Irány a préri

Kenutúra 2005.

Doborgazsziget, Magyarország

(2005.08.07-13.)

Részt vett rajta mindenki, akinek nincs keresztneve, kivéve a Dallas unokatestvérét, aki ugyan szintén ott járt, mégis volt keresztneve (eme anomália a keresztnevekkel csupán azért érdemel említést, mert csak), De ne szaladjunk ennyire előre…

Vasárnap este érkeztünk meg kellemes hangulatban, majd a villámgyors sátorállítás után (még a mi négyszemélyes, középső kamrás dupla vázas sátrunk  is  felállt egészen tűrhető részidővel, szemben a tavalyi esettel, amikor már mindenki a második sörét itta, mire öcsém összeszenvedte). 🙂

Épül a tábor

Ezután következett a nagy bevásárlás a móvári Tesco nem éppen felemelő áruházában (a győri nem kicsit jobb). Jó, hogy csak nyolcan voltunk, mert mindenki mást akart venni és enni, így számomra örökkévalóságnak tűnt, mire konszenzusra jutott a banda (még egyedül is utálok vásárolni, csapatban pedig egyenesen a rosszullét kerülget tőle).

Végre valahára aztán visszaértünk a táborhelyre (Buroki vendégház, csak ajánlani tudom mindenkinek), és nekiálltunk grillezni egy kis kolbászt, mert az finom. Időközben kiderült az is, hogy a tavalyi koedukált WC esztendő teltével átalakult és van női és férfi rész is. Ellenben a tavalyi nagy  talány, a bácsinéni most nem volt ott, így már sosem derül  ki, hogy melyik nemhez is tartozik valójában. Ugyanakkor a WC-ben a fal nem ért a plafonig, így a légtér közös volt, illetve a férfi részlegben egymás mellé került a piszoár és az ülőkés, így családias hangulatban lehetett a különféle kis- és nagy dolgokat végezni. A vacsora ettől függetlenül isteni volt, a hozzá elfogyasztott sör pedig olyan új ötleteket adott, mint az övtáskára akasztott sörös doboz tartóként funkcionáló saját névre gravírozott fémbögre.

Bögre-sörtartó
Koedukált WC

Éjszaka  aztán szembesülnünk kellett vele, hogy közeledik a jégkorszak, bár a hálózsák + takaró (már ugye aki hozott…) már egészen elviselhető klímát teremtett. Hallomásból tudom, hogy aki nem a Gombi és én vagyok, azok éjszaka összebújtak, de hát ez egy meleg világ.

Másnap nem volt különösebben rendes az idő, egész nap esett meg viharos szél fújt, így aztán a nap rendhagyó módon némi asztalitenisszel (így nem hangzik olyan kínaiul) és kártyajátékkal folyt, illetve a délután jelentős részét kitevő paprikás krumpli bográcsba imádkozásával. Természetesen mindenki másképp tudta az összetevők helyes sorrendjét, de Bob muterja telefonos segítséget nyújtott). A végén még került bele meglepetésként 10 tojás, mert akkor jó ötletnek tűnt (a már majdnem kész kajába ütöttük bele). Hamar kiderült, hogy tényleg az, mert pár perc alatt belesült és eszméletlen finom lett.

Kénytelenek voltunk továbbá egy kissé kemény kenyeret (már csak ilyen volt este a boltban, igaz emiatt ingyen is kaptuk) a fejemmel  széttörni,  majd  a  sütőben megpörkölve megenni. A hatalmas jólét (evés) után a szokásos henyélés és okoskodás, illetve némi italozás következett, majd a gyengébbek (köztük én is) úgy döntöttek, hogy dacára az előző este kigondolt nomád életformának, nem várnak a fürdéssel csütörtökig. A keményebbek, így TibiCsoki majdnem kibírta: az egyik képen jól látható a frissen nevelt lábfétise is. Ennek a kialakulását mi többiek nem vártuk meg. 🙂

Azért nem vittük mindig (fejjel) kenyértörésre a dolgot…
Gyufás-trükkös srác, kissé elégett ujjal és némi új keletű tapasztalattal 🙂
Paprikáskrumpli vacsi

Kedden aztán egy egészen más nap virradt (vagyis nem esett annyira), de a reggeli és némi séta után – ahol kiderült, hogy az idén is jó formában lévő TibiCsoki még képes ugrani, tehát elég távoli rokona még csak az elefántnak, aki köztudottan egyedüli szárazföldi emlősként nem képes erre a mutatványra – vízre is szálltunk és kezdésként eleveztünk Dunakilitire.

