A Schneeberg majdnem meghódítása

dö ríl szörvájvör

(avagy hegymászóistenek lettünk)

Prológus

Miután az Úr megteremté vala a Mennyet és a Földet, a völgyeket, s a hegyeket, a Sátán így szóla Habbához:
– Te lészen a Harmadik Antikrisztus, s mint olyannak egyetlen küldetésed, hogy a Világegyetem Elkövetkezendő Urát csábítsd fel magaddal a Szentségtelen Hegyre, s ott áldozd fel nékem, cserébe birkává változtatlak kis időre, amely tudom, hogy titkos vágyad vagyon.
Így tehát Habba fondorlatos tervet kieszelvén ártatlan nejét és a gyanútlan engem rávett arra, hogy meghágjuk… izé megmásszuk vele a Schneeberg (asszem pont így írják osztrákul) kietlen, 2076 méteres magasságba kúszó csúcsát. S történt mindez vala az Úr 2005. esztendejének szeptember havában, annak is 18. napján.

Azért, mert ott van…

Hősi tettekre áhítozva is ébredhettem volna éppen azon a napon, de mivel két nappal előtte 10km-es hegyi futáson képeztem magam tovább, azt követően pedig egy kollégánál ástam alapot és betonoztam, leginkább a (jó érzékkel, de ekkor ezt még nem tudhattam) pokolba kívántam mindenféle Habbákat, akik ezen a nyálkás vasárnap hajnalon képesek rávenni elgyötört testemet további erőfeszítésekre. Nagy nehezen azért felkeltem – kis csúszással -, és némi tápanyag vételezése, no meg rengeteg ruha magamra aggatását követően már meg is érkezett értem a baljósan kékellő Skoda, benne kettesben Habba, meg Habbáné (mivel a potenciális úti társak közül a többiek úgy gondolták, hogy nem szeretnek mozogni, és ezt szerintem tovább olvasva sem bánják majd nagyon 🙂 ).

Jó két órás eseménytelen út után meg is érkeztünk Puchbergbe, ahol már egészen szép, de azért erősen szeles tájék fogadott bennünket, a horizontra azonban nem evilági módon, felhőkbe burkolózva teljes mértékben ráterpeszkedett a Hegy…

Indulás előtt még készült egy közös kép az Antikrisztussal, ábrázatán kiütköző sátáni vonások már ekkor is gyanút ébreszthettek volna bennem, azonban szokott éberségem ezúttal cserben hagyott.

Kis készülődés, illetve a magunkkal hozott töméntelen ruha magunkra aggatását követően (+5 fok körül járt a hőmérséklet, de metszően hideg szél fújt) végül 10:20-kor vágtunk neki a Schneeberg meghódításának. Itt még hozzátennék annyit, hogy Habba – aki ugye ért hozzá – ügyesen talált a neten a hegyhez térképet, amelyen szép színes vonalakkal ki voltak rajzolva a különböző nehézségű útvonalak, azonban mindezt jó érzékkel fekete-fehérben nyomtatta ki, ennél fogva aztán rendkívül sokat segített rajtunk az a papírdarab a későbbiekben… 🙂

Mindezek után – mivel ahol megálltunk, nem volt más választási lehetőség – nekivágtunk a kék (később ez több helyütt a pirossal is kiegészült, ami mellett több ízben pici halálfejeket is látni véltünk) jelzéssel ellátott hegyi ösvénynek, ami embertelen módon meredek lett elég hamar, de ugye mi is emberfeletti képességekkel rendelkeztünk, így ez nem okozhatott komoly nehézséget. Egészen úgy másfél-két óráig, ami után elhagytuk a jelzést, mert „találtunk egy jobb utat” (ez egyébként a hosszúra nyúlt nap végére szállóigévé alakult, mivel még párszor beleestünk e tévedésbe 🙂 ), ami persze zsákutcában végződött, mint ahogyan egy másik elágazás is (a nem rendes favágók nem bírtak egy vacak táblát kihelyezni az elejére egyiknek sem).

Így aztán jobb híján visszamentünk az utolsó jelzésig, aminek folytatásától kissé elborzadtunk, de mint később kiderült, ez még egy teljesen korrekt zerge-autópálya volt a ránk váró további megpróbáltatásokhoz képest.

Nem tudom mennyit mászhattunk felfele, de elég lassan haladtunk, meg egy idő után már nagyjából elveszítettük a maradék tájékozódó képességünket is, mivel beleértünk abba a barátságosnak különösebben nem mondható felhőbe, amiből csak a hegy túloldalán sikerült kikeverednünk örökkévalóságnak tűnő, hosszú órák múltán.

