Azon is túl

avagy zűrök mindig vannak

A sivatagban kezdődött minden. A hőség, a homok, és a halál határtalan birodalmában, ahol oly ritka az enyhülést hozó eső. Évente egyszer, ha esik, s nincs nevetségesebb látvány egy megfáradt utazónál, aki bőrig ázva érkezik meg egy oázishoz. Engem is kaján tekintetek hada kísért, miközben lekászálódtam a tevém púpjai közül, és berohantam a környék minden bizonnyal egyetlen fogadójába. Bent a már jól ismert, fellengzősen illatosítónak nevezett füstölő bűzölgött csendesen. Az egyetlen ablaknyílásra feszített kecskebőrön keresztül nem jutott túl sok fény a helységbe, de az mindjárt feltűnt, hogy az egész hodály tök üres. A földön mindenhol leterített szőnyegek hevertek, amik errefelé az asztalokat és a székeket voltak hivatottak helyettesíteni. Ekkor surranó nesz hallatszott az egyik sarokból…
Mindjárt hasra vágtam magam – a sivatagban soha nem lehet elég óvatos az ember -, de aztán megszégyenülten láttam, hogy csak a fogadós lépett be az ivóba egy függöny mögül, amit eddig észre sem vettem. Szerencsére az ürge arckifejezése nem árult el különösebben nagy intelligenciát, így megpróbáltam megmenteni a tekintélyemet, és könnyed társalkodói hangnemben szólítottam meg, miközben előkelő mozdulatokkal felültem.
– Hra hallama a barkamanalaha… ööö… izé… galabbaman matata! – no igen, ez a nomád nyelvjárás nem az erősségem.
– Ja. Marhakarma a labasban azannala haha? – Húzta fel a bal szemöldökét az arab, majd elővett egy hatalmas kést az övéből, és nekem esett…
…Legalábbis az első pillanatban azt hittem, így igazán nem róhatja fel senki, amiért el akartam gáncsolni, hogy aztán egyetlen gyors mozdulattal kicsavarjam a kezéből a… de fürgén kitért az utamból, és miután felálltam és megfordultam, hogy most már tényleg leüssem, megtévesztésül a falon lógó hagymafüzért kezdte el csapkodni töretlen hévvel. Rajtam azonban nem fog ki! Minden mozdulatát figyelni fogom – gondoltam, miközben visszaültem a szőnyegre. A fickó még vagy egy percig motozott a hátam mögött, majd mintha mi sem történt volna, visszamászott a függöny mögé. Ezt a kiszolgálást…
Rosszkedvűen üldögéltem még pár percig, majd meguntam a dolgot, és valami innivaló után néztem. Szerencsére találtam egy csomó Lipton teás dobozt (amilyet a Magnum szokott reklámozni a TV-ben), de aztán undorodva láttam, hogy tele vannak mindenféle szőrös hernyókkal, meg gilisztákkal. Mivel így aztán semmiféle ihatót nem találtam, megpróbáltam bemenni a fogadós után, de alaposan bevertem az orromat egy falba. Ez már igazán több volt, mint furcsa. Megpróbáltam még egyszer, de aztán inkább leültem gondolkozni, miközben a vérző orromat törölgettem egy lepénnyel, ami igazából nem is volt lepény, de azért úgy nézett ki, mint egy papucs orrán pamutbojt. Vagyis egy Pom-Pom. Meg is orrolt rám:
– Hé, mit csinálsz? – kiabálta elkeseredetten, de nem ilyen egyszerre, mert közben a véremet köpdöste mindenfelé – Itt mindenki perverz! Azonnal tegyél le. Azt akarod, hogy szóljak Picúrnak?
Hajthatatlan maradtam. A többi tereptárgy nem volt elég steril. Bár, ha ragaszkodunk a tényekhez, akkor a mocskos szinonimával is illethetjük őket. Pom-Pom azonban nem beszélt a levegőbe, kis idő múlva elviselhetetlen hangon kezdett el üvöltözni:
– Picúúúúr! Ez a pasas molesztál…
– Hazug disznó vagy – szóltam közbe nyugodtan, mert egy Picúrtól azért nem fogok megijedni -, és különben is, ne fröcskölj le a saját véremmel! Tudod milyen nehezen jön ki a tevegelő ruhámból?
Pom-Pom erre megvetően végigmért, majd szerencsére abbahagyta a nyivákolást. Ennek már éppen örülni akartam, de ekkor megláttam a szőrös kis varangy hallgatásának okát. Meg kell valljam, már első pillantásra is elég nyomós érvnek tűnt azzal a kb. 120 kilójával, aminek a jelentősebb részét különféle izmok tették ki. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy az illető a meséből jól ismert szeplős Picúr-arcot viselte, mindenki elképzelheti a látványt magának.
