A Nyinyja kard legendája
[CENZÚRA NÉLKÜL]
(elrabolós, afroniggás, itt-ott szadista ponyva)
Tartalom
Sose kezdj ki piromániás nyinyjával
Prológus
Margarita Maxwell ezen a napon különösképpen utálta a munkáját. A nyitott ablakon beáradó, kellemesen langyos levegő mindenre csábította, csak dologra nem. A későn beköszöntő tavasz mintha kárpótolni akarta volna londoniakat a hosszú tél keserveiért; varázspálcájának egyetlen intésével virágba borította a várost. Az ablakon beintettek a hársfák; madarak csiripeltek az ágakon, s valahol a virágba szökkenő bokrok között torkaszakadtából üvöltött egy elmebeteg…
Margarita lemondó sóhajjal becsukta az ablakot, majd egy tábla csokit majszolgatva nekilátott az akták rendezésének.
Aztán csengettek.
– Brrrrr! – üvöltött a csengő rendületlenül – brrrrr!
– A francba! – morogta Margarita, majd a poros aktákat egyetlen dühös mozdulattal lesodorta az asztalról – Tessék!
Régi ismerőse, a hájas T.J. Hooker őrmester lépett be a szobába, apró disznószemeivel kapásból vetkőztette a nőt, miközben rávillantotta görénymosolyát.
– Elnézést, miss Maxwell – kezdte volna, de a lány félbeszakította:
– Még hogy elnézést?! Az egész napi munkám kárba veszett! – ordítozott, miközben a bal mutatóujjával ügyesen megvakarta a jobb fülét. Majd valamivel higgadtabban megkérdezte: – mit akar?
– Hoztam egy új delikvenst – mondta az őrmester, mintha mi sem történt volna. Margarita csak most vette észre a vékony – ám minden bizonnyal jó erős – acélláncot, ami az őrmester csuklójáról lógott le a padlóra, majd a félig nyitott ajtón át kikígyózott az előszobába. Kintről apró, halk hangok hallatszottak, amelyek leginkább egy csepegő csapra emlékeztettek. Minderre Margarita röpke másodpercek alatt jött rá. Aztán szöget ütött valami a fejében…
– Neeem! – kiáltotta kétségbeesetten, mikor végére ért a gondolatfolyamatnak, majd eddigi lustaságát meghazudtoló fürgeséggel az ajtónyílásba vetette magát. Persze arra azért még szakított időt, hogy Hookerre vicsorogjon: – Maga barom!
Mikor kiért, be kellett látnia, hogy az elmegyógyintézetben eltöltött két év tapasztalatai mindig pontosan feltárják előtte a tényeket. A szőnyegen, a méregdrága szőnyegen, egy közepes termetű férfi ült törökülésben. Arcát groteszk vigyor torzította, rövidre nyírt szőke hajába „FIRE” felirat volt dauerolva. Összeérő, dús szemöldökei, a karjára lakatolt lánc, valamint a körülötte tócsába gyűlő nyál nem hagytak semmi kétséget kilétéről. A lány némiképp lehiggadva, de szemeit továbbra is a lenyűgöző jelenségen tartva az utána tipegő hájpacnihoz fordult:
– Hogy jutott eszébe idehozni EZT? És egyáltalán kicsoda?
Hooker levette a sapkáját, elővillantva ezzel tar koponyáját, amit kezével illetett, majd buzgón vakarni kezdett. Aztán kis gondolkodás után kinyögte:
– Nemtom. Valami Bob. Az előbb hozták a Towerből. Egy hete találták egy halom hulla társaságában valami turistaházban. Állítólag brutálisan gyilkolták meg őket puszta kézzel. Ez az ürge meg teljesen be volt dilizve, és minden jel arra vallott, hogy ő nyírta ki őket. 228 évet kapott, de ezt itt kell letöltenie, mert az IQ-tesztje szerint az intelligencia-hányadosa több, mint amennyit még ki lehet mutatni hagyományos módszerekkel, ami alapján biztos, hogy nem normális. Nagyot szusszant, majd elhallgatott.