Mondjuk nem volt nagyon rendes a csónakok elosztása, mert a rutinos TibiCsoki és öcsém voltak az ellátóhajó (náluk volt a sör), majd az e téren szintén tapasztalt Bob és Dallas unokatesója (akit nem is értem, hogy miért nem Lacinak hívok, mikor azt rövidebb kiírni) fogták  közre a vizet még csak messziről látott Pirost. Ebből következik, hogy az igen-igen sokat tapasztalt (ez azt jelenti, hogy tavaly már borult velem) Dallas lett az orrdíszünk (aki jó motornak bizonyult, mert húzott rendesen, viszont az idegei elég jól tönkrementek pár út alatt néhány kellemes manővertől), majd a billegtető művész Ghomby (na ő még kajakra nem ült kenuban) majd “a én” a kormányos. Dallas ugyan több ízben is le akart cserélni, de mivel nem akadt más, végig én kormányoztam neki a kenunkat minden létező akadálynak – nem éppen a biztonság kedvéért…

TibiCsoki gondosan karban tartott lábfétise
Gyalogtúra nem nagyon messze

A tavalyi csúszdánkon ezen a napon nem volt víz. Kiliti előtt ugyanis van egy beton  duzzasztó, amin atom jól lehet mentőmellényre ülve csúszkálni, ha van rajta vagy 10 centi víz, de most csak szerdától emelkedett annyit a vízszint, hogy pár centis átfolyás legyen, de az sem algásodott el eléggé ahhoz, hogy jól csússzon. Csúszda hiányában némi szemerkélő esőben evezés után el is értük a kitűzött célt, ahol hideg sörrel és meglepő módon száraz homokkal ellátott röplabdapályával várt bennünket a Vízpart Söröző.

A röplabda egész jól ment volna, ha a többség nem teljesen antitalentum a labdajátékok terén (én bénán is élveztem), de következő napon már egészen jól ment. Mármint önmagunkhoz képest. Estefele visszaeveztünk a táborhoz, de útközben megálltunk egy kis szigeten (ahova a mi kék kenunk persze csak másodszorra tudott kievickélni), ahol többen a vízbe engedték némi sárga folyadékot. Nem számoltam ki, hogy hány nap alatt ért Győrbe az anyag, de figyelembe véve a víz öntisztulási képességét, (ott) már nem mart halálra szerintem senkit. Este betoltuk a maradék paprikás krumplit, majd én elmentem futni, mások meg keményen inni kezdtek. Nem tudni melyik módszer volt a jobb hideg ellen, mert végül senki sem fagyott halálra az éjszaka. Nyárhoz képest amúgy tényleg elég hidegek voltak az éjszakák.

A nagy csapat
Strandröplabda Dunakilitin
Megadtuk nekik!
Megadták nekünk! 🙂
(Csend)élet a fatörzsön

Szerdán a változatosság kedvéért ismét Kilitin voltunk, ahonnan szakadó esőben eveztünk vissza, hogy teljesen jó legyen. Miután minden vizes volt, konyhában meg nem főzünk táborozáskor, ezért miután kifogyóban lévő készleteinket ismét Móváron bepótoltuk. Nekem közben kiújult a vásárlás-fóbiám. Végül közös megegyezéssel nekiálltunk éttermet keresni. Ez este kilenc után elég nehéz hadművelet volt, mert már sehol nem volt konyha, illetve volt, ahonnan 5 perccel konyhazárás után hajtottak el bennünket, pedig szerintem nem lettünk volna annyira rossz bevétel. Aztán szinte a szomszédban, már Doborgazon találtunk egy panziót, ahol jó fejek voltak és fogadtak bennünket zárás után is, és nem mellesleg jó volt a pizzájuk is.