– Üdvözlöm… ööö … kisasszony! – motyogtam nagyot nyelve, miközben a szőrpamacsot óvatosan beletöröltem a szőnyegbe, majd gyengéden visszatettem a polcra, ahol találtam – Kellemes időnk van, nemde? És még az eső is esik… Nagyon fájlalom, de attól tartok, hogy mennem kell, mert… a teve… igen, a tevét el kell vinnem, mert sokáig nem parkolhatok vele itt… Viszlát!…
Megpróbáltam kiosonni az ajtón, de Picúr félreérthetetlenül elállta a kijárat felé vezető utat. Hogy aztán végképp ne lehessenek kétségeim, meghallottam a pamacs hangját:
– Remélem szeretsz verekedni. Imádom nézni!
– Nézni én is… – feleltem kissé lehangoltan, majd lopva körülnéztem. Most sajnáltam csak igazán, hogy ide jöttem megírni életem fő művét. Még csak egy vacak székláb sincs… A monstrum fenyegetően felmordult, majd vészjósló tekintettel megindult felém. Közben sokat sejtetően ökölbe szorította a kezét, majd ismét kinyitotta. Ez csak fokozta a helyzet brutalitását, ami nem volt túlságosan megnyugtató. Most azonban nem értem rá ezen töprengeni… Picur meg egyre csak közeledett… Ekkor hirtelen mentő ötletem támadt:
– Hova rohansz Picúr? – kérdeztem illedelmesen, de a hangom azt hiszem, hogy remegett egy picit. Egy egészen picurkát. Azt hiszem, nem is vette észre senki… Még én is alig, mert a szívem veszettül dobogott… Dadamm… Dadamm…
A szumóbirkózó testű egykori rajzfilmhős azonban végre megállt, és elmosolyodott: – Iskolába. De egyáltalán nem rohanok…
És nekem rontott. Az első ütés – bár számítottam rá – rongybabaként kent fel a szúette deszkafalra.
-…hanem előtte jól agyonverlek! – fejezte be két újabb ütés között. Már éppen kezdtem azon gondolkozni, hogy mindjárt elájulok, amikor a korhadt pálmafa gerendák feladták az eredménytelennek bizonyuló harcot, és hangos recsegéssel meg ropogással vegyített hangzavar után máris kint voltam az esőn. Szerencsére Picúrnak szűk volt a kijárat – de úgy tűnt hogy már nem sokáig – és így kissé magamhoz térhettem.
Mire azonban sikerült felállnom, gyermekkorom kedvence ismét ott tornyosult felettem.
– Nem beszélhetnénk meg a dolgot egy kicsit másképp? – valószínűleg nem sikerült meggyőznöm, mert vagy három métert repültem a válaszától… Most aztán már igazán elegem volt az egészből! Ezt meg is akartam mondani neki, de a szám tele volt az esőtől, no meg az időközben kissé deformálódott orrom vérétől lucskos homokkal. Mondhatom, vacak érzés… Ekkor egy újabb rúgás zökkentett ki önsajnálatomból, ami – legalábbis a recsegésekből ítélve – jó néhány bordámat összetört. Különös, de nem is éreztem fájdalmat. Mi több, nagyon különös…
…Aztán a fejemre esett a könyv is, és végre felébredtem. Hát, mit mondjak. Azt hiszem, az ilyenre mondták régen, hogy cseberből vederbe. Eléggé fura pózban hevertem az ágy mellett a hasamon. Persze tök sötét volt, és nem láttam semmit. Még azt a púpot sem a fejemen, ami valós voltának megfelelően elég rendesen kezdett el sajogni. Szuper. Keserves nyögések közepette megpróbáltam feltápászkodni, mivel azonban beszorultam az ágy meg a szekrény közé, ez nem is volt olyan egyszerű feladat. ( A félreértések elkerülése miatt még meg kell jegyeznem, hogy nem azért szorultam be, mert olyan marha szélesek a vállaim, hanem mert nem túl nagy a szobám. )Közben még beleütköztem az olvasólámpámba is, de ezt már fel sem vettem ennyi megpróbáltatás után. Mindenesetre megragadtam az alkalmat, és mindjárt fel is kapcsoltam. Volna… De egyetlen pislantás után kiégett benne az izzó. De jó… Elbotorkáltam a fali kapcsolóhoz – közben valamilyen ízes káromkodáson törtem a fejemet -, ami szerencsére működött, így a pajkos szóáradat elmaradt. Legalábbis egy kis időre, mert ahogy végignéztem a szobán, megint csak nagy kedvet éreztem hozzá… A takaróm kissé zilált állapotban hevert az ágy másik oldalán, rajta egy terjedelmes teafolt. És, hogy teljes legyen az örömöm, felfedeztem a széttrancsírozott csészét is. Illetve csak a darabjait. Miért nem ittam meg eddig? És egyáltalán miért kellett behoznom? Na, mindegy. Ránéztem az órára, aminek a második digitális számjegyéből hiányzik egy vonás, mert már évek óta lusta vagyok megcsinálni.
 