– Na, nem bánom – adta be a derekát Margarita – vigye a többi dinnye közé a kertbe és vegye le róla ezt az idétlen láncot. Teljesen ártalmatlannak tűnik…
…Egy hét múlva ez a cikk jelent meg a THE TIMES-ban: „A Királyi Elmegyógyintézet tegnap egy érthetetlen baleset folytán porig égett. A tűzoltók hősies munkájának hála, megmenekült II.Erzsébet királynő portréja. Más túlélőről nem érkezett hír. „
Pedig volt ilyen…
ELSŐ FEJEZET
Sose kezdj ki piromániás nyinyjával…
A lány kinyitotta a szemét. Majd rögtön be is csukta. Ezt megismételte párszor, mire felfogta, hogy amit lát, az maga a rideg valóság.
– A francba! – nyögte aztán kétségbeesetten.
– Nem túl eredeti – szólalt meg a lepedőből rögtönzött nyinyjaruhát viselő figura – nem unod még, hogy mindig ugyanazt hajtogatod?
– Nem unod még, hogy folyton belém kötsz? – vágott vissza Margarita (ugyanis ő volt az), miközben egy elszabadult barna hajtincsét megpróbálta visszaügyeskedni a baseballsapkája alá.
Bob (mert az ürgét meg így hívták) szomorú mosollyal megcsóválta a fejét, majd megadóan legyintett:
– És ha azt mondom, hogy nem vagyok őrült?
– Te jó ég, mindegyik ezt hajtogatja! – temette a tenyerébe az arcát a lány, majd hirtelen fel is kapta – És most mi lesz?
Bob nem válaszolt azonnal. Előbb egy villámgyors mozdulattal felpeckelte fogja száját a baseball-ütőjével, amire mindenféle perverz dolog volt pingálva, de ezeket inkább nem részletezném. Majd kifújta az orrát egy, a lánytól kölcsönzött zsebkendőbe. Levezetésül nyomott néhány fekvőtámaszt. Végül megszólalt, de most sem árulta el eget verő intelligenciáját:
– Én elmegyek és körülnézek, te meg itt maradsz. A terv egyszerű és nagyszerű. Pont mint én…
A lány olyan képet vágott, amilyet azok vágnak, akik egy őrülttel társalognak, de az őrült őrültebb, mint egy rendes őrült. Na, szóval ilyen képet vágott. Bob azonban nem zavartatta magát, hanem egyetlen ugrással kiszaltózott a csukott ablakon. Sajnálatos módon üveg is volt benne, így némi időt még elvesztegetett azzal, hogy kiszedje testéből a szilánkokat. Eközben újból szemügyre vette a környéket, mert az éjjel ehhez egy kicsit sötét volt. A látvány megelégedéssel töltötte el. Egy kis faligetben épült házacska igazán bizalomgerjesztő látvány. Bár az összképen bizonyára ront egy cseppet az a két hulla a fáskamrában, de már jó idő volt, szóval csak akkor lesz feltűnő, ha már erjedni kezdenek, és megindulnak a bomlási folyamatok, s mintegy melléktermékeként ezeknek bűzleni kezdenek…
Talán fél mérföldnyire voltak az autópályától. Szerencséjük volt, hogy pont itt fogyott ki a lopott mentőből a szénhidrogén-alapanyagú univerzális hajtóanyag (GO SHELL…). Bob vigyorogva nyugtázta a látottakat, melyek hatására egy emlékkép bukkant fel elborult elméje egyik rejtett zugából.
Igen, akkor is ilyen szépen sütött az ottani Nap. Azon a másik, távoli világon, ahol ifjabb éveit töltötte. És ott is halottak hevertek mindenütt: kitört nyakú, kitépett belű hullák. S köztük nevelőszülei, a szőrös testű Gronk, valamint az őszülő szakállú Júlia Roberts.
