Bob, a kockás hasú keselyűcsali-hering

avagy a Fertő-tó és a 150 kilométeres szüzesség elveszítésének hiteles történte

(2007.05.27.)

Történetünk még az idők hajnalán kezdődik, legalább kétezer évvel azelőtt, hogy az Úr megteremtette volna a Föld nevű bolygót egy egyszerű világgeneráló számítógépes parancs bepötyögésével („Let Planet Earth!” – ennek kipróbálását otthoni körülmények között senkinek sem ajánljuk), legalábbis a Bibliát, mint a tévedhetetlen Szentírást elfogadók véleménye szerint. Szóval legyen elég annyi, hogy jelen korunkban a Fertő-tó körül a legrégebbi emlék, amely összefüggésbe hozható az emberrel, kb. 8.000 éves, s akkor már egészen bizonyosan volt ott tó. Vagy éppen nem, mert a hozzáértők, illetve az írásos emlékezet szerint is átlag 100-120 évenként a tó gyakorlatilag megszűnik tónak lenni, mivel kiszárad. Ugyanakkor volt már akkora is, mint a Balaton, ami pedig – mint az tudvalévő – Közép-Európa legnagyobb tava (szóval többnyire).

Ezen tó (vagy nem tó) nagyjából háromnegyed része napjainkban Ausztriához tartozik, a maradék pedig hazánkhoz, de a már említett hullámzó víztartam miatt még vitathatatlan partvonala sincs, elég csak megnézni egy térképet például, hogy miként jelöli. A vízfelület nagyobbik részét egyébként is nád, sás, s más efféle vízinövény borítja, szóval kezdő hanyistókok számára ideális terület, mióta az igazi Hanyt gyakorlatilag már teljesen lecsapolták.

De visszakanyarodva történetünk fő nyomvonalához, miután már nem tudom melyikünknek eszébe ötlött, hogy ezt a tavat akár meg is lehetne kerülni, némi tanulmányozás után úgy döntöttünk, hogy ez 2007.05.27-én fog megtörténni (Habbával én előtte két nappal még rágyúrtam egy 109 km-es érsekújvári biciklizéssel), mert az egyrészt jó lesz nekünk, illetve mivel az interneten fellelhető irományok alapján a legrövidebb úton akár 110 km megtételével végrehajtható a túra, és álmunkban sem gondoltuk, hogy komolyabb megpróbáltatások várhatnak ránk. Mert megint kishitűek voltunk… 🙂

Végül aztán mivel szombat este Habba – aki oszlopos tagja volt eddig minden biciklitúrának -, úgy döntött, hogy ő márpedig puhapöcs lesz és nem jön (még olyan női kifogást is kitalált, hogy fáj a feje), ezért rövid haditanács után Bobbal és Pirossal hármasban vágtunk neki az útnak.

Igaz, már elég jók vagyunk ha megtekerésről van szó, de azért a lábunk és az alfelünk minél hosszabb élettartamát biztosítandó kitaláltuk, hogy legalább Fertőszentmilkósig vonattal (08:00 órás) megyünk, illetve onnan majd visszafele is ekként cselekszünk. Az előző, érsekújvári beszámolóban ennek már ecseteltem az előnyeit, illetve az esetleges hátulütőit is, így most nem teszem meg újra, mindössze azt említeném meg, hogy bármilyen hihetetlen, de nők is elbírják a biciklijeiket, ha arról van szó, hogy fel-, vagy le kell azt vinniük egy lépcsőn, elég csak annyit mondani nekik, hogy ha nyafognak, akkor nem jönnek sehova, szóval csak fel kell ébreszteni a bennük szunnyadó erőt (ami valahogy elveszett a műkörmök meg a konyhai robotgépek korában), ahogy Yoda mestertől tanultuk a Birodalom visszavág című űroperában. Azért a vonatra feltettük helyette, mert csak apránként szabad adagolni az ilyesmit. 🙂

Ismét kifogtunk egy normális kalauzt (lassan tényleg kiveszőben vannak a viccekben szereplő büdös szájú taplók, én már vagy 10 éve nem is találkoztam olyannal), még tippeket is adott, hogy melyik vonattal érdemes vagy nem érdemes visszajönni bicikliszállítás szempontjából. Most egyébként jóval többen voltunk biciklisek, mint két napja a komáromi vonaton, de a többiek jórészt tovább mentek Sopronba, ahol egyébként volt egy komolytalan bicikliverseny is, amely talán Balfig tartott, mindenesetre annyira nem örültünk nekik valamivel később, amikor azon a részen szembe jöttek velünk az egész utat elfoglalva, de ne szaladjunk ennyire előre.

