni, és kicsit mintha az eső is kezdett volna alábbhagyni, úgy gondoltuk, hogy nekivágunk, mert nem messze már kezdett tisztulni az ég a töltésünk felett, ahonnan jöttünk, ami nem is bizonyult rossz döntésnek, mert 1-2 km után az eső teljesen elállt, majd újabb néhány perc tekerés után az esőálló dzsekik is lekerültek rólunk, mert kezdett melegünk lenni. Picit még később pedig már nagyon melegünk lett, mert kisütött a nap is.

Kicsit esett
Megáztam, hogy láthassatok jó zsilipes képet
Mit nekünk egy kis eső
Különösen, ha ilyen jó fejek vagyunk 🙂
Hóemberek egy óránál

Vissza a határig eseménytelenül telt az út, láttunk nyulat (majdnem akkora fogai voltak, mint annak a bizonyosnak a Gyaloggaloppban, és mivel nem volt nálunk szent kézigránát, amelyet eldobva az ő ellenségei megdöglendenek, inkább nem mentünk oda hozzá), valamint egy bátor gólyát is (tulajdonképpen a gólyát nem is itt láttuk, hanem már a hazai oldalon), meg két hóembert, amikről kiderült, hogy nem is azok.

A határátkelő után mindjárt rákanyarodtunk a fentebb (még a kivándorlásunkkor) taglalt bicikliútra, amely azonban 2-300 méter után rávitt a Nagybajcs felé vezető töltésre. Természetesen kavicsos töltésre, mert már hazánkban voltunk. Ezen elég rossz volt tekerni, így aztán az első lehetséges alkalommal le is térünk róla Nagybajcsnál.

Miután a vízkészletünk erősen fogyóban volt (ezt azt jelenti, hogy nekem már csak néhány korty vizem volt a két palackomban, Habba pedig kis híján szomjan halt már), ezért tettünk egy próbát, hogy kapunk-e vizet az egyik helyi ismerőstől, s Kenny von Habba szerencséjére így is történt. Pici széken ülést követően megállapítottuk, hogy valahogy ilyesmit kellene applikálni a biciklikre is, mert bármilyen kényelmes is a nyergünk, azért még lenne mit javítani rajta.

Kisbajcson majdnem ettünk fagyit is, de a kocsmában, bár fennen hirdette a felirat, még nem lehetett kapni. Habba, szegényes zsírtartalékai folytán itt már elhaló hangon könyörgött energiáért, de még ki kellett bírnia Bácsáig, ahol is egy Evelynre keresztelt kellemes kis cukrászdában egy fagyikehellyel vigasztalta magát (és persze engem is :)).

Otthon, édes otthon
Ez már a magyar töltés, útban Nagybajcs fele
Mert hülye azért nem vagyok…
…ööö… itt vagyunk… asszem… 🙂
Ki ér előbb a fagyizóba?
Egy kehelynyi földi mennyország

Végre innen sikerült elérni öcséméket is, hogy csináljanak kaját, mert éhen halunk lassan (azért itt már közel 70 km-nél tartottunk és gyakorlatilag nem is reggeliztünk). Azért a fagyi után új erőre kapva megtekertük azt is, vagyis a maradék néhány kilométert, így olyan 17:30 körül be is estünk hozzánk (Kriszta sógornő próbálkozott ugyan az étellel közben, de át kellett vennem az irányítást, ha még aznap enni akartunk – azért előtte még elrágcsáltunk egy rántott húst a biztonság kedvéért), illetve nem sokkal később megérkeztek Bobék is. Miután jól belakmároztunk, még megnéztük a képeket, megbeszéltük a következő túra idejét, majd szép lassan elcsorgott haza mindenki.

Bár ez a biciklizés rövidebb volt majd 20 km-rel (80 lett a vége), mint az előző, valahogy mégis jobban elfáradtunk szerintem, Habba is zombiként indult haza (ezúttal nem kísértem el, szóval ö olyan kb. 5 km-rel többet tekert). Az sem volt rendes, hogy az orcám megint pirosra sült, de már kezdem megszokni…

Ez sem volt egy elvesztegetett nap.

(2007)