A férfi – kezében egy furcsa formájú karddal -, csak kacagott, és kacagott. Szerencsére őt nem vette észre, mert éppen egy közeli vadkörtefán tömte a hasát, mikor az idegen érkezett, és szó nélkül kinyírt mindenkit. Bob, a kis parasztkölyök moccanni sem mert, amíg az fickó el nem távozott, magával víve a falu kevéske vagyonát…
Aztán megrázta a fejét, és a jelenre koncentrált. Hamarosan el kell tűnnie a környékről, mert lehet, hogy nem minden rendőr olyan hülye, mint Kojak, akivel már sikerült kiszúrnia néhányszor. Tanút viszont nem hagyhat. Ezen következtetések nyomán már éppen vissza akart indulni a szobába, amikor kifinomult érzékei közeledő léptek zaját jelezték. Ez egy hülye mondat, a lényeg az, hogy lépteket hallott, amik közeledtek. Villámgyorsan lebújt egy kis szederbokorba, ami éppen eltakarta izomtalan testét. Nemsokára néhány rejtőzködő titkos ügynöknek öltözött Afronigga man lépett ki a tisztás lágyan hullámzó füvére. Tanácstalanul méregették a faházat, miközben szanszkritül, meg afroniggául folytattak magas reptű társalgást. Hogy miről, azt Bob nem igazán értette meg, már csak azért sem, mert nem tudott afroniggául. Szanszkritül pedig pláne nem. Ekkor azonban egyszerre emberi nyelven kezdtek el beszélgetni:
– Yo nigga! Diz’iz a slanga’ language! – rikkantotta az egyik.
– Ja… – bólintott egy másik megfontoltan.
– Na, lökd az igét Zsozsó! – szólalt meg vészjósló hangon a harmadik afronigga, aki lágy pasztellszínekben pompázó afronigga nadrágot viselt a báránybőr szűr alatt, és a többiekhez hasonlóan a ’70-es éveket idéző nyelvezetet használt – Vagy megint Zúgóvilit szívtál?
– Vagy a prütykölésen jár az eszed?! – tódította a legafroniggább, aki szemmel láthatólag nem a vezetőjük volt. Hanem a banda nőimplantokkal felszerelt buzija… Eközben pedig kivillantotta mind a 6 egészséges fogát, amelyeken csábosan csillogott a délelőtti napsugár.
– Cool! – vette vissza a szót a pasztellszín gatyás, majd egy 52 mm-es csőátmérőjű Uzit szegezett a Zsozsónak nevezett, s eleddig bölcsen hallgató bandatagra – a türelmem véges, Ombre!
Zsozsó erre engedelmesen meghajolt, de aztán egy hirtelen mozdulattal lekapta a fejéről az afronigga maszkját, és egyszerre egy igazi white állott előttük. Mindkét kezében egy-egy RPG rakétavetőt tartott, amelyeket ki tudja, hogy honnét varázsolt elő. Majd kiköpött egy hegyeset, és a ledöbbent afroniggákhoz szólott.
– Büdös niggerek, végre eljött a leszámolás órája. Apró fecnikre szaggatlak benneteket, különösen téged, Warren G, vagy nevezzelek az igazi neveden egyszerűen csak GABE-nek? He?
– To be, or not to be – suttogta a leleplezett pasztellnadrágos nyugodtan, majd felhúzta a bal szemöldökét egészen a homlokáig, és egy afronigga rikoltással hátra szaltót csinált helyből. Közben felugatott kezében az Uzi, és a kiröppenő lövedékek kapásból kettévágtak egy valódi afroniggát. A többiek, ha lehet, még jobban meglepődtek volna, de az RPG rakéták nem hagytak nekik időt még erre sem. Hatalmas robbanással szakadtak darabokra, majd a darabok még kisebb darabokra, mint a Lemmingsben.
Aztán csak ketten maradtak. Az egyikük önelégülten mosolygott, míg a másikuk kétségbeesetten tekintett le kiürült rakétavetőire.
