A törpök kincse

M.A.G.U.S. novella

(azé’ nem kell túl komolyan venni)

Prológus

Az elf villámgyorsan újabb vesszőt helyezett az íj idegére, és további célpontok után kutatott tekintetével. Közreműködésére azonban már nem volt szükség: döglött törpék hevertek mindenütt, s ha mozgott is még némelyik, a haramiák értették a dolgukat. Hamarosan átvágott torokkal fulladtak meg a saját vérükben.
– Szép munka volt, Gringo. – szűrte lassan a fogai között, amikor feltűnt mögötte a borostás vezér – Vigyetek mindent a Medvebarlangba, holnap napkeltekor ott találkozunk. Ne feledjétek, minden a tiétek, nekem csak a vasveretes láda kell.
A rablóvezér elvigyorodott, de az elf pillantása arcára fagyasztotta a mosolyt.
– Induljatok nyomban!

***

Grunk fia Mork, a hegyek népének eme jeles tagja – az egyik előretolt törpe erődítmény ura – éppen törpkenyéradagját majszolgatta, amikor meghallotta a folyosón a sietős léptek dobogását. A következő pillanatban kivágódott az ajtó, és az egyik őr bukkant fel, s ráébredve a hatalmas tiszteletlenségre, nyomban Mork lábai elé vetette magát.
– Bocsáss meg, uram, de most tért vissza a kiküldött racklalovas, és azonnali meghallgatásért esedezik.
Mork azonban rosszallóan ingatta a fejét:
– Egy igazi harcos soha nem vetemedne ilyen tiszteletlenségre. Az a dicsőség ért téged, hogy megdöntheted a korbácsütés-tűrés rekordját. Eddig 124 volt a csúcs. Ha többet bírsz, nyugodt szívvel térhetsz meg őseid kebelére a túlvilági törpmezőkön. Küldd be a felderítőt, te pedig jelentkezz a hóhérnál nyomban!
Az őr sápadtan távozott, Dwana pedig, a gyönyörűséges törp leány belépett az ajtón. Mork mindig csodálattal adózott varangynyállal bodorított tűzszínű hajának és a hatalmas mellek vonaláig érő szakállának. Az igéző piros szempár, és a racklaháton eltöltött 25 évet jelző Ó-lábakról már nem is beszélve. Egyszóval Dwana az erődítmény, de talán az egész törpkerekség legszebb törpleánya volt, akinek kegyeiről még Mork is csak álmodozni mert. Aztán pillanatok múltán erőt vett magán.
– Úgy értesültem, mondandód van a számomra, fighter girl. Halljam, mi lenne az, mert időm véges, a dolgom pedig töméntelen.
– Ma nyomára bukkantam a hetek óta várt szállítmánynak…
– Pompás! – szakította félbe Mork – Azonnal intézkedj, hogy a helyőrség fele induljon eléjük, és vezesse őket a titkos barlangon keresztül az erődbe.
– Attól tartok, ez nem fog menni, ugyanis egytől egyik halottak voltak, a felszerelés pedig hiányzott…

***

Qwerty letette a Ranagol tanításait tartalmazó kódexet az asztalra, majd kibámult az ablakon. Bár az évszázados fák méregzöld lombjainak látványa, a távolban felsejlő, csúcsaikat a felhőkbe fúró kék hegyek látványa valami megmagyarázhatatlan nyugalmat sugárzott, most mégsem tudta átadni magát a magányos lakótornya körül burjánzó természet békéjének. Felállt, majd kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait és odasétált az északi falat majdnem teljes egészében elfoglaló, cirádás, ezüsttel gazdagon futtatott keretű tükörhöz. Tegnap éjjel óta folyamatosan olvasott, így vérben úszó szemei nem lepték meg nagyon, mint ahogy a hórihorgas termetén idétlenül lógó, szemlélőit rendre mosolygásra késztető ruha sem. Közelebb lépett. Egy harmincas éveinek közepén járó szabályos vonásokkal rendelkező átlagos arc bámult vissza rá, az összképet azonban erősen lerontotta tükörsima feje, amelyre még ifjúkorában sikerült szert tennie egy elfuserált tűzgyújtó varázslat alkalmazásakor… Nem szívesen emlékezett vissza rá, hosszú hetekig tartott, míg a fejbőrét sikerült rendbe hozni. Haja azonban nem nőtt többé.
Lustán nyújtózkodott egyet, aztán felragasztotta hófehér álszakállát, némiképp átrendezte ábrázatát, majd az egyik szekrényből elővett egy csillagokkal, holdakkal, és egyéb szörnyen misztikus dolgokkal gazdagon borított köpenyt. Miután ezt is magára terítette csúcsos, a köpönyegéhez hasonló mintázatú süveget, teljesen úgy festett, mint egy tisztességben megőszült, hatalmas mágus. Elégedetten böffentett egyet, majd egy fohászt mormolva a Legnagyobb Úrhoz – vér szálljon a szájára –, felnyergelte girhes lovát, beállította a tornyot védő saját találmányú csapdákat, s mint aki jól végezte dolgát, elindult egy kis önmagát népszerűsítő körútra…

1.

