Irodalmi sarok

Varázsfuvola

[CENZÚRA NÉLKÜL]

(jobbára tudománytalan, de azért fantasztikus novella)

Tartalom

Zeneszerzők egymás közt

Rábaszások vonzásában

ELSŐ FEJEZET

Zeneszerzők egymás közt

Egy szép, vadvirágillatú, madárfüttyös délelőttön kezdődött. A Nap hét ágra sütött, a felhőtlen kora nyári égbolt pedig mélykék színekben tündökölt. Minden olyan békésnek tűnt…
Wolfgang Amadeus Mozart nyugodtan lustálkodott a függőágyában, amit a jó időjárásra való tekintettel kikötött a kertbe, a két diófa közé, amelyeket még nagyapja, az „Öreg Jeff” ültetett vagy félszáz esztendővel ezelőtt. Elmosolyodott, ahogy visszagondolt a bolondos vénemberre, akinek a nevét köszönhette. A nevét, és az életét. Lehunyta a szemét, és újra látta, amint nagyapja szomorú mosollyal az arcán pokolra küldi a hatalmas szürke medvét, ami őrjöngve tépte szét a szüleit néhány pillanattal azelőtt. Akkor látta először és utoljára is könnyezni. No, igen, a vén Jeff szerette a tréfát, megragadott minden lehetőséget egy kis ugratásra, vagy bármilyen vidám dologra.

Aztán elhessegette magától az emlékeket. Kikászálódott a függőágyból, és besétált a házba. Egyszerű kis faépület volt, mindössze két szobával, pókokkal, patkányokkal, de egy számkivetettnek ez is megfelelt. Bekapcsolta a TV-t, majd elhelyezkedett a leélt díványon, majd az eddig ott tespedő macskát bevágta a sarokba. Megdöglött…
– Rohadt dög… – mormolta nyugodtan, miközben kicibálta egy patkány szájából a chips-es zacskót.
A TV képernyője ekkor lassan felizzott, majd panaszos búgással megadta magát sorsának. A Jurassic Park IV-et adták. Mozart unott pofával előhúzta a távirányítót kopottas farmere zsebéből, miközben egyfolytában morgott:
– Jellemző… Ezek 2026-ban még mindig csak itt tartanak! Bezzeg a moziban már lefutott a VII. rész is!

A kettesen az ENTERPRISE ment rendületlenül, noha a Next Generation szereplői már nem igazán mondhatták magukat fiatalnak. Mozart azonban lemondóan legyintett, és inkább a HBO műsorát nézte, ahol valami régi filmet adtak. Valami Parazita volt a címe. Lehetett vagy 30 éves, ahogy a silány technikai megoldásokat figyelte.Vagy tíz perc telhetett el, mióta bejött a házba – legalábbis annyinak becsülte az időt -, mikor a függőágya hangos pukkanással felrobbant.
– Már megint kezdik… – sóhajtott fel szomorúan. Már belefáradt az örökös gyilkolásba. De van, aki még nem. Legalábbis erre következtetett az állandó zaklatásokból. Hiába, mindig voltak, akik azt hitték, gyorsabbak a halálnál… Gyors mozdulatokkal felöltötte a töltényhevedert, majd felkapta géppisztolyát és felmászott a padlásra. Tudta, hamarosan jönniük kell. És jönni is fognak.