– It’s now, or never – unta el végül Gabe a helyzet drámaiságát, és meghúzta a ravaszt. Aztán neki is az arcára fagyott a mosoly… A tár ugyanis kiürült.
– U Motha’ fuckin’… – préselte ki a fogai között letörve.
– Sux. Mint suxofon – jegyezte meg kárörvendően az ál-afronigga, akinek az igazi nevét még nem fedte fel senki. Akkor talán majd most: – Lamer! – sziszegte ismét Gabe, bár úgy tűnt, korántsem bizonyos a dolgában – egy ilyen szimpla white man nem fogja megakadályozni a TERV-et! Mi a véleményed az álláspontomról, Sly?
Sylvester Stallone (azaz közismertebb nevén Rambo) megrázta design-os üstökét, majd fanyar mosollyal válaszolt:
– A Nyinyja kard nem lehet egyszerű földi halandóé. Sem padig egy afroniggáé! Még az is lehet, hogy Ebolás vagy. Egy darabig ezen elvitatkoztak, így Bobnak volt ideje, hogy megeméssze a hallottakat. Rövid mérlegelés után pedig már meg is volt a terve.
– Ye men. Úgy is, mint Jemen. – kiáltotta, majd egy szédületes ballábujjon-átfordulással a két vitázó fél között termett. – Elnézést uraim, de nem tudják merre van a legközelebbi benzinkút?
A két villámgyorsan előrántott bozótvágó kés egyszerre hatolt át a testén – látszólag minden ellenállás nélkül -, majd a csodálkozástól tágra nyílt szemű ellenfelek mellében állt meg. Rambo eldőlt, mint egy zsák, de Warren G nem halhatott meg így. Ahhoz túlságosan is fiatal volt. Míg ezen gondolkozott, Bob alaposan végigmérte afronigga testét, majd odalépett hozzá, és kinyújtotta rá a nyelvét. Gabe vissza nézett rá, majd elfátyolosodó szemekkel nyögte:
– Nigga rulez for ever! – azzal ő is összecsuklott. Bob lehajolt, és kitapintotta a pulzusát, majd halk szitkot mormolt a fogai között. Aztán a bozótvágó kés nyelét tanulmányozta egy ideig, majd hirtelen elhatározástól vezérelve kirántotta a sebből, amiből bugyogni kezdett a vér.
– Darton, Darton mennyi megpróbáltatás elé állítasz még?! – fakadt ki istenéhez a nemes lelkű nyinyja, majd az egyik halott afronigga ingével bekötözte a sebet. A vérzés lassan alábbhagyott, bár a félhulla sápadt bőre arra engedte következtetni, hogy már nem fogja sokáig húzni a lóbőrt. – More Ebola… – vont vállat aztán, majd gondos törlés után a ruhája alá rejtette a bozótvágót.
Ezután megvakarta a fejét, és a közeljövőn kezdett töprengeni…
MÁSODIK FEJEZET
Honnan jönnek a nyinyják?
Hosszú, végtelennek tűnő napokig kóborolt céltalanul az erdőben, míg végül rátalált az Öreg, akinek a valódi nevét jótékony homály fedte. Ki lehetett valamikor? Miket tett élete első 60 évében? Soha nem tudta meg senki a kicsi erdei faluban, ahol már tíz éve élt. Mindenki csak Öregként ismerte, és bár nem ártott a légynek sem, óvatosan kerülték.
A fiú az életét köszönhette neki, hát nem is firtatta a múltat. Az idő múlt, az Öreg meghalt. Temetésekor kiderült, hogy már réges-rég kivágták a nyelvét, írni pedig nyilván nem tudott az istenadta. Eltávozása nem okozott különösebb megrázkódtatást senkinek sem…
…Bob fáradtan ült le az egyik épen maradt székre. A Gabe-nek nevezett afronigga meglehetősen nehéznek bizonyult, pedig még az alap afronigga-felszerelését (még egy bozótvágó, kisbalta, bokszer, kézigránátok, tűsarkú cipő, OTP Junior kártya, fedezet nélküli csekkek, nigga-kinai zsebszótár, rúzs és egy ’70-es években bizonyára divatos nigga paróka) is elszórta.