Azért ezen kellemes 35-40 fokos emelkedésű gleccser-ivadék kőzúzalékon nem volt éppen rózsaszín leányálom a kapaszkodás…

…de mégis semmiségnek éreztük ezt a sziklás részhez képest, ami csak ezután következett.

Itt már rendesen kézzel-lábbal nyomtuk ahogy kell, de még mindig töretlen lelkesedéssel, mert itt-ott láttunk jelzést is. Ám ez az idilli állapot aztán hamar megváltozott azon a részen, ahol semmi más nem volt csak a zerge-autópálya meg helyenként egy-egy szikla (ezek csak arra voltak jók, hogy bennük megkapaszkodva ne csússzunk le a kavicsokon, illetve csalfa vak reményt keltve mindig elhittük, hogy utánuk már a csúcs jön, pedig csak egy újabb szikla), viszont az egyébként okos osztrákok hibát hibára halmoztak azzal, hogy az itt oly gyakori ködre (nem)gondolva egyrészt közelebb is helyezhették volna a jelzéseket egymáshoz, másrészt pedig a zúzalékban lévő nagyobb kődarabokban nem nagyon kellett volna megbízni e téren, mert elég labilisan álltak a helyükön, így nagy részüket megette a tér és az idő.

Ebből persze egyenesen következik, hogy triumvirátusunk nem egyszer és nem is kétszer tévedt el a sűrű felhőtakaróba burkolózó hegyoldal szikla-labirintusai között. Mivel már délután négy óra is elmúlott, jelzés meg sehol nem volt, felvetődött a „hogyan tovább” kérdése, mert azon a helyen esetleg megfagyunk reggelig, ha nem találunk ki onnan, de aztán mivel a rövid ideig tartó hisztériába eső Heni ezúttal nem volt használható értelmes gondolkozásra (azért itt illik hozzátennem, hogy a csaj minden várakozáson felül teljesítve végig tartotta az erőltetett tempónkat és ezt a 10-15 perces nyafogását kivéve végig jó csapattagnak bizonyult), kiötöltük, hogy mivel ahol feljöttünk, ott ember nem tud lefele menni csak zergék (ilyen állatokat többször láttunk is, de Habba zergés képei nagyon homályosak lettek, az én gépem meg még felfele lemerült, mert elfelejtettem feltölteni az akkut), ebből következően inkább keressünk jelet.

Habba fel is áldozta magát és eltűnt a ködben, majd jó negyed óra múlva jött a telefon (meglepő módon majdnem mindenhol volt térerő), hogy heuréka, indulhatunk utána. Majdnem olyan volt, mint a South Park ominózus részében, amikor is az „A” csapat – Kenny – átmászik az áram alatt lévő szögesdrót kerítésen, átkúszik a Tyrannosaurus területén, stb., közben pedig a „B” csapat – mindenki más – forró kakaót szürcsöl a meleg szobában 🙂 ).

Azért mondjuk a terep nem lett jobb, de legalább megint volt valami, ami tartotta bennünk a lelket (megjegyzem valószínűleg aberrált állatok vagyunk, mert a Habbával igazából eszünkbe sem jutott, hogy bármi bajunk lehet, csak órákkal később jutott eszünkbe, hogy esetleg máshol is lehetnénk), a hideg, a 10-20-30 méteres látótávolság és a köcsög szél ellenére.

Végül sikeresen elértük a sziklamászós részt, ahol ugyan szintén nem volt nagyon jó mászni, de legalább nem akart minden lépésnél kicsúszni a hegy az ember lába alól, meg szerencsére mindig sikerült találni elég kapaszkodót; így is elég fárasztó volt, s noha ellentmondásosan hangzik, mégis ez volt talán a legkényelmesebb egy óra felfele (ehhez az életérzéshez valószínűleg nagyban hozzájárult az is, hogy a nem ritkán tőlünk fél-egy méterre véget érő sziklapárkánynál nem lehetett tudni a sűrű köd miatt, hogy csak pár méteres repedésben vagy több száz méteres szakadékban végződik így nem volt mitől elmélyülni a tériszony bugyraiba 🙂 ).