Az elsőre vagy két percet kellett várnia. Még tapasztalatlan lehetett, mert minden óvatosság nélkül rúgta be az ajtót, és azzal a diadalmas vigyorral az arcán is halt meg, amellyel magabiztosságát próbálta hangsúlyozni.
– Ezért a pár deka ólomért igazán kár volt ennyit ugrálni – jegyezte meg a dallamos nevű házigazda, majd – mivel eddigi búvóhelye immár nyilvánvalóvá vált – felmászott a kéményen keresztül a tetőre.
Ezzel egy időben robbant az első gránát is a padláson. Majd még egy. A fa gerendák nyomban tüzet fogtak, úgy tűt néhány perc múlva tarthatatlanná válik mostani helyzete is. Addig azonban még sokan meghalnak – gondolta ádázul. Lentről, a nappaliból halk léptek zaja hallatszott. Bent vannak – állapította meg fanyar mosollyal, miközben rá kellet döbbennie, hogy ezek nem is olyan amatőrök. Az a fiú az elején nyilván csak csalétek volt. Ez pedig azt jelenti, hogy…
– Na, mássz csak le szépen a tetőről bazdmeg! – hallotta a háta mögül a durva férfihangot.
… hogy kint is kell állnia valakinek…
Lassú mozdulatokkal eleget tett a felszólításnak, majd mivel nem tiltotta meg neki senki, megfordult. Két afronigga állt előtte vigyorogva, de egy pillanatra sem távolodott el melléről a lézer-irányzék kegyetlen sugara…
– Mit óhajtanak? – kérdezte fapofával, bár belül egyáltalán nem volt nyugodt. „Egyszer mindenkinek lejár… ” – idézte fel a múlt távolából Jeff szavait, amelyeket ebben a pillanatban nagyon is igaznak érzett. Kérdésére még szélesebben elvigyorodtak, majd a kert a ház felé intettek. Odanézett, s ismét meg kellett állapítania, hogy ma nem igazán kedvez neki a szerencse. Meghitten lángoló otthonából ugyanis egy régi ismerős lépett ki, vidáman villogtatva műfogait.
– Úgy tűnik, hogy rajtam kívül mindenki nagyon boldog – jegyezte meg némi iróniával a hangjában, miközben le nem vette a szemét a közeledőről. Magas, vállas ember volt, olyan, akiért döglenek a nők. Mozart azonban tisztában volt vele, hogy az ürge inkább a fiúkat részesíti előnyben; és, hogy ez még mindig így van, arra bizonyíték a két nigga testőr.

Lassú ragadozó-léptekkel járt, és ha valakinek még mindig lettek volna kétségei foglalkozásával kapcsolatban, azt valószínűleg végképp meggyőzte az a közel embermagas nehéz géppuska, amit a bal kezében lóbált. A másik karja helyén viszont egy kampó függött, bár ez sem tűnt veszélytelennek. Megállt a fogoly előtt, majd üdvözlés gyanánt állon vágta a géppuskával. Az állkapcsába iszonyú fájdalom hasított. Az ütés erejétől hátra tántorodott, de állva maradt volna, ha az egyik testőr nem gáncsolja el… Megrázta a fejét, és közönyt erőltetve az arcára felnézett.
– Mindig tudtam Ludwig, hogy udvariatlan ember vagy, de az már igazán pofátlanság, hogy tizenegy év elteltével így üdvözölsz! – préselte ki felrepedt száján a szavakat, miközben érezte, hogy állán lecsordul a saját vére.
A Ludwig von Beethovennek nevezett alak csúnya grimaszt vágott, és a keze is meglendült, de aztán sikerült lecsillapítania magát.
– Talán mentség viselkedésemre az a tény, hogy elég sok időt töltöttem börtönben, és ha jól sejtem, a te jóvoltodból. – válaszolt picit ingerülten a szintén muzikális nevű látogató, majd még hozzátette, mintegy mellékesen – Hol az arany?
– Miféle a… – próbálta a meglepettet játszani Mozart, de aztán egy nem túl diszkrét rúgás kipréselte belőle a levegőt.
– Nos? – kérdezte ismét Beethoven, majd tüntetően hátat fordított. Aztán mivel nem kapott választ a kérdésére, intett az afróknak… Azok felkapták a földről a kitartóan hallgató foglyot, majd egy székre ültették, amelynek hiányzott a fél alja. Ez már eleve gyanús volt, de amikor egy bambusztövet ültettek alája, kezdte kiverni a víz…