De most már végre a házban volt. Margarita ugyan rémülten forgatta a szemeit az első percekben, de aztán úgy látszott, hogy belenyugodott a sorsába. Egészen addig, amíg Bob ki nem vette a szájából a baseball ütőt:
– Mit műveltél már megint, te elmebeteg állat…
Visszarakta. Csend lett. Aztán tompa kopogás jelezte, hogy miss Maxwell ütemesen veri bele a fejét a falba. Leütötte. Most már nyugalom is lett volna, ha ezernyi szú nem kezdi el zabálni faházat. Kis idő múlva főhősünk szája habzani kezdett, szemei vérben úszva forogtak ide-oda, míg végül már nem bírta tovább, és a végső megoldáshoz nyúlt…
Elővett néhány gyufát…
A fellángoló ház, bozót, erdő, majd hatalmas tűzben 1/2 Anglia porig égett.
Az Öreg halála után már nem volt miért maradnia a faluban. Mestere titkát azonban megtartotta magának – s vele együtt a hatékony harcművészeti eljárásokat. Nos, igen, egykor még beszélni is tudott, de egy rossz emlékű szotyizás alkalmával leharapta a nyelvét, vagy fél évvel ezelőtt, mert már egy kissé szenilis is volt. De sem ez, sem nyelvének hiánya nem tűnt fel senkinek, mivel soha nem szólt senkihez egyetlen szót sem. Kivéve természetesen Bobot, akit tanítványául fogadott.
Az ifjú tehát felkerekedett, és nyakába vette a tarisznyáját, no meg a nagyvilágot. Ez utóbbi azonban kissé nehéznek bizonyult, ezért inkább egy titokzatos könyvet vett magához, amit halott mestere, Old-Nyinyji-Cu-Mi ládájában talált, és amit az gyakorta lapozgatott. Bob azonban ez időtájt még nem tudott olvasni, így eredetileg tűzgyújtási segédletként pakolta el.
A szerencse azonban – mint mindig oly hosszú élete során – ismét melléje szegődött. Ahogy egy éjszakán nem tudott aludni, és inkább folytatta útját, elbotlott valamiben, s ha nem gyakorol olyan kitartóan, orra is eshetett volna! De ez most mellékesnek tűnt ebben a pillanatban, mert éppenhogy csak visszanyerte egyensúlyát, valamilyen hegyes, hideg fémet érzett a hátában.
– Na, madárkám, most elkaptalak! – hallatszott egy borízű hang. Bob semmit sem értett, de a továbbra is fennálló nyomós érv hatására úgy döntött, hogy inkább most nem meséli el élete történetét. Inkább megkérdezte:
– És miért? – az elmés kérdés meglephette a támadóját, mert Bob egy pillanatra elernyedni érezte a tőrt tartó kezet, és ez elég is volt ahhoz, hogy egy gyors mozdulattal szembefordulhasson a háta mögött állóval. Az meg sem próbált ellenkezni, csak szélesen elvigyorodott, melynek nyomán az ifjú titán gyomra görcsösen összehúzódott, és vastag sugárban elkezdte kiokádni a vacsorára elfogyasztott fél nyulat (a másik fele már nem volt meg, amikor találta). Egyenesen arra a közel két és fél méteres, sűrű szőrzettel borított kreatúrára, akinek a szagánál csak a csúnyasága volt elképesztőbb…
Mikor végzett, nagyot nyelt, majd rosszat sejtve figyelte az ork reakcióját. Az először őrjítő lassúsággal végigmérte magát, majd kivicsorította sárga agyarait, és leköpte az előtte álló gyenge gyomrú emberivadékot, aki volt olyan merész, hogy ősi ork-üdvözléssel köszöntötte. A nyála kissé savas kémhatású lehetett, mert a Bob körül álló fák enyhe füstfelhő kíséretében elpárologtak. Még jó, hogy nem talált el – gondolta, majd hatalmasat rikoltott, és hasba rúgta az óriást.