A vonat hozta a maga megszokott formáját, mi ismét a biciklis vagon kis fülkéjét foglaltuk el az egy szem ülőhellyel és a Bob által felfedezett, egy letűnt kort idéző, nem kifejezetten az ergonómia csúcsát jelentő kapcsolóival, de nekünk teljesen megfelelt arra az 50 percre, és legalább nem idegesített bennünket senki más (vagy mi mást). 🙂

Itt derült ki, hogy ismét voltam olyan jó fej, hogy bár tartalék elemet hoztam, mindkét memóriakártyámat otthon felejtettem, így a megszokott kis túradokumentáló Sony gépem ment a biciklis táska rejtett bugyraiba, s ezután a Nokia 6320 típusú mobilomba belepréselt kamerára voltam kénytelen hagyatkozni, így ezen túra képei élességben jóval elmaradnak majd a megszokott minőségtől, de majd igyekszem úgy válogatni, hogy azért kivehető legyen a lényeg.

Rövid, a térkép felett tartott haditanács után az én javaslatomra eldöntöttük, hogy a tavat leginkább nyugat fele érdemes megkerülni, mert a Soproni hegység lábainál lévő nem is annyira kis emelkedők talán már nem esnének jól több, mint 100 km megtétele után. Aki szintén erre az elhatározásra jut, az mindenképpen gondoljon arra, hogy menet közben ez nem is olyan rossz pár kilométert jelent a gyakorlatban, míg a másik oldalon vagy 50-et erős széllel szemben. Szóval talán mégis érdemesebb keletről kerülni (itt viszont érdemes azzal számolni, hogy a nyugati oldalon az egyébként csak gyalogosoknak és bicikliseknek fenntartott átkelőhely este 8-kor bezár, szóval aki a másik oldalon maradt, az így járt, vagy kerülhet Sopronig).

Mire mindezen végigfutottunk, meg is érkeztünk Fertőszentmiklósra, ahol az állomáson lévő ivóvízkútnál a vizes palackokat érdemes feltankolni (ízre is jó a víz), mert a következő ingyen vízlelőhely már osztrák területen lesz jó harminc kilométer múlva és a tavasz végi nyári melegben gyorsan kiszárad az ember. Az állomásról a józan ésszel némileg szembeszegülve Bob mindjárt jobbra indult egy kis földúton (több alkalommal is bebizonyosodott, hogy nem mindig bölcs dolog rábízni a navigációt, de most közösen kellett pótolnunk Habbát, a megszokott eltévedőművészt 🙂 ), ami kb. 100 méter múlva persze zsákutcának bizonyult, de szerencsére visszafordulva a másik irányban jó 200 méterre át tudtunk kelni a sínek másik oldalára, majd pár perc alatt átértünk Fertődre. Aki időmilliomos, vagy esetleg még nem látta, az mindenképpen nézze meg itt a messze földön híres Esterházy kastélyt, de mi már láttuk, s annyira azért mégsem nagy szám, hogy másodszor is érdekeljen bennünket, szemben a megtekintéssel járó időveszteséggel. Fertőd kellemes hely különben, sok zöld területtel, és majdnem végig normális bicikliúttal. Bár az út már jórészt itt elkezd emelkedni, azt alig lehet észrevenni, s friss erővel, jó tempóban haladtunk tovább Balf irányába.