Ha egyszer menni kell…
Még mindig a kis szigeten, de nem a sárga vízben 🙂
A helyi vizek rettegett kalandorai lettünk egykettőre
Ez is hozzá tartozik, mert ugye a Duna az jön (és visz mindent)

Este mindenki korán elhalt a sátrába, és másnap reggel is elég nehezen vánszorgott elő. Mondjuk egyébként is jellemző volt, hogy valaki – Dallas vagy Ghomby – és én elmentünk reggeliért a boltba, majd miután terülj-terülj asztal lett, hirtelen felébredt a csapat. Bár néha ez sem segített, pl. volt, hogy Bob és Piros picit később bújtak elő a hét közepe tájékán és Piros annyira képben volt, hogy meg kellett neki mutatni, hogy hol van – már napok óta – a kenyér és a konyha. Azért persze olyan is előfordult, hogy mire visszaértünk, már lefőtt a kávé. 🙂

Krokodil Dundee borotválkozik
Ezért a látványért sem kellett sokat sétálni
Ha a hegy nem megy Mohamedhez, avagy Sziszifusz akcióban
A lábkoszok támadása
A lábkoszok visszatér(nek)

Csütörtökön alternatív útvonal mellett döntöttünk, bár a végcél ekkor is  Kiliti lett volna (amelyet nem értünk el, mivel TibiCsoki fellázadt, hogy nem azért jött, hogy beledögöljön az árral szemben evezésbe). Azonban ehhez sikeresen venni kellett volna egy kellemetlen akadályt: a folyó ugye rendületlenül folyik, még ha csak egy kb. 30 méter széles mellékágról is van szó. Azonban ha egy híd miatt két oldalt töltést emelnek és ezen a részen mondjuk 6-8 méteresre szűkítik, akkor ott megduzzad és atom erősen zúdul tovább két oldalt, középen frankó örvényeket keltve.

Vadvízi hajósok, avagy ezt most k*rvára elhittük (a háttérben Bob vizel)

Na ezen kellett felevezni, ahol persze a kék kenu ismét brillírozott, de a híd túl messze volt és csak két borulást követően, negyedik nekifutásra (egyszer nem borultunk fel, csak szimplán nem bírtunk átevezni), koronázta siker a ténykedésünket, meglepő módon a legdurvábban folyó részen. Mi ugyanis a sportszerűtlen többiekkel ellentétben megpróbáltunk anélkül átevezni, hogy belekapaszkodnánk a hídba, de végül meg kellett állapítanunk, hogy egyrészt nem vagyunk ehhez elég erősek, másrészt pedig Ghomby nem rendelkezik a megfelelő méretű pocakkal, hogy alacsonyan legyen a súlypontja. Így amellett, hogy össze-vissza evezett – pedig üvöltöttem is az ütemet – először tutkóra miatta borultunk.

A második borulást nem is értettük, az túl gyorsan történt, és egyszer csak a vízben voltunk.  🙂 A hídon túljutva aztán 5-6 kanyar után TCs ismét fellázadt, Bounty-sat játszva. Mondjuk másnap kiderült, hogy nem sokkal feljebb tényleg nagyon nehezen tudtunk volna csak felevezni, mert összeszűkült az folyóág. Így visszacsorogtunk a hídhoz és a másik oldalról sokkal kellemesebb volt áthaladni rajta. Ezután hosszas fürdőzés következett a sekély, de azért elég erős sodrású vízben. Emiatt nem volt könnyű megállni a derékig érő részen sem, de azért halált megvető bátorsággal, csigalassúsággal tapogatózva átkeltem az álkrokodilok árnyékával dúsított vízen a fényképezőgéppel, hogy a hídról lefényképezhessem az alattam az árral magukat átvitető harcosokat.