Beethoven eddig szótlanul nézte a műveletet, most azonban odalépett Mozart elé, és lelkesen magyarázni kezdett: – Tudod Wolfgang, a bambusz akár 25 cm-t is nő egy nap alatt. Ez pedig itt az üleped alatt egy olyan. Én ráérek. De terólad nem állítanám ugyanezt. Első nap még talán élvezni is fogod – tette hozzá elmélázva -, de aztán üvölteni fogsz a fájdalomtól… És aztán pedig meghalsz. Hidd el, nagyon rondán.
– Hmm. Meggyőztél – fejtette ki nézeteit a dologgal kapcsolatban Mozart – Az aranyat viszont csak én vagyok képes megtalálni.
– Sejtettem, de semmi kifogásom ellene – mondta mosolyogva Beethoven – előbb azonban biztos akarok lenni benne, hogy nem szedsz rá megint. Intésére az egyik afro elővett egy injekciós tűt, és a tartalmát belenyomta a nem túl vidám Wolfgangba.
– Természetesen méreg – nyugtatta meg Beethoven sietve, majd még hozzátette nem igazán boldogan – sajnos csak ezt az egy adagot sikerült megszereznem…
– Igazán lekötelezel, hogy mégis nekem adtad – morogta Mozart.
– Semmiség… De akár indulhatnánk is. Úgy sincs miért maradnod – jegyezte meg a régi barát kedvesen, és az időközben porig égett házra mutatott.
– Valóban – bólintott belegyezően, de aztán eszébe jutott valami, és kissé felvidulva folytatta – meg már egy kis patkányirtás sem ártott…

Az út meglehetősen kényelmetlennek bizonyult, mivel Mozart kitett magáért, és kellőképpen biztos helyre rejtette azt a bizonyos aranyat, amit még a régi szép időkben Beethovennel együtt raboltak el a British Bankból. Hát bizony, azok voltak ám az igazán cool idők! Vagy másfél évtizede, amikor még csak a húszas éveit taposta… Tulajdonképpen nem is volt rossz haver ez a Ludwig – gondolta, csak kár, hogy homokos. Meg aztán az évszázad rablásának is kikiáltott bűntény után muszáj volt a rendőrségnek is vetni valami kis koncot, hogy hagyjanak fel az üldözésével. És szerencsére Ludwig elég hülye volt ehhez a feladathoz. Nem volt nehéz rábeszélni, hogy hagyja elkapni magát, aztán majd ő úgyis kiszabadítja… A kis naiv barom! De most úgy tűnik, hogy a börtönben túl sok ideje volt gondolkozni. Persze csoda lett volna, ha nem üt szöget a fejében a dolog, bár ahogy a szellemi képességeit ismerte… Az egyik hivatalos pszichológiai tesztje után az szerepelt a kartotékján, hogy az agyi működése alig terjed túl a vegetatív funkciók ellátásán. Még a hadseregbe sem volt alkalmas, pedig oda aztán mindenki mehet, ha van legalább fél lába. No, igen a mai modern haderőkben már nem kell a sárban csúszni-mászni a szerencsétleneknek, hanem mindössze egy gomb mellett kell szolgálatot teljesítenie minden erre alkalmas férfinak, összesen évi 48 órát. Egy nukleáris rakétakilövő indítógombja mellett természetesen.

Elmés gondolatmenetét iszonyú zaj szakította félbe: az egyik afro már megint bekapcsolta a magnóját, amit a múlt századi hippikhez hasonlóan a vállán hordott. Sajnos az ízlése azonban nem követte azt a nyugis DEATH-METAL stílust, mint elődei, hanem valami iszonyatosan vad, újabban HORROR-NÉGER-irányzatnak nevezett dallamot(?!) szólaltatott meg. Undorodva tömte be a fülét egy csomag intim betéttel, amit a másik nigga varázsolt elő vigyorogva, ki tudja honnét. Aztán, hogy elterelje gondolatait, inkább kinézett a lopott Jeep mocskos ablakán. Mondjuk a zuhogó eső függönyén keresztül alig-alig látszó Amazonas-parti esőerdő zölden burjánzó látványa sem igazán dobta fel, de inkább ezt bámulta, mint egykori társa buzi ábrázatát.

Beethoven azonban nem zavartatta magát emiatt, mert fittyet hányva mind a szakadó esőnek, mind az ordító zenének békésen hortyogott az egyik ülésen. Mozart ismét a gondolataiba merült volna, de egy majdnem 20 esztendős emlék furakodott ellentmondást nem tűrően az agyába…
…Igen, akkor is ilyen vacak idő volt, és akkor is az ablakot bámulta, csak éppen a tanteremből, elrévedő ábrázattal. Legalábbis Sheila szerint, aki undokul bokán rúgta:
– Na, mondjad már! – sürgette visszafojtott izgalommal a hangjában. Mozartnak fogalma sem volt róla, hogy mit kérdezhetett a lány, de nem akarta megbántani sem – akkor még számítottak az érzelmek számára -, ezért elmosolyodott, és kitérően megjegyezte: Mondtam már, hogy ma milyen jól nézel ki? Claudia Schiffer is megirigyelhette volna az alakodat fiatalabb korában.
– Köszi. – pirult el Sheila, hiszen éppen arra volt kíváncsi az imént, hogy mit gondol róla Wolfgang.
– Nincs mit – vont vállat – érted még hazudni is képes vagyok… Sheila erre ha lehet még jobban elvörösödött, aztán dühösen csak ennyit sziszegett összezárt piros ajkai között:
– Hülye! – és napokig nem szólt hozzá.