Az állomástól közel 20 km a határátkelőhely, miközben néhányszor azért vissza kell váltani a biciklin, de tényleg nem veszélyes, enélkül is megizzadtunk volna szerintem, mert már kora délelőtt is erősen befűtöttek nekünk odafent, amiért hitetlenek vagyunk. Ennek jogosságán ugyan lehetne vitatkozni, de még mindig ott van ugye az eredendő bűn kérdése… Persze kár lenne most belebonyolódni parttalan teológiai vitákba, főleg, hogy a határátkelőhely közvetlen szomszédságában, de még magyar területen található a kis számú máig fennmaradt (talán két-három lehet ilyen összesen az egész világon) Mithras napszentélyek közül az egyik.

Erről a rejtélyes vallásról egyébként annyit érdemes tudni, hogy az időszámításunk kezdete utáni első századokban nagyjából egy szinten mozgott híveinek száma a keresztényekkel, illetve volt még egy, ha jól emlékszem Ízisz egyiptomi istennő kultusza, s e három vallásnak volt komoly esélye, hogy az akkor még virágzó Római Birodalom legtekintélyesebb vallási irányzatává váljon, de mivel mind Mithras, mind pedig Ízisz kultuszának voltak elbénázott alapelvei, amik miatt idővel bukniuk kellett – pl. Mithras követői csak férfiak lehetettek -, miközben a jó és népszerű dolgokat a kereszténység egyszerűen lenyúlta tőlük, s így ez utóbbi került ki végül győztesen az egymás közötti, jórészt vértelen küzdelemből (kivéve a Mithras által megkívánt birkaáldozatokat – na jó, a birkát csak Habba miatt írtam ide, de állatáldozat azért volt tényleg).

Szóval Mithras naptemplom meg ritkaság ide vagy oda, amiről beszélünk az egy aprócska kőépület, amiben már szinte semmi sem eredeti néhány részleten kívül, mivel később lettek helyreállítva a feltárást követően, régi leírások alapján, miközben kicsit olyan vásári bazári hangulatot áraszt a körítés, ahelyett, hogy áhítatba esne az ember a múlt egy kis szelete láttán. Van egyébként idegenvezetés, előre bejelentkezve (nem tudom mennyibe kerül, az nem volt kiírva, az is lehet, hogy ingyen van, mert minket nem hajtott el senki amikor bepofátlankodtunk Pirossal), s amikor ott voltunk éppen ment is egy előadás pár embernek, de a hallott pár mondatban semmi újat nem hallottam az általam már korábban olvasottak, illetve a nemrég a National Geographic csatornán látott vonatkozó műsorokhoz képest (A vallás titokzatos története, illetve a Rejtélyes vallások című sorozatok, sok érdekességgel), így nem hallgattuk végig, hanem pár perc pihenőt követően átkeltünk a határon, majd folytattuk az utunkat tovább.

A bicikliút azon a részen végig jónak volt mondható, bőven húsz km/h feletti átlaggal haladtunk, erőlködés nélkül, s bár elég sokan gondolták e napon, hogy szintén kétkerekűre pattannak (főleg osztrákok, de voltak azért magyarok is szép számmal), különösebben nem zavartuk egymást. Azért jó volt látni, hogy egészen kis gyerekek is kerekeztek a szülőkkel, ahelyett, hogy a TV előtt pusztultak volna. A kedvencem Mr. Bean „gyereke” volt, vagyis egy 6-7 év körüli kislány, aki egy kis plüssmackót (pont olyan, mint amilyen Bab úrnak volt) ültetett a bicikli kormányára, de nem volt ritka látvány az sem, hogy pici kis utánfutóban egészen apró, pár éves kölyköket is vittek kirándulni a szüleik, persze némelyik békésen végig szundikálta a gondolom az út jelentős részét, illetve volt egy félkarú férfi is, aki szintén nem adta fel.