A híd túl messze van – már nem az első próbálkozás 🙂
Itt még minden jónak tűnik
Kezdünk beleérni a komolyabb áramlatba
Az ár már átdobott a túloldalra, de még nincs minden veszve
Még két másodpercig vagyunk a víz felszínén 🙂
Ennyi volt 🙂
Na szedjük össze magunkat és kezdjük előről…
Mit röhögtök szemetek? 🙂
Megérdemlünk egy kis pihenőt

Ezek után nem volt baj az étvággyal sem, szerencsére Bob faterjáék a hagyományoknak megfelelően ismét megjelentek egy nagy adag kajával (leves és annyi rengeteg palacsinta, amennyit csak harmadszorra sikerült befalnunk, pedig pusztítottuk rendesen). Este Aranyeső Yuccában volt a fő program, majd némi italpusztítás után kultúremberként nem feküdtünk le aznap amikor felkeltünk (mondjuk én igen, mert futni is voltam, de persze – gondolom a többi táborozóval egyetemben – aludni én sem tudtam, mert a többiek nem nagyon voltak csendben, de végül is ez erről is szól).

Palacsinta, mint a földi mennyország egyik alappillére
Ilyen, s ehhez hasonló, őskorból itt ragadt vadállatok között éltünk

Pénteken igazi túlélő túrát terveztünk, amelyről sajnos nincsenek fényképek, mert egyrészt már alig maradt pár fotónyi hely a memóriakártyámon – be kell ruháznom egy nagyobba -, másrészt pedig nem akartam   megúsztatni, pedig ez volt a legtutibb.

Természetesen ismét alternatív útvonal, kellemes kőgát-zúgókon kezdve, majd némi labirintus a vízbe zuhant fák között, végül elhibázott jobb kanyar (a fáról lógó egészen kicsit halott gólyánál) és némi teaivást és a hollétünkkel kapcsolatos vitát követően visszaeveztünk és bemerészkedtünk egy olyan vékony ágba, ahol a kenu csak egy helyen fért el keresztben (az egyik fahíd előtt pár méterre).

Itt végül dicstelenül tolatva értük el az ellenőrző  pontot. A híd olyan alacsonyan volt a víz felett, hogy ki kellett szállnunk és átemelni a hajókat. Ghomby alatt szerencsésen beszakadt a híd, de még abba sem hagytuk rendesen a röhögést, amikor TibiCsoki merész húzással elengedte a vízre bocsátott kenujukat és azt a nem nagyon rendes víz el is vitte (szerencsére Bobék előttük elindultak, így volt aki megfogja,  különben vagy utolértük volna, vagy nem, mert az összes akadályt simán kikerülte úgy, hogy senki nem nyúlt hozzá), viszont amíg öcsémmel leúsztak a vízen (a part mindkét oldalon járhatatlan bozót volt) és beszálltak, mi Dallasékkal átvettük a vezetést, és a következő hídnál jól megmutattuk…

…volna, ha nem építik picit magasabbra, így miután szépen ráfordultunk, a víz alá is mosta a kenut és bár kitartóan küzdöttünk az elemmel pár másodpercig, hamarosan annyira megdőlt a hajó, hogy ömleni kezdett a víz a peremen keresztül, így jó kormányosként elsőként elhagytam a hajót és erre buzdítottam a többieket is, majd a híd  túloldalán  találkoztunk  ismét, ahol szerencsére kilátszottunk a vízből, így ki tudtuk önteni a vizet, mire megérkeztek a többiek, akik szintén  átvették  a  módszerünket  annyi különbséggel, hogy még a híd előtt  vízbe ugrottak, nem csak alatta, de így már könnyű volt, miután mi kitapasztaltuk, hogy csak derékig-mellig ér a víz.