– Hiájjéééé….. Áááááááá!!! – kétségbeesésbe fúló harci ordítása felverte az erdő csendjét, de amúgy az égvilágon senkit nem érdekelt. Legkevésbé az orkot hatotta meg, aki nyugodtan kigombolta mocskos zekéjét, amelyről még mindig csepegett a gyomorváladék. Hamarosan láthatóvá vált 5cm vastag acélpáncél gyomorvértje.
– Ez nem sportszerű! – jelentette ki Bob, miközben kificamodott bokáját rakta helyre – Ááááá!!! – sikerült neki…
– Junior-Nyinyji-Cu-Mi vagyok – szólalt meg ekkor az ork, majd nyugodtan tüzet rakott, és a meglepett harcművész kezébe nyomott egy nyársat, aminek a végén egy fél vadkan szerénykedett.
– Ez majd rendbe hozza a gyomrodat – mondta – meg persze az én kiváló potenciáljavító bizirkekökörcsin kenőcsöm, aminek a titkát apámtól örököltem. Eltelt vagy fél óra – a hús már ínycsiklandó illatokat árasztott -, mire a döbbenettől lebénult Bob meg merte kérdezni: – Old-Nyinyji-Cu-Mi volt a faterod? De hát ő ember volt!
– Én meg félork – vigyorgott az, melynek hatására hősünket újra kiverte a víz – csak a gének, meg a nemi hormonok hatására ez nem látszik rajtam azzal felállt, és megmutatta NASA feliratú alsóneműjét, amelyen átdomborodott a két női és három férfi nemiszerv.
– Egy hermafrodita! – ismerte fel Bob.
– Ahogy mondod – majd hátranyúlt, felvette mázsás pallosát, és nyájas hangon megkérdezte:
– Hol a THE LEGEND OF NYINYJA SWORD című könyv, apám hagyatéka, te emberi féreg?…
– Nem vagyok hajlandó tovább evezni! – kiabálta Gabe a La Manche csatorna közepén. Margarita ugyan nem tudott beszélni a baseball-ütőtől, de a fejével intett, hogy hasonlóképpen gondolkozik.
– Ez lázadás! – jelentette ki a stílszerűen Napóleon-sipkát viselő nyinyja ruhás, aki a kormánykereket tekergette ide-oda.
– Különben is – tette hozzá megfontoltan – örüljetek, hogy velem jöhettek. A háta mögé intett, ahol a jó öreg Anglia égett nem lankadó hévvel. Ebben a pillanatban még pár vakító villanás is felizzott, majd a sötét, mindent elborító füstszőnyeg felett néhány szürke gombafelhő is feltűnt.
– Mindig tudtam, hogy rossz helyre építettek azt a nukleáris támaszpontot… Az esemény azonban ösztönzőleg hatott a matrózokra, és néhány órán belül elérték a francia tengerpartot…
– Az meg mi a ragya? – kérdezte Bob, bár érezte, hogy az orra előtt lóbált pallos hatására egy folyamatosan erősödő érzés lesz úrrá rajta. Ezt röviden és tömören a „jó lenne lelépni” kifejezéssel jellemezhetjük. A bősz félorkot azonban mintha jótékonysági roham szállta volna meg erre a néhány szóra. Leeresztette fegyverét, majd nagyot szusszanva magyarázni kezdte:
– Egy ősi könyv, amely a legendás nyinyja kardról szól. Ez a kard kő nekem.