Az út maga alapvetően egyértelműen követhető, de előfordult egy-egy településnél, hogy kicsit összekuszálódtak a vonalak a térképen, mert néhol több bicikliút is keresztezte egymást. Mivel az egész vidék túrázásra termett, előfordult, hogy nem a legjobbat választottuk és egyszer csak a tónál találtuk magunkat és mehettünk visszafele egy-két kilométert, de ilyen talán csak kétszer történt meg. Mivel úgy saccoltuk, hogy nagyjából 120-130 km lesz a teljes táv, ezért a felénél terveztünk enni valahol, s addig meg sem nagyon álltunk néhány perces pihenők kivételével, de akkor is csak ittunk, fújtunk egyet és mentünk is tovább.

Mivel könnyű volt tekerni, no meg szép volt a táj is (balra hegyek, jobbra a tó, illetve elég közel voltak egymáshoz a települések a nyugati parton, mindig volt valami látnivaló), fel sem nagyon tűnt, hogy milyen hamar lepörgettünk 65 km-t, s mivel ez éppen egy Feketeerdő nevezetű településen történt meg, illetve pont az út mellett találtunk egy egyszerű, de kedves fogadót – az udvaron árnyas lugas, illetve napernyők alatti asztalokkal, aminél jobbat nem is remélhettünk -, nem gondolkoztunk sokat, hogy hol együnk, illetve húzzuk ki a legmelegebb órát. Persze Murphy dolgozott, s bár egész nap szikrázó napsütésben volt részünk, amíg ebédeltünk többnyire felhők takarták a napot.

A fogadóban hamar kiderült, hogy mind a csinos, fiatal, jó alakú (de ez a képen csak részben fog látszani, mert a teljes élményért tekerni kell 🙂 ) pincérlány, mind pedig az egyik középkorú pincérnő magyar, így Bob felhalmozott német tudásának nem vesszük sok hasznát (később azért még jól jött), mi több, az idősebb nő Bob egyik gyerekkori haverjának az édesanyja, és korábban pár házra laktak egymástól. Ettől a hölgy eléggé elérzékenyült, s amikor a munkája engedte, mindig odajött hozzánk váltani pár szót. Azért jó volt látni, hogy miként is tud még örülni, de úgy igazán magyarországi magyar a hozzá hasonlónak külföldön, nem csak széthúzni tudunk.

Bobbal mindjárt kellett innunk hagyományainknak megfelelően egy korsó csapolt Mohren Beäu elnevezésű sört (még sosem ittam, de finom volt), de ahogy elnéztem mindenki más jobban sportember volt, mert csak mi söröztünk. Én kezdetnek még betoltam egy görög salátát, majd fő ételként egy hatalmas szelet pirítóson elhelyezett derekas sült sonkaszeletet gyűrtem magamba, amin sok hagyma volt, illetve egy tükörtojás, körítésként néhány szelet paradicsommal és uborkával, míg Bobék sült tarja, knédli és káposzta köret mellé tették le a voksukat. Bár Piros a kajájának is csak a felét tudta megenni, azért még benevezett egy somlói galuskára is (a sok desszert közül a pincérlány ezt ajánlotta és tényleg finom volt), aminek a nagy részét persze szintén Bobnak kellett megennie. Én még azért ittam rá egy jeges kávét is, hogy biztosan pótoljam a kiesett energiát. 🙂

Miután hagyományainkhoz tartozik az is, hogy az ebédelő helyeken, illetve cukrászdákban a mosolygós pincérnőt lefotózzuk és hozzáfűzzük a kirándulás képeihez, ezúttal sem tehettünk kivételt, főleg, hogy az ifjú hölgy kedvesen bele is egyezett ebbe.