Milyen egyszerű volt akkor még az élet – sóhajtott fel Mozart, majd arra gondolt, hogy Jeff szerint már az öregedés jele, ha állandóan a múlt emlékeit idézi. Persze semmi kétsége sem volt afelől, hogy Ludwig tervében nem szerepel az ő életben hagyása, ergo nem fog megöregedni sem. A méreg, amit tegnapelőtt kapott akarata ellenére, ott pezsgett az ereiben, és ahogy Beethoventől tudta, nem egészen öt nap múlva hatni is fog, ha nem kapja meg az ellenszert.

MÁSODIK FEJEZET

Rábaszások vonzásában

Mindeközben a világnak egy másik szegletében – valahol Kelet-Ázsiában -, egy kis lakásban nem kevésbé különös dolgok történtek…

Lu-fi, a programozók egyik páratlan gyöngyszeme nagyot kortyolt egy dobozos kólából, majd a kiürült flakont egy szösszenetnyi böffenés kíséretében a sarokban összegyűlt félig elrágott pizzák, kiürült üdítős dobozok, és a kétnapi idegőrlő munka során izgalmában szétharapdált DVD lemezek halmára dobta. Mindez persze nem keltett volna különösebb feltűnést, hiszen minden, magára egy kicsit is adó coder hasonlóképpen dolgozott. Csak Lu-fi egy kicsit lány volt, és ez még mindig nem számított megszokottnak, a technika új évezredében sem. Méghozzá nem is volt csúnya lány, így aztán a szintén a rossz hírű szegénynegyedben élő ismerősei nem is értették igazán, hogy mit keres itt egy ilyen nő, aki a múltjáról nem beszél senkinek, és egyáltalán, alig áll szóba néhány emberrel. Két éve érkezett valahonnan Angliából, és minden bizonnyal a neve ellenére nem volt ázsiai sem, de ennél többet nem volt hajlandó elárulni magáról. Kisebb cégeknek készített különféle programokat, ezekből tartotta el magát.
Egy kopott bérház egyik aprócska lakásában éldegélt, számítógépével, amelynek szakadt külseje igazi erőgépet rejtett: egy Intel P-XII 8GHz-es 256 bites processzort, a legújabb WinUx operációs rendszerrel, amelyet tréfás kedvű megalkotói a Microsoft emlékére neveztek el (Bill Gates váratlan eltűnése után a vállalat gyakorlatilag teljesen tönkrement) így, és egy kitűnő Linux alapú OS vált belőle.

A falakon itt-ott még látható volt az előző tulajdonos néhány maradványa – pár száraz vérbe tapadt hajszál, némi bőrfoszlány. Állítólag a Yakuza végzett vele, de erre semmilyen bizonyítékot nem talált a rendőrség így az ügy mindez idáig lezáratlan maradt. A titkos alvilági szervezet az utóbbi években hihetetlenül megerősödött, már nem igazán volt tanácsos ujjat húzni vele a térségben, és egyre többet lehetett róla hallani Ázsián kívül is. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy jó néhány hasonló akta foglalta a terabyte-okat a rendőrségi szervereken.