– Hm – gondolkozott hangosan Bob – véletlenül nem egy piros könyv sárkányfejjel, sárga cikornyás betűkkel, meg egy csomó térképpel? – kérdezte, de aztán az Junior-Nyinyji-Cu-Mi felcsillanó tekintetét látva, még hozzátette: – Mert akkor nem láttam…
– Szerencséd! – hörögte nyált fröcskölve mindenfelé a szőrös pofájú árva, majd unintelligens arckifejezést vett fel, ami láthatólag nem okozott neki különösebb nehézséget. Aztán újra értelem csillant a kénsárga szemekben, majd hozzáfűzte eddigi mondanivalójához:
– De most, hogy már tudod a titkot, mégiscsak meg kell halnod… – azzal a harcművész felé vágott irdatlan kardjával. Persze Bob sem volt hülye, nem várta meg, amíg hozzáér ellenfele fegyvere, hanem inkább egy gyors mozdulattal félrevetődött. Az elgondolás egészen addig jónak tűnt, amíg le nem fejelt egy tölgyfát, ami éppen útban volt. A fa a rázkódástól az összes makkot, amit csak termett a meleg évszakban, bosszúból a kissé alélt Bobra zúdította, aminek folyományaként egy csinos makk kupac keletkezett, valahol alatta pedig ott feküdt egy test…
Junior-Nyinyji-izé vigyorogva járta körül az embermagas természeti képződményt, majd megsuhogtatta a pallost, és lassú, élvezkedő mozdulatokkal szeletelni kezdte a tortát. Eközben – csak a hatás kedvéért – harsogva röhögött…
Az ég kékje kellemesen tükröződött vissza a tenger nyugodt hullámain, és minden olyan békés volt…
Csak a hülye sirályok rikácsoltak egyfolytában, de velük meg nem senki sem törődött. A homokos fövenyű tengerparton három megfáradt hajótörött lihegett. Aztán vagy fél óra múlva, mikor már elég levegője volt ahhoz, hogy megszólaljon, a fehér ruhás, szőke üstökű ürge vádló hangnemben e képpen szidta össze a mellette öklendező Gabe-t:
– Te hülye afro állat! Mondtam, hogy vigyázz arra a rohadt zátonyra… huhh… Te lehet, hogy fel akarsz fordulni, de én még nem… Még csak 2572 éves vagyok és terveim vannak…
– Miért nem mindjárt annyi, mint a Föld? – kérdezte érdeklődve a lány, akinek végre sikerült kipiszkálni a szájából a baseball-ütőt a nyelvével, de aztán látva Bob sötét tekintetét, inkább magától visszarakta. Nyilvánvaló volt, hogy még mindig őrültnek tartja elrablóját, akinek az elmúlt zilált napokban már lassan kiment a dauer a hajából, így kissé elmosódott a FIRE felirat a fején. Szóval már kezdett normálisan kinézni.
– Csak – jött a rövid, ámde tömör válasz, majd még jónak látta kiegészíteni a következőkkel – ám mivel határtalan kíváncsiságod mindez idáig kielégítetlen maradt, s mivel meglehetősen művelt egyednek látszol, igazán kitalálhattad már volna magadtól is, hogy SEMMI KÖZÖD HOZZÁ!!!
Ezen utóbbi szavakat egy kissé megemelt hangerővel ejtette ki, minek hatására az összes sirály rémülten menekült más tájakra. – S most, hogy helyreállt a rend… – kezdte ismét kis hatásszünet után, de Gabe udvariatlanul közbevágott szokott nigga-stílusában:
– Amott egy anyóka közelg!
BoB morcosan ráncolni kezdte a szemöldökét, ami nem volt túlságosan megerőltető művelet, mert amúgy is majdnem összeért neki. Ez már magában is kifejez némi brutalitást, de a mostani arckifejezéséhez képest mindez semmi sem volt. Még a rettenthetetlen afro is behúzta a nyakát a páncéljába. Ja, ezt eddig nem is mondtam, de azért van neki. Ő egy mutáns afro. Egy afro tini ninja turtles.
Margarita azonban nem nagyon foglalkozott ezzel, sőt, még az előbbi sértést is elengedte a füle mellett. Most a közeledő alakot figyelte, aki – ez most már tisztán látszott – egy nagy csomag rőzsét cipelt a hátán (pont mint a mesében) és furcsa, szögletes mozdulatokkal lépkedett a parti föveny homokjában. Aztán egyszer csak süllyedni kezdett… Meg persze nyivákolni is:
– Segítség!!! Futóhomok… – kiáltotta repedt fazék hangján, de pechjére franciául, amit hőseink nem igazán értettek. De azért egyből odarohantak, hogy önzetlenül kihúzzák szorult helyzetéből.