Tehát mint már említettem jókat ettünk és ittunk itt, de aztán elérkezett az elkerülhetetlen búcsú órája, s tovább kellett állnunk, mert az út fele még előttünk állt. Időközben az a széles és eléggé szőrös hátú ürge (pucér felsőtesttel kerekezett) is kikerült bennünket, akit pedig már korábban lealáztunk, így aztán bele kellett egy kicsit húznunk. Sikerült is lehagyni (akit megláttunk, mindenkit leelőztünk 🙂 ), de mivel Bobra hallgatva nemsokára ismét rossz fele mentünk, és egyszer csak vége lett az útnak egy kompkikötőnél, újra elénk került, hogy aztán majd újra lealázzuk. Ezen a 2-3 km hosszú tévúton már kezdett körvonalazódni kis csapatunk gyenge pontja, nevezetesen az erős szembe szél (itt már a tó északi csúcsánál jártunk, s míg eddig a szél segített bennünket, vagy legalábbis oldalról fújt, most ellenünk kezdett dolgozni, s meg kell hagyni, ezt elég derekasan és kitartóan cselekedte), aminek hatására Bob és Piros teljesítménye drasztikusan visszaesett: ezután folyton lemaradtak, mert én képtelen voltam olyan lassan tekerni, mint ők. Ez eleinte nem volt nagyon veszélyes, mert nem kellett sokáig várni rájuk, de a túra vége fele már jó néhány percig malmozhattam az ujjaimmal. De itt még azért képesek voltak új erőre kapni, s még nagyjából 15-20 km-t együtt haladtunk.

Egyébként valahol az északi határvidéken van az utolsó ingyen vízlelőhely (legalábbis mi nem találkoztunk többel), amelyet érdemes kihasználni, illetve itt kezdett el Piros gyomra rakoncátlankodni kicsit, s mivel éppen volt egy pihenőhely is egy árnyas fa alatt, Bobbal megvártuk amíg félrevonul egy farakás mögé. Miután visszajött, rá két percre megjelent a telek tagbaszakadt osztrák tulajdonosa is, s barátságosan megkínált bennünket a frissen szedett cseresznyéjéből, de mivel előtte nem sokkal ettük degeszre magunkat, inkább csak váltottunk vele pár mondatot (vagyis Bob, mert én a német tudásommal nem megyek messzire, csak elvétve értek meg egy-egy szót), majd továbbálltunk. Egyébként minden bennszülött kifejezetten barátságos volt, később is találkoztunk pár idősebb helybélivel, akik teljesen maguktól odajöttek és udvariasan segítettek a tájékozódásban, amikor úgy tűnhetett, hogy bizonytalankodunk kicsit (valószínűleg azért, mert tényleg így volt, bár Bob időközben a komp szót már elsajátította (Fähre), így legalább abba nem botlottunk bele többet). 🙂

A keleti parton jóval kevesebb a település, illetve volt egy olyan baja a bicikliútnak, hogy kevés kivételtől eltekintve bár a tóhoz közel, de mégis a kietlen pusztában haladt, csak néha vezetett át egy-egy kisebb ligeten vagy éppen egy fasor mellett, így a nem túl rendes szembe szél kiélhette elfajzott vad orgiákról szóló vágyait velünk, s elég hamar közel az addigi felére csökkent az átlagsebességünk. Valahol itt kezdtünk rájönni, hogy elbaltáztuk a kezdés irányát, főleg, mivel Bob számításai szerint (túl sokat nem is tévedett, pedig az övtáskája szíjával mérte le a távolságot a térképen) még jó 50 km hátra volt a célállomásig. Az itt eléggé állandó szélre az is alapos gyanút adott, hogy rengeteg kis szélkerék-erőművet láttunk ameddig a szem ellátott. Mivel már egyébként is kezdtünk fáradni kissé, s a csapat kétharmadának a lelkesedése erősen megcsappant, a vadludak égi csapását követve dél fele már gyakrabban álltunk meg fújni egyet, vagy inni pár korty vizet (akármennyire próbáltuk beosztani, a határ előtt kb. 20 km-rel elfogyott az utolsó csepp is, pedig elég sokat vittünk magunkkal), közben olyan jó volt látni, hogy a nálunk körültekintőbbek velünk szemben milyen könnyen tekernek a széllel a hátukban…

…a nap pedig csak sütött rendületlenül, miközben elhaladtunk egy kiszáradt kis tavacska mellett (magasabb vízállásnál gondolom kiér addig a Fertő tó), ahonnan éppen csak pár vakítóan fehér ökörkoponya hiányzott a tökéletesen kísérteties látványhoz (a keselyűk viszont megvoltak – a horizonton keringett pár sötét siklóernyős a magasban 🙂 ). Már majdnem kezdett nagyon rossz lenni, de szerencsére beértünk egy újabb teleülésre, ahol akár strandolhattunk is volna (volt néhány kiépített, fizetős a bicikliút mellett), ha nem szorít annyira az idő, de itt már biztosak voltunk benne, hogy a nemcsak a hatórás, de talán a következő vonat is nélkülünk megy haza, ha nem iparkodunk. Így aztán csak tekertünk és tekertünk rendületlenül.