Lu-fi kinyújtóztatta megfáradt tagjait, majd elindította a programot. Már nagyon kevesen használtak valódi billentyűzetet, sokan áttértek a virtuális programírásra, ahol is a képernyőn megjelenő objektumokból az ujj hozzáérésével lehetett kiválasztani a megfelelőt, és egyetlen mozdulattal a kódhoz fűzni. Ez még a Microsoftos időkben terjedt el, és bár a programok mérete borzasztóan megnőtt, az emberek mégis rászoktak – leginkább lustaságból. Szerencsére a WinUx ismét megteremtette a lehetőséget az igazi codereknek is, hogy használják az agyukat, és lassan kezdett újjászületni az önmaga ötlettelenségébe fulladó ágazat.
Lu-fi ujjai gyakorlottan száguldottak a billentyűkön, majd pár perc múlva önelégülten elmosolyodott, amit a képernyőn feltűnő üzenetablak szövege váltott ki belőle:

NASA FEJLESZTÉSI RÉSZLEG
SZIGORÚAN TITKOS
DOKUMENTÁCIÓK, EREDMÉNYEK

Egy üres 16 terabyte-os DVD-t csúsztatott a lemezegységbe, majd haladéktalanul megkezdte a letöltést. Tudta, bármennyire jó is, ha valahol, hát a NASA-nál biztosan akadnak nála jobbak. Sokkal jobbak…

***

A terepjáró egyre nehezebben birkózott meg a lassan mocsárrá változó földúttal. A vezetőülésben lévő afro szeme majd kiguvadt az erőlködéstől, de gyakorlatilag semmit sem látott. Így nem vehette észre azt a ravasz csapdát sem, amelyet a szélsőséges természetvédő aktivisták ástak az orvvadászok járművei számára…

Tulajdonképpen nem volt igazán mély gödör, de az alján elhelyezett két taposóakna megtette a hatását: a Jeep alatt egyszerre robbantak, és bár az alvázat csak néhány repesznek sikerült átütni, a légnyomás könnyedén felkapta a majdnem négy tonnás gépet és egy hatalmas parafa alsó ágára helyezte az aljával felfele, mindössze öt méterre a föld felett.

A detonáció nyomán az összes üveg kitört, alaposan megtűzdelve szilánkokkal a tele torokból üvöltő niggákat. Mozart lesújtó pillantással mérte végig őket, majd „nekem már úgyis mindegy” alapon inkább nem szólt semmit, és nekiállt kiügyeskedni egy üvegdarabkát a combjából.
– Mi van, megérkeztünk? – ébredezett lassan Beethoven is, majd a még mindig nyávogó testőrökre mordult – Kussoljatok fattyak! Mi a picsa van?

***

Majdnem szerencséje volt, kódjának behatoló rendszere sikeresen vezette félre a NASA védelmi programját. A letöltés felénél járhatott, mikor az egyik rendszergazda gyanút fogott, és elkezdte valami belső sugallat hatására kifürkészni a szerver néhány látogatójának azonosító procedúráját. Bizonyára nem volt kidobott pénz a cég számára, mert nagyon gyorsan rájött mindenre, és ellentámadást indított. Lu-fi hamarosan azon kapta magát, hogy a világhálón tapogatózó csápok már csaknem körülzárták, percek kérdése, hogy behatárolják pontos helyét. Nem kockáztathatott volna tovább, de csak ő tudta, hogy mennyire nincs választása. Az életével felelt a sikerért…

Végszükségre tartalékolt saját fejlesztésű vírusát szabadította a rendszergazda ellen, amely önmagát változtató kódjával, milliónyi mutáció létrehozásával terhelte túl szerverek ezreit, ezzel is próbálva nehezíteni ellenfele dolgát, de csak lassítani tudta, megállítani nem. Nagyon gyorsan rátalált a szabadon hagyott útvonalra, sőt – bár a Föld legkülönbözőbb szerverein keresztül kapcsolódott a célhoz – szinte nyílegyenesen jelölte ki egy profi számára a tulajdonképpeni helyét. Sikerült befejeznie a letöltést, de mire kivette a DVD-t az íróból, már ott díszelgett egy e-mail a képernyőn: HALOTT VAGY!!!
Sietve kapkodta magára néhány ruhadarabját, miközben a háttértár tartalmát semmisítette meg a számítógép. A lemezt a dzsekije zsebébe rejtette, majd még egy utolsó pillantást vetett a helységre, ahol élete két évét töltötte, egy rizspálinkás üvegből sebtében elkészített Molotov-koktélt dobott a szőnyegre, és becsukta maga mögött az ajtót.