Akkor most mennyi idő is van? De álmos vagyok… Fél négy… A szőnyegen egy orosz testvérpár ‘60-as évekbeli sci-fi novelláskötete hevert, éppen a lábam előtt.
De ez csak azután tudatosult bennem, miután vagy egy percig bámultam. Ahogy a szemem továbbvándorolt, megláttam Szabó mester Pszichologika című kötetét, amit néhány napja hajítottam a sarokba, mert nem igazán értékeltem egyes eszmefuttatásait. Most gondolatban bocsánatot kértem tőle, majd biztos ami biztos, begyömöszöltem a szekrény mögé. Alig fért el a többi kacattól. Hamarosan takarítanom kell – állapítottam meg, de azt hiszem ezért még nem kapok Nobel-díjat. Hiába, igazságtalan a világ…
Most már úgyis mindegy. De minek keseregjek? Inkább bekapcsoltam a rádiót. Zámbó Jimmy egzaktrikus volumenű hangja szétrobbantotta az eddigi csendet. Nem baj. Amilyen hangulatban vagyok, még ezt is el tudom viselni. Aztán számot vetettem a sorsommal.
Persze, megint ő nyert… Ragacsos takaróban nem lehet aludni. Legalábbis most nem éreztem hozzá sok kedvet. És egyáltalán, semmihez sem volt kedvem. Ezen aztán megint elméláztam egy kicsit, de nemsokára rájöttem, hogy hideg van. Legalábbis a rajtam lévő lenge öltözékben (nem mondom meg, hogy ez miből áll, hátha kicsi perverz hummanoidok is olvassák majd eme művet). Mivel ilyen lelkiállapotban aludni már nem volt sok értelme, inkább felöltöztem. Közben kiesett az egyik zsebemből egy kis papírfecni.
Felvettem, majd vigyorogva felolvastam:

If you want to fuck the sky,
Your dick will be teach to fly...

A kissé lökött DAB mindig felismeri a helyzet drámaiságát. Bár egy ilyen hatalmas irodalmi értékkel bíró novellába talán kissé durva a megfogalmazás… De hát végül is lehet, hogy én most teremtem meg a jövő irodalmát! Mondjuk nem sok esély van rá, de azért a semminél sokkal több. És ez tök jó. Megint hülyeségeket irkálok. De még mindig jobb, mintha a lelkivilágomban tobzódó gátlástalan, fájdalmas emlékeket ecsetelném…
Édes éjféli lány, a vágyam titkon nálad jár… – zökkentett ki újfent melankolikus gondolataimból Fenyő Miklós aranyos szerzeménye. Talán Ő is hallgatja. De ez most már teljesen mindegy. Könnyűnek találtattam ebben a „játszmában”. Fel a fejjel, hova lett a régi optimizmusom? Csak megtalálom valamikor… Közben megcsendült a Vaya con Dios legújabb slágere…
Lekapcsoltam a rádiót.
Nekiláttam takarítani. Közben – valamivel le kell foglalni a gondolataimat is – egy Shakespeare idézetet memorizálgattam:
 

„Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
annyi szent, hogy lelked csupa fagy.
Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
hogy folyton lázadsz magad ellen is,
csak rombolod a szép épületet,
bár fő tiszted az volna, hogy javítsd…
Óh, változz, s lelkem változik!”

Hmm… Ettől, akármilyen jó is, nem lesz jobb a hangulatom. De legalább már tűrhető a szoba kinézete. Talán majd segít rajta az új tapéta. Ezt a virágosat már nagyon unom. Láttam nemrég egy tiszta fehéret. Csak virágok vannak rajta. Legalább kifejezi a gyengéd lelkemet… Jó, elismerem, nem könnyű elhinni, de egy része azért ilyen. Bár nem nagy. Most fontos ez? A mai éjszakára, vagy inkább már hajnalra azt hiszem megfelelő az őrült jelző. Először egy böhöm állat Picúr majdnem agyonver, de nem sikerül neki, mert leesek az ágyról és a fejemre esik a könyvem, stb., stb. Most meg ezek a lökött gondolatok. Még jó, hogy nem vagyok pszichológus. Megőrülnék magamtól. De lehet, hogy én vagyok az egyetlen normális!
Ez már paranoia, szóval ezt inkább nem is mondom meg senkinek. Hö-hö. I’m Butt- Head.
Mielőtt teljesen begolyóztam volna, bekapcsoltam Claudiát, aki egy bájos 286-os. Reggelig kergetőztem a MIG-ekkel a felhők között.

(1992)