Azt hiszem az Illmitzig tartó út volt talán a legrosszabb szakasz, bár valószínűleg csak azért, mert itt már vizünk sem volt, illetve Bob lába is elkezdett dacolni az akaratával és arra kényszerítette ezt a vasembert (akiről ugye jól tudjuk, hogy úgy köp, mint egy lány, illetve mellékállásban egy hering 🙂 ), hogy az út szélén törökülésben várja a megváltó halált, ami csak nem akart megérkezni (nem járt arra a halál kamionja), így aztán mégis bírta tovább. Piros, bár helyenként nyafogott kicsit, azért jobb volt nála, előfordult, hogy kilométereken keresztül jött az én tempómban a szélárnyékomban.

Aztán mikor már tényleg elhittük, hogy ott fogunk elpusztulni, feltűnt végre Illmitz, ahol mindjárt be is tértünk az első kocsmába, vagyis annak a szintén árnyékolt udvarára. A pincérlány itt is magyar volt (ő sem nézett ki rosszul, de keveset mosolygott és a férfias hangja lerontotta az összhatást, így nyomába sem ért az előző lánykának, tehát róla nem készült fotó), de ettől még nem lett limonádénk, pedig azt mindjárt kinéztem az itallapról (főleg az egy literes kiszerelés fogott meg), viszont kiderült, hogy nem tudja hogyan készül (nem volt erőm elmagyarázni a víz és a citromlé áldásos kölcsönhatását, inkább egy citromos jeges teát kértem, Bobék pedig a citromkarikás szóda mellett maradtak).

Néhány perc pihenő után (miközben kiderítettük, hogy még nagyjából 14 km a határ) feltöltöttük a vizes palackjainkat a kerti csapnál, kicsit prosztó módon egy locsolócső közbeiktatásával. Ugyan Bobék szerint ez nem volt olyan jó víz, de nekem elég jó volt ez is a semmi helyett, s a maradék húszon egynéhány kilométeren simán be is nyakaltam a kétszer fél literemet. Ha egyébként nem vettük volna észre, hogy fúj a szél, Habba volt olyan rendes, hogy otthonról, hideg sörrel a kezében tudatta ezt velünk egy SMS-ben. Azé’ jó arc ez a Habba… 🙂

Bár a településen nem volt nagy gond a széllel, mivel a házak jórészt felfogták, de amikor félig halottan megláttunk magunk előtt egy elég durva emelkedőt, azért kivert bennünket már előre a víz. Aztán az Úr mégis úgy gondolhatta, hogy ennyi szívatás túl sok lesz egy napra és az emelkedő elején elterelte a bicikliutat. Később vélhetőleg mégis megváltoztatta ezen álláspontját, mert Pamhagenig megint gusztustalanul szeles szakasz következett. Végül nagy nehezen túltettük magunkat ezen a településen, majd kilométerrel később a határátkelőhelyen is, ahonnan már „csak” olyan tíz kilométer várta, hogy leküzdjük. Miután gyorsan számot vetettünk a helyzetünkkel, egyértelmű volt, hogy a 19:21-est biztosan nem, de a 19:49-es vonatot talán még elérjük, ha jól megtekerjük. Pirossal el is kezdtünk hajrázni egy kicsit (legalább addig sem volt ereje hisztizni 🙂 ), de aztán a leggyengébb láncszem Bob megint elveszítette az uralmat a lábai felett (egyszer majd még úgyis a gyehennára kerül a gyenge hite miatt), így visszalassultunk az ő tempójára. Bob itt már annyira nem volt jól, hogy miután beértünk Fertődre, egy kis szakaszon tolnia is kellett a biciklit (mondjuk az alfele egyikünknek sem volt különösebben rendes akkor már).