Ugyanebben a pillanatban, egy légpárnás autó állt meg a bérház előtt, és két öltönyös alak szállt ki belőle. Nem kapkodtak, de mikor megpillantották a tizenharmadik emeleti ablakból kicsapó lángokat, egyikük a lifttel, másikuk pedig a lépcsőn elindult felfele. Mindketten szinte biztosak voltak benne, hogy még nem juthatott ki az épületből. Nem lehetett rá ideje. A Yakuza pénze előtt nincs titok többé…

***

Valahol a dél-amerikai dzsungelben négy alak botorkált előre a bokáig érő sárban. Az eső ugyan már órák óta nem esett, de a fák leveleiről folyamatosan csepegő víz gondoskodott róla, hogy a fülledt meleg ellenére se száradhassanak meg teljesen. A hasznavehetetlen terepjáróból magukhoz vett felszerelést Beethoven igazságosan elosztotta maguk között:
– Az az igazság, hogy nekem nincs kedvem vinni semmit, szóval a feladat rátok vár. Különös tekintettel rád, barátom…

Mozart nem igazán volt meghatódva ettől a hirtelen jött nagy barátságtól, de választása nem lévén, belenyugodott a sorsába, és megadóan cipelte a majdnem húsz kilós hátizsákot. Esze ágában sem volt még feladni, de későbbre halasztott minden akciót. Beethoven megszállottként remeg az aranyért, amelyet még neki sem volt mersze felhasználni. Még várni akart néhány évet, hogy végképp feladják a keresését a különböző hivatalos és nem hivatalos szervek. Tudta, hogy egykori társa előbb harapná ki a saját nyelvét, minthogy elárulja őt, bár ha az okra gondolt, mindig elszorult a gyomra: valószínűleg saját kezűleg kívánja kitépni a szívét…
– Még milyen messze vagyunk? – kérdezte nem túl vidáman Beethoven. Mióta kábítószerkészlete eltűnt a fáról való lemászás során a sárban, egyre rosszabbul érezte magát, és ez a rosszkedv kihatott embereire is, akikkel folyamatosan üvöltözött.
– Gyalog nagyon messze – állt meg Mozart egy kicsit pihenni, de aztán az afróbbik afro intett a kezében lévő UZI-val, mire gyorsan tovább lépdelt, és úgy folytatta – Legalább két-három napra. De addig valószínűleg úgyis megesznek bennünket a pumák, megmar egy mérges kígyó, beleesünk egy piranhákkal teli folyóba, vagy kinyírnak a vad indián törzsek. Ha mégsem, akkor pedig a visszaúton pusztulunk el.
– Jól hangzik – sercintett egyet Ludwig van, aki egy doboz cigarettát tömött az imént a pofájába, és éppen azt rágta – de te csak azzal törődj, hogy odataláljunk. A többi az én dolgom. Pihenjünk egyet – fűzte aztán hozzá, majd bizonytalanul körülnézett.

A trópusokon nagyon rövidek az átmenetek a nappal és az éjszaka között, most is rohamosan sötétedett. Az út, amelyen elindultak, már órákkal ezelőtt átadta helyét egy alig-alig látható vadcsapásnak. Az esőerdő az éjhez készülődött. Énekesmadarak fújták az utolsó strófákat, majmok nyekeregtek a fákon, a távolban pedig felhangzott egy ragadozó elnyújtott üvöltése. Aztán a hatalmas hangzavar, mintha elvágták volna, átadta a helyét valami sejtelmes suttogásnak, ahol gyakorlatlan fül számára nem volt hallható más, csak a gyenge szellőben susogó falevelek hangja. Azt meg, hogy a gyakorlott fül számára mik hallhatók még, azt inkább nem akarta tudni egyikük sem, bár gyermekkori rémálmaik látszottak megelevenedni képzeletükben.
– Hol fogunk aludni? – kérdezte az egyik testőr – Egyáltalán nem érzem jól itt magam, főnök.
– Ne nyivákoljál, érted? Inkább kussolj el, és keress pár gallyat, hogy tüzet gyújtsunk. Attól majd jól nem mer ide jönni semmi.
– Bocs, hogy közbeszólok – mondta Mozart miközben közbeszólt -, de egyrészt szerintem itt olyan vizes minden, hogy nem fogsz meggyújtani semmit, másrészt pedig nem tartom nagy ötletnek, hogy egy vadcsapáson éjszakázzunk. Pont az hiányzik, hogy végiggázoljon rajtunk egy szórakozott háromszáz kilós tapír, meg ilyesmi.
– Kezdő vagy öregem – hurrogta le a vezér – egyrészt profi tűzgyújtó vagyok (piromániás is ami azt illeti, he-he), másrészt pedig úgysincs holnapra kajánk, mert azt ottfelejtettük a kocsiban…
– Pompás – fakadt ki Mozart – és akkor mi a büdös franc van ebben a dög nehéz hátizsákban? Majd válaszra sem várva megfogta, és a tartalmát kiöntötte a földre. Aztán gyorsan leült egy köre, és arcát a kezeibe temetve csak ennyit tudott kibökni: – Úristen, ilyen nincs…