– A rőzse… – lihegte futás közben Bob – A rőzsét mindenképpen húzzátok ki, különben soha nem lesz tábortüzünk, hogy megsüthessük ezt a banyát…
– Ez undorító – jelentette ki a lány, de azért lelkesen tépte ki a copfjánál fogva a vénséget, akit már majdnem ellepett a homok, és most pihegve hevert a lábuk előtt.
– Megnyúzod, vagy inkább kibelezed? – érdeklődött meglehetősen gyakorlatiasan a nyinyja, miközben már azon gondolkozott, hogy talán jobb lenne mégiscsak mást megenni, mert az anyóka olyan volt, mint egy aszalt csontváz. Tűnődéséből Margarita replikázása rázta fel:
– Te tényleg meg akarod enni? Nem vagy normális! Bár ezzel sok újat nem mondtam. Én is éhes vagyok, de azért mégsem leszek kannibál! Ráadásul…
– Jó – vágott közbe flegma félmosollyal az ajkán Bob – becserélheti a nyomorult életét egy jó erős kávéra, meg egy kiadós reggelire, ebédre, meg vacsorára és mindez legyen egyben… Mondjuk egy tízórai.
Az ork már csaknem az egész kupac makkot felszeletelte, mikor Bob magához tért eddigi jól fejbe vágott állapotából. A tisztánlátás első pillanatai meglehetősen kiábrándítóak voltak, tekintettel ellenfele testfelépítésére… Aztán lassan körvonalazódott agyában (angolul brain) a menekülés. Sajnos túl lassan, mert holt mestere egyetlen csemetéje lerugdosta róla az utolsó fél mázsa csonthéjas termést, és vigyorogva hajolt föléje. Szörnyű volt. Bűzlő lehelete az ifjú kalandozó arcába csapódott, miközben – tekintélyes nyálcseppeket fröcsögtetve mindenfelé – ezt sziszegte:
– Hra tla mhiare UFO dzsambia ?
BoB nagyot nyelt, majd megpróbálta elterelni az ork figyelmét a köztük feszülő ellentétről:
– Sajnos nem tudom. Az az igazság, hogy még sohasem láttam UFO-t, így nem tudom miért hasonlítasz rájuk. De határozottan igazad van. Ahogy jobban megnézlek… Igen! Ez a merész sasorr, ezek a szőrös fülek és orrlikak… Remekül áll neked… Tényleg, láttad már magad tükörben?
A hatalmas termetű nyinyja csemete először komolyan fontolgatta, hogy lecsapja az okvetlenkedő emberi fattyat, de a tükör szó megbűvölte. Biztosan valami hatalmas erejű varázstárgy – gondolta tompa kis agyával. De Bobnak csak ennyit röffentett oda (ez a vadkan-diéta átka…):
– Persze, már többször is, mint te! De azért lásd kivel van dolgod, elvezethetsz hozzá. De ha átversz, kitépem a beled, és harci csigákkal kajáltatom fel az egészet!
BoB egyre biztosabb volt benne, hogy Junior-Nyinyji-Cu-Mi-nak gőze sincs arról, hogy mi az a tükör, de azért készségesen válaszolt:
– Kövess… De pssszt! – tette még hozzá mutatóujját a szája elé emelve. Azzal feltápászkodott, és találomra kiválasztva egy irányt, elindult az erdő sűrűjébe. Az ork lélegzet-visszafojtva követte. Ez utóbbi nemsokára azon súlyos szindrómához vezetett, hogy először elkékült, majd nemsokára terepszínű zöldbe váltott a bőre. Egy perc múlva pedig kétségbeesett hörgések közben összeesett és kóros oxigénhiány miatt kilehelte éjfekete lelkét…
(folytatása következik)
(1998)