Folyóparti csendélet
Onnan indultunk neki a hídnak
Isten a legjobb mosógép, avagy irány a híd alatti centrifuga!
Itt még nagyon bátrak
Az árnyékkrokodilok azért már erősen fenték a fogukat
Bobék is remekelnek

Miután ilyen jól beváltunk élhajónak, ismét beálltunk a helyünkre, de szerencsére két kanyar után kiértünk arra az ágra, csak picit feljebb, ahol előző napon nem  akartunk tovább evezni. Miután megéreztük a sodrást, nem volt kérdéses, hogy merre fordulunk (a híd mellett döntöttünk), majd nem sokkal később a többiek is erre a meggyőződésre juthattak, mert a híd mögötti sekélyesben csak pár percet vártunk rájuk. Mivel Doborgazig már előző napon is majdnem megszakadtunk felfele, ezért a rögtönzött haditanács döntése alapján újfent elkanyarodtunk Kiliti fele (ott csak kis részen kell szembe evezni  és  ott  sem  veszélyes  a  sodrás),  majd a csúszdás kőgátnál kiderült,  hogy mégiscsak ezt láttuk két órával ezelőtt, amikor jobbra fordultunk, majd ahelyett, hogy 10 métert vittük volna a kenukat és nyugodtan ellapátolgattunk volna, mi a keskeny ágat választottuk a belógó ágakkal és pókokkal (párat sikerült is összeszedni a rendkívül hatékony kormányzásomnak köszönhetően, és még napokig kék-zöld foltok borítottak, gondolom Dallas és Ghomby is így lehetett ezzel).

Akkor talán grillezzünk tegnapi maradék pizzát
Hm… de finom (mi meg éheztünk, mert még csak most kezdtük a főzést)
Már indul is a hagymakommandó
Szerencsére hamar visszaértek
Nem éltünk mi olyan rosszul na 🙂

Azért utólag már nem bántuk annyira ezt a ballépést, innen a karosszékemből visszatekintve pedig már kifejezetten jó kalandnak tűnik.

Este kellemes grillparti volt megint. Vagyis nem, mert az még szerintem csütörtökön volt, mivel ezen az estén Ricsi barát-kolléga is lenézett a majdnem nejével és két kutyának csúfolt izéjével, amikor is lecsó volt a menü 30 tojásból (döbbenetes mennyiségnek tűnt a bográcsban, mégis majdnem kevés lett), meg zacsis leves. Utána a tábortűz fényénél hullócsillag-vadászat (a szerencsésebbek – mint pl. a én – egészen sokat láthattak,  kivéve  TibiCsokit,  mert  ő  mindig  háttal  ült  nekik).

A bátor srác (az volt a lényege, hogy ki nem rántja el a fejét reflexből)
A vendégek se maradjanak ki, főleg Ricsi ilyen arccal 🙂
A bátor srác fokozza az estét egy kis tűzrúgó tánccal
Azért itt már nem volt józan 🙂
Bob is rendületlenül imádta a tüzet

Szerencsére mindenki hulla volt, így megint viszonylag hamar eltűntünk a sátrakban, de nem sokkal lettünk jobban másnap reggel sem, mert hamar kitaláltuk, hogy sok a  felhő és erős a szél (Dallas az unokatestvérével eljött péntek este, mert dolga volt szombaton, így nekünk nem volt motorunk, Bobéknak meg kormányosa) és inkább ne is evezzünk már, hanem bontsuk el a tábort és menjünk haza. Így is tettünk, és délután  5-kor már otthon is pusztult mindenki (szó szerint, még másnap is túl fáradt voltam ahhoz, hogy elmenjek búcsúba, pedig állítólag kulturált bál volt, de így jártam, majd jövőre).

Végeredményben istenség volt az egész, és simán kihoztuk 20 rugóból fejenként. De ez már a végszó, s bár rengeteg mindent kihagytam (van amit  okkal, van amit úri passzióból – jól van na, lusta vagyok annyit gépelni)  gondolnom  kell  arra  is,  aki  végig  akarja  olvasni, meg különben is el kell jönni jövőre, mer’ jó! 😉