Szerencsére kicsivel később mégis erőt vett magán és fel tudott ülni, így a már elérhető közelségben lévő fertőszentmiklósi vasútállomáson még éppen elértük a vonatot (azért volt benne mák rendesen, mert én is 19:51-kor értem oda, és a kalauz volt olyan rendes, hogy várt még két percet a „B” csapatra is; mindenképpen muszáj volt nekem is jó fejnek lennem, mert a jegyek az előrelátó Bobnál voltak). 🙂

Aztán elindult a vonat, Bob pedig, aki még ekkor fel sem fogta, hogy örülnie kellene (a következő vonatra további két órát kellett volna várni), kétségbeesetten nézte a távolodó ivókutat, mivel már fél órája készítette a gigáját az általa is elfogadható ízűnek minősített víz után.

A rendes kalauz srác mutatott nekünk még egy jó helyet az egyik kocsiban (nem volt biciklis vagon), ahol biciklistül is kényelmesen elfértünk, majd miután látta, hogy kis híján a halálunkon vagyunk meg még jegyünk is van, magunkra hagyott bennünket, hogy békében pusztuljunk el.

Ehelyett azonban inkább rájöttünk, hogy mit lehet csinálni ilyen állapotban egy vonaton: hónaljszagversenyt. Kívülálló, megbízható zsűri híján az nyert, aki a legkevésbé fintorog, miközben a saját hónalját szagolgatja. Döntsenek a fotók, de az Old Spice megint bizonyított számomra (már amennyi átjött a szemmel látható vastagságú, az egész bőrömet beborító sórétegen). 🙂

Kicsivel kilenc után estünk be a győri állomásra, ahol bár Bob kicsit már jobban lett, de azért majdnem rossz irányban ment az aluljáróban, ahol elváltak útjaink. Mit mondjak, éreztem már magam jobban is, mint akkor hazafele tekerés közben, főként, hogy minden apró kis útegyenetlenséget hűen közvetített felém a máskor oly puhának érződő nyereg, majd miután végül hazaértem, s konstatáltam, hogy nem egészen 100 méter híján 155 km-t tekertem le azon a napon, lassan elbotorkáltam a fürdőkádig, félig engedtem hideg vízzel és beleültem jó negyed órára…

Miután a lüktetés ott alul lassan elcsitult, elkezdtem levakarni magamról a sok koszt és sót, ami estére egészen különleges réteget képezett a bőrömön (a trikóm pl. majdnem fekete lett azon a részen, ahol beletöröltem a homlokom, miután lötyköltem rá egy kis vizet a vonaton a budiban). Miután ezzel is megvoltam és leengedtem a sötét és zavaros vizet, még elmajszoltam egy banánt meg egy kis fehér csokit, hogy legyen erőm elkúszni az ágyig (pont annyi volt még), majd egyszer csak reggel lett…

Azért az látszik, hogy kényelmesen tekerve ezekkel a biciklikkel napi 100 km körüli túrákat van értelme legfeljebb tervezni (bár ha nincs a szembe szél, szerintem fele ennyire sem fáradunk el), mivel efelett már inkább csak rohanás az egész, s legközelebb is nagyjából ehhez tartjuk magunkat. Piros mellesleg meg is fogadta, hogy legközelebb a 100 felettiekre nem jön (szóval simán megszabadulhatunk tőle ezt szem előtt tartva 🙂 ), Bob viszont nem volt ennyire drasztikus, ő csak arra esküdött meg, hogy a Fertő-tót többet nem kerüli meg biciklivel (én lehet benevezek még egyre Habbával meg azzal, akinek van kedve hozzá).

De azért mindent összevetve egy dologra mindenképpen jó volt ez a túra: ha egyszer feldobjuk a bocskorunkat és a Mennyei Ítélőszék elé kerülve a Pokol cédulát nyomják a kezünkbe, simán kiröhögjük őket, mert mi már megjártuk azt és ugye nem húztunk újra táblát…

(2007)