A Banyapók barlangjában

avagy Habba (és az ő térképe) nélkül még Bakonynánán is nehezen megy

(2007.10.07.)

Mint az tudvalévő, a Föld nevű bolygón a földtörténeti negyedkorban nem is egy jégkorszak sepert végig, alakította a a bolygó felszínét, az élővilágot (talán nehéz elképzelni, de ez akkoriban még jóval változatosabb, sokszínűbb volt), viszont mi most maradjunk időben meg az utolsónál, s ezen belül is térben a Kárpát-medencénél. Samu emléke már kezdett homályosulni, az itt élt emberek már olyanok voltak, mint mi, csak az öltözéküket a legújabb olasz vagy éppen francia divat helyett a funkcionalitás, testszőrzetüket pedig a kényelem alakította, az esztétika és a higiénia tudománya ugyancsak gyerekcipőben járt akkoriban. Nem voltak még igazi istenek sem, csak a mindennapok küzdelme az életben maradásért, a jövőért. Értünk. Néha mondjuk elgondolkozom rajta egy-egy múló pillanatig, hogy mennyire vagyunk jó utódok, mennyit voltunk képesek megőrizni, vagy éppen mit fogunk tudni tovább adni abból, ami miatt egyszer csak az állatból ember lett, pontosabban amitől ember lett. De miután ez a téma megérne, egyben megérdemelne egy külön regényt, most inkább koncentráljunk Mártára. Márta nem más, mint a mamut. Vagy latinosabban lehetne három „m”-mel is írni (gyengébbek kedvéért: a második a dupla 🙂 ), ha az Openoffice  szövegszerkesztő (akkoriban nem nagyon volt más nyílt forráskódú alternatíva) nem próbálna minduntalan okosabb lenni nálam és nem javítaná át mindjárt magától, a funkció kikapcsolására pedig most lusta vagyok.

Tehát akkor el is jutunk lassan a tökéletes megoldáshoz az őseinket leginkább sújtó problémákra nézve. A mamut egyrészt rengeteg élelem, ami maga az élet, másrészt az elejtése heroikus küzdelem, összefogásra késztető erő. Igaz, ma is meglennének a magunk képletes mamutjai (az igazaikat egyrészt elvitte a klímaváltozás – azt még nem mi csináltuk -, másrészt felzabáltuk őket mind egy szálig), de valahogy már nem vagyunk azok, akik mindannyian összefognánk ellenük. Márta idejében azonban még más volt a vidék. Habár ez Mártán nem segített, hiszen ettől függetlenül lazán áttaposott rajta az idő kereke, és jelenleg a Bakonyi Természettudományi Múzeum  Jégkorszak tárlatának állandó lakója néhány kortársával egyetemben. A múzeum az ország legmagasabban fekvő városában, azaz Zircen található, amelynek környezetében kellemes túraútvonalak lapulnak ugrásra készen. Azt hiszem eme hosszúra nyúlt bevezető után már adja is magát a magyarázat, hogy miért választottuk úti célunknak.

A 2007-es ősz egyébként is többnyire kellemes, túrázós időkkel köszöntött ránk, így nem okozott nagy meglepetést ezen a vasárnapon sem a tavaszias napsütés. A szervezés körüli problémák közepette kénytelenek voltunk lemondani Habba, a Térképek Mesterének társaságáról (úgy volt, hogy nem érnek vissza időben első feleségével az itáliai körútról, de aztán mégis, viszont reggel már lusta volt időben felöltözni). Igaz, az ezúttal velünk tartó TCs és köztem nem maradt éppen sok hely neki, de talán be tudta volna préselni magát valahogy…

Bob pezsgőszínű Seatja bőszen falta a kilométereket. Mióta nem Suzukija van, számottevően juhászodott a vezetési stílusa, de még mindig egy igazi állat. Így még bőségesen volt