A szél is csak pár helyen akart lefújni bennünket a kapaszkodókról, de aztán végre felértünk egy kis fennsíkra, amiről később kiderült, hogy a Schneeberg egy 1888 méteren lévő pontja a térképen, viszont mivel az erős szél ellenére a látótávolság gyakorlatilag zéró volt, az itt-ott feltűnő borókabokor csoportok nem nagyon látszottak ki a zúzmara alól, mi pedig a teljes átfagyás határán mozogtunk, úgy döntöttünk, hogy a nem is olyan távoli csúcs le van szarva (ebben az is közrejátszott, hogy már elmúlt öt óra), inkább keressünk menedékházat. Szerencsére hamarosan találtunk egy piros jelzésű, járhatónak tűnő utat, amelyen fél óra alatt elértünk a Berghause-hoz, ami egy nagyon kulturált kis menedékház, és ami a legfőbb, nem sajnálják a rumot a teából. Az sem volt rossz, hogy a pincér srác magyar származású volt, így nem kellett a kobakunkban rejtőző pár német szóból válogatni a hidegtől elkékült szánkkal.

Azért a hét óra folyamatos kapaszkodás után már kezdett elég lenni a hegyből, ezért már erősen gondolkoztunk rajta, hogy lefele a fogaskerekű vasutat is igénybe vesszük legalább egy darabon, aminek itt van a végállomása, de hamar kiderült, hogy két órája lement aznap az utolsó is. Valószínűleg eszükbe sem jutott az üzemeltetőknek, hogy ebben a szar időben még lehet valaki a hegyen.

Miután a pincér srácból kiszedtük, hogy van lefele egy sárga jelzésű út, amelyen pár óra alatt leérhetünk, kitaláltuk, hogy nem alszunk a menedékházban, hanem mivel marha jók vagyunk, meg a rumtól is bátrak lettünk, mi képesek vagyunk leérni sötétedés előtt. Negyed óra melegedés után neki is vágtunk az ösvénynek (útnak azért nem nevezném azt a meredek sziklás valamit), ahol kezdetben nagyon jó tempóban haladtunk, de aztán jó óra múlva engedve a sátáni csábításnak és egy viszonylag kényelmesen járható útba torkolló ösvényről sikerült rossz irányba fordulnunk (a jelzés megint elveszett valahol).

Miután jó sokat mentünk (már kezdett sötétedni), kiderült pár jelzőtábla átbogarászása után, hogy ez az út biza egészen máshova vezet, mint azt mi szeretnénk, de az egyik kanyarban találtunk végre egy újabb sárga jelzést. Megint be a erdőbe, ahol már helyenként botorkáltunk is, majd talán fél óra múlva megláttunk egy másik utat magunk alatt nem sokkal, ahova le is ereszkedtünk („találtunk egy jobb utat” 🙂 ), majd természetesnek véve a lefele vezető irányt.

Újabb órát vesztegettünk el, mivel persze ez is zsákutcának bizonyult, így addig kellett mennünk visszafele, amíg egy kereszteződésnél újra fel nem tűnt a sárga jelzés (ekkor már teljesen sötét volt, de a vakszerencsének köszönhetően reggel eltettem a zseblámpámat is, aminek a segítségével nem tévedtünk el reménytelenül – annyiszor… 🙂

Ismét jó óra múltán megint véget ért az út, újra vissza kellett mennünk egy darabon, ahol kiderült, hogy megint egy kanyargós, egy embernyi széles hegyi ösvényen tudunk tovább szerencsétlenkedni. Na itt már nem haladtunk valami gyorsan, csak az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy nem törtük ki semminket, amíg csak egy kerítéshez nem értünk.

Legott át is másztunk rajta (a belső részre is volt festve jel), majd továbbmenve elértünk egy kis kidőlt-bedőlt oldalú házikóhoz, ahol persze nem volt senki, csak denevérek (nem volt rendes, amikor benyitva azzal kezdték, hogy a sapkámnak repültek, megcáfolva minden jót, amit a navigációs képességeikről hallottam), meg egy nem túl biztató erősségű kerítés mögött vagy 10-15 bika (legalábbis amiket láttunk azok voltak).