„… Hajdanán, mikor a világ még ifjúkorát élte,
nem voltak oly rút teremtmények, amelyek a ma
élő törpékhez lennének foghatók. Bizony mondom
elhihetitek nékem…”

(Quargass, az utolsó sárkány naplójából)

Az évezredes tölgyerdő téli álmából újjáéledve szívta magába ezen a kora tavaszi napon az éltető napsütést, s a madarak énekelve köszöntötték a Napot, az Életet. Egy kis tisztáson azonban nem az Élet, hanem a Halál jelezte jöttét…
– Ki vagy te, Ember? – a suttogását alig lehetett érteni – átszúrt tüdejétől nem tellett többre. Joachim del Greco barátságosan rávigyorgott a haldokló törpére, majd egy elegáns mozdulattal letörölte kardjáról a vért, s csak ezután méltatta figyelemre ellenfelét:
– Én legalább ember vagyok. És itt most én kérdezek…
– Dögölj meg! – hörögte a törpe. Halott-sápadt pofáját csak még rútabbá tette a közelgő halál. Hirtelen újabb köhögési roham jött rá, és vért okádva fetrengett percekig, mielőtt végleg elcsendesedett.
Joachim bosszúsan sóhajtott egyet, de ezen kívül semmi külső jel nem árulta el, hogy ez már a sokadik kis féreg, aki meghal azelőtt, hogy elárulná korcs népe titkát. Odalépett a gusztustalan tetem fölé, és tőrével gondosan lenyeste a szakállát. Hosszas méregetés után a nyeregtáskájába rejtette a két goblinfül, maroknyi elf fog és egy tigriskarom mellé. Aztán megveregette a ló zsemleszínű pofáját, majd felült a nyeregbe.
– Gyerünk, Oggi! – súgta a fülébe, mire hátasa vidáman nyihogva vágtába lendült, és hamarosan már messze jártak a kis erdei tisztáson emelkedő nyomorúságos viskótól, ami egyetlen tanúja volt a dicső törpe nép egyik sarja – nem éppen természetes – halálának…

2.

„… Semmi sem az, aminek első pillantásra látszik!
De mi van, ha mégis, mi pedig azt hisszük, hogy
mégsem?!”

(Fish Loreand, elf filozófus tollából)

Ardenarban a tavasz elérkeztével felpezsdülni látszott az élet. A tipikus haonwelli kisváros ember, törpe és elf negyedeiben az utcára tódultak a polgárok, s kéjesen itták magukba az oly régen várt meleget. A piactéren a téli pangás után ismét elfoglalták helyüket a kofák, és a különféle árusok. Portékájuk nagy része az ég adta világon semmire sem való, gyatra minőségű, de a haonwelli kufárok megtanulták az ősi leckét: MINDEN eladható – csak a megfelelő vásárlót kell megtalálni hozzá…
Egyikük, egy középkorú férfi már meg is találta a maga tapasztalatlan emberét. Külhoni lehetett, mivel különös hangsúllyal ejtette az erv szavakat. Hafu mestert azonban ez nem nagyon zavarta, gyorsan pergő nyelvvel ecsetelte az ékköves medál – valójában egy mit sem érő haszontalan üvegdarab – varázserejét. Az idegen kis ideig egykedvűen hallgatta a véget érni nem akaró monológot, majd türelmetlen mozdulattal csendet intett, és halkan csak ennyit kérdezett:
– Mennyi? – nem jelentette ki nyíltan, de Hafu érezte, hogy a porlepte gúnya olyan embert rejt, aki parancsoláshoz szokott. Aki pedig parancsolgat, annak általában nem jelent gondot egy ilyen portéka megvétele. Ehhez szabta az árat is:
– Mindössze tíz arany az ára… – de nem fejezhette be mézesmázasnak induló szavait. Az idegen torkon ragadta, és egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát. A halk reccsenésre azonnal megállt az élet a téren. A közelben állók megdöbbenve álltak, míg a távolabb lévők – akik nem láthattak semmit – hangos kiáltozással próbálták megtudni ennek okát. Aztán mivel válasz nem érkezett, köcsög pórokhoz méltón odasereglettek Hafu szőnyegéhez.
A férfi azonban nem nagyon zavartatta magát. Karba tett kézzel várta, hogy a tömeg köré gyűljön, aztán mielőtt valakinek eszébe jutott volna értesíteni a városi őrséget, gúnyos kacajjal hátradobta a kámzsáját. Nem kevesen – az egészen fiatalok – őrültnek hitték, de ekkor megszólalt egy halk, rekedt hang:
– Hatalmas Darton! Hiszen ez Törpírtó Kane, a legendás hős, aki…
– Elég lesz öreg – szakította félbe Kane, majd Hafu mesterre, a tömzsi kis kufárra mutatott – Mérföldekről megérzem a szagukat. Ez egy félvér. Egy döglött törpe, akinek anyját a gonosz kis fattyak erőszakolták meg, de most megszabadítottam létének gyötrelmeitől… – szemei eszelősen forogtak, szája pedig habzani kezdett, ahogy egyre jobban belelendült – Egykor elüldöztek engem ebből a gyönyörű városból a törpe-bérencek, de most visszatértem, és leszámolok a rohadékokkal! Karóba húzom mindet, hogy a belük az agyukba nyomul, s a halál jeges fuvallata lassan járja át bűnös lelküket. Az istenek azért teremtették a törpéket, hogy a rossz emberek ebben a nyomorult alakban szülessenek újjá, s így nyerjék el méltó büntetésüket! De én Darton prófétája vagyok, s Uram azt mondja most tinéktek, hogy már eleget szenvedtek azok! Öljük meg mind, hogy a szemét kis fattyakból újra emberek szülessenek!
Beszédének frenetikus sikere lett, az őt hallók rögtön elrohantak törpét ölni. A piactéren elvétve kószáló két törpkenyeret áruló dwarffal kezdték, majd jöttek sorban a többiek…
A városi őrségnek majdnem egy egész napjába telt, míg a megőrjített embereket lecsillapította. Sajnálatos módon eközben majdnem százan fűbe haraptak, de ebből csak tizenheten nem voltak törpék, szóval nem volt olyan rossz az arány. Bár valaki törpvérrel egy szót pingált a városháza falára:

„KEVÉS!”

Törpírtó Kane-nek nyoma veszett… Többen látni vélték, ahogy kiontott belekben tobzódik egy divatos dallamot dúdolgatva magában, de a vallomások ellentmondóak voltak.

Joachim csuromvizesen ébredt az ágyában. Tekintetét lassan végighordozta a szobán, de eltartott pár másodpercig, amíg felfogta, hogy hol van. Régebben is szokott álmodni Kane-nel, a mitikus hőssel, akiről apja mesélt neki egykoron, de az utóbbi hónapokba rendszeresen visszatérő szokásává vált róla álmodni. Ha teheti, már régen nem gondol rá, de nem szabályozhatta az álmait. Megrázta a fejét, majd csüggedten visszahanyatlott a párnájára, és ismét a küldetése jutott eszébe a törpökről.
– Yworl redves farkára – dünnyögte, de aztán eszébe jutott, hogy ez Skandar Graun szövege, és inkább gondolataiba mélyedt. Felidézte emlékezetében ama napot, mikor először találkozott Klopcsikkal, a Kaszással. Igen, tulajdonképpen akkor kezdődött minden baja, amikor azzal az elmebeteg pszichopata tömeggyilkossal összefutott szülővárosa kocsmájában. Ő vette rá mindenre… Aztán amikor a fél város leégett, és menekülniük kellett, jobb híján vele tartott. Még buzgott benne a hit, amellyel az idegen telebeszélte a fejét – „… Mindenki bűnös, senki sem méltó az életre, s mi vagyunk az istenek kinyújtott keze…” -, de talán nem is bánta annyira. Életük így kicsit nagyon veszélyben forgott, mivel a többi ember nem igazán akarta elfogadni a TÉNYT, hogy halálukkal megváltják Ynev bűneit. Szerencsére Klopcsik jó harcos volt – egyike a legjobbaknak -, és nem volt rest átadni tapasztalatait hittársának. A hittársnak, aki aztán egy szép napon megvilágosodott, és még aznap éjjel átvágta mestere torkát.
Azóta sokfelé megfordult, kisebb – nagyobb megbízatásokból élt. Egészen három hónappal ezelőttig, amikor a rejtélyes idegen felkereste rejtekhelyén, egy eldugott kis erdei vityillóban. A fickó mágusnak mondotta magát, és Joachim nem is kételkedett ebben – az előlegbe kapott 200 arany ékesebben beszélt mindennél, s nem volt oka kíváncsiskodni sem. A mágus már túl járt élete delén, s hosszú fehér szakálla még idősebbnek mutatta. Nem kívánt sokat – legalábbis akkor még nem tűnt annak –, mindössze egy törpe vajdát kellet megkeresnie, és rábeszélnie, hogy neki nincs is olyan nagy szüksége arra a rubinköves jogarra…

3.

„… A Tüzet nem teremtette semmi, és senki;
Talán már a Kezdetektől fogva létezett,
Hatalmas ereje könnyedén pusztít élőt, holtat;
S feketére festi füstje e csodálatos kék eget…”

(Fire Starter ‘PIROMANIA’ c. művéből)

(folytatása következik)

(2000)