A lábaik előtt négy felfújható, sárga színű kacsát formázó úszógumi, néhány üveggyöngy, egy Garfield plüssbábu, egy egykezes súlyzókészlet, két babkonzerv, három üveg gomba ízű frissítő, egy mini lézeres hegesztőpisztoly, egy doboz lisztkukac, egy gumiférfi és egy hordozható számítógép hevert nagy egyetértésben…

***

A liftnél állva hallotta meg a rohanó léptek zaját a lépcsőn, és az emeletszámláló kijelzőjére pillantva mindent megértett. Azonnal megindult felfele, de tudta, hogy elkésett, és nagyon kicsi az esélye, hogy megússza élve. Akárki is legyen az, senkitől sem számíthat semmi jóra. A megbízást elvégezte ugyan, de magára vonta az amerikai elhárítás figyelmét. A CIA pedig nem a finom módszereiről híres az utóbbi időben. Erre jó előre figyelmeztette az a barom, akivel annyi év után összehozta a balszerencse.

Azonban most nem volt idő saját sorsán elmélkedni. Rohant, ahogy csak bírt, fel a harmincadikra, majd a tetőre. Becsukta maga mögött az ajtót, majd az egyik parabolaantenna takarásában igyekezett a villámhárítóhoz jutni. Már majdnem odaért, amikor kivágódott az ajtó. Egy erősen lihegő, és egy kipihent öltönyös alak lépett ki a tetőre, mindkét kezükben egy-egy automata pisztollyal. A lihegő ottmaradt az ajtóban, a másik pedig körbejárta a lehetséges búvóhelyeket (összesen három parabola). Szerencsére a másik irányba indult el, mint ahol ő állt, de amikor lenézett a villámhárítóra, elszorult a gyomra: két megtermett patkány igyekezett felfele rajta, és mindössze néhány emelet választott már csak el tőle őket.

Aztán legyőzte az iszonyát, elkezdett lefele mászni. Illetve csak kezdett volna, mert a villámhárítót nem arra méretezték, hogy emberek mászkáljanak rajta, ezért aztán annak rendje és módja szerint ki is szakadt a falból…

Rémült sikollyal hullott a mélybe, villámgyorsan közeledett a föld… A huszadik emeletnél azonban véletlenül rendes munkát végezhettek az építők, mert a vezeték elakadt, így a tizediknél hatalmas rántással megállt. Bár majdnem kiszakadtak a karjai, sikerült megtartania magát, azonban felülről vészjósló recsegés hallatszott. Felnézett és sikerült elkapnia a pillanatot, mikor a két férfi a tető széléhez ért, és elkezdett lefele tüzelni. Elrúgta magát a faltól, és – bízva abban, hogy a villámhárító még kibír ennyit – a két lábával előre érkezett a tizedik emeleti ablakba. A vezeték éppen ebben a pillanatban szakadt el az egyik lövés nyomán, így Lu-fi hatalmas üvegcsörömpölés közepette érkezett egy hálószobába, ahol nem kis riadalmat keltett, mivel éppen… izé… kamatyoltak…

A két nő és a férfi válogatott szidalmaitól kísérve rohant ki a folyosóra, majd amennyire csak a lábai bírták, rohant le a lépcsőn, és belevágódott az ajtó előtt álló sötét autóba. Nem bajlódott az indító kóddal, egyszerűen szétverte a biztonsági panelt, és a gyakorlott ujjakkal kötötte össze a megfelelő vezetékeket. Mikor a két öltönyös kiért az ajtón, éppen befordult a sarkon.

(folytatása következik)

(1995)