Miután már fél 10 körül jártunk, felvetődött, hogy ott alszunk (legalább tető volt a fejünk felett), de azért még Habba felvetésére adtunk magunknak egy esélyt és hosszas keresgélés után találtunk egy újabb sárga jelet a ház fölött. Persze, mint kiderült a bikák kerítése felfele nem folytatódik, így bár nem tűntek különösebben agresszívnak, mi voltunk olyan bátrak, hogy jó nagy ívben kerültük ki őket. 🙂

„Természetesen” a jelzés megint bevitt minket az erdőbe, hogy teljes mértékben jó legyen nekünk (elárulom: nem lett), de megint szerencsénk volt, mert újabb óra elteltével elértünk egy másik tehénfarmra, ahol egy kis jelzőtábla büszkén hirdette, hogy már 1186 méteren vagyunk csak, no meg, ami fontosabb volt, hogy merre kell menni a fogaskerekű fele, amit talán 11 óra körül el is értünk, majd megkezdődött a végső vánszorgásunk a hegy lábáig. A térdeink és a bokáink ekkorra már teljesen kikészültek, a talpunkat feltörte a bakancs, szal nem mentünk túl gyorsan. Ráadásul Habba térképe szerint vagy 5-6 km-t levághattunk volna egy kis ösvényen, de amikor odaértünk, inkább az út mellett döntöttünk, mert amilyen lábakkal ekkorra rendelkeztünk, tuti, hogy nem bírtuk volna végigbotorkálni az utat (a zseblámpa is kezdett lemerülni), így aztán maradtunk az útnál, amelyen fél egyre el is értük Puchberget. Ez még azért nem volt az igazi, mert a kocsi Schneeberg-Dörlben maradt, ami még 2-3 km volt onnan. Itt már elég zombik voltunk, de azért a végső szakaszon Habba is erőre kapott és eldobta az egyik botját (az utolsó kilométereket két botot mankóként használva tette meg), mert „Ha én egyszer azt mondom, hogy kelj föl Lázár, akkor ugorni köll a halottnak is!”. 🙂

Azért én egy picit még gyorsabban haladtam, így mikor talán 20-25 méterre lehagytam Habbáékat és találtam az út mellett egy padot, mindjárt le is heveredtem rá, hogy kinyújtsam kicsit a lüktető lábaimat, ami azért volt jó, mert mikor hamarosan utolértek, nem tudtam újra felállni. 🙂
Így aztán én a terv szerint ott maradtam, amíg vissza nem jönnek értem a kocsival, de persze 10-15 perc után olyan rettenetes módon elkezdtem fázni (aljas rágalom lenne rám fogni, hogy azért remegtem, mert közben előbújt a telihold, éjfél körül járt az idő, baljóslatúan susogtak a fák és gyászosan elbődült néhány tehén 🙂 ), így erőt vettem magamon és elkezdtem utánuk botorkálni. Már majdnem elkezdtem utálni minden Habbát, amikor végre feltűntek a Skoda lámpái (mint kiderült, már nem messze voltam egy kereszteződéstől, ahol ha egyenesen megyek tovább, akkor vagy megtalálnak, vagy nem).

Végül is 01:15-kor indultunk haza, így összességében közel 15 órát másztunk fel és le, lényegében negyed óra megszakítással a menedékházban, ami után meglehetősen elcsigázottnak éreztük magunkat, de Habba úgy érezte, hogy nem kell a kocsiban aludni, ő még haza tud vezetni (mondjuk azért nem kapkodott közben), és tényleg így is történt. 04:00 előtt pár perccel estem ki a házunk előtt az autóból, majd miután több csiga is elhúzott mellettem balról, beértem a házba, ahol már csak arra volt erőm, hogy lehányjam magamról a több réteg ruhát és eldőljek az ágyon (utálhat aki akar, én már fürödni sem bírtam). Asszem a társaság másik része sem lehetett sokkal jobban, főleg, hogy ők dolgoztak hétfőn én meg nem.

Mellesleg a tájék – már amíg nem értünk be a felhőbe és láttuk – nagyon szép volt azon a vidéken, így még biztosan visszatérünk (különösen, hogy a csúcsot sem sikerült meghódítani), de legközelebb majd igyekszünk nem belenyúlni az éjszakába, mert arra mindenki tehénpásztor és valami érthetetlen okból a tehenek nyakába kolompokat kötnek még a karámokban is, ezek az oktondi állatok meg persze egész éjszaka bőszen kolompolnak is, amit a helybéliek biztosan megszoktak már, de én nagyon hamar erős késztetést éreztem hozzá, hogy kivégezzem a világ összes tehenét. Azért nem őrültem meg, legalábbis a hangok szerint…

Epilógus

Miután Isten megnyugodva látta, hogy kegyeltje nem lett a Sátán martaléka, megnyugodva tért vissza a mennyei kocsmába az angyalok közé (ahol a cégéren az „Aranyember a könyvtárban, aranyélet a kocsmában!” felirat díszeleg) áldomást inni.

Habba azonban nem adja fel. A Sötét Úrral a háta mögött várakozik és további fondorlatos terveket sző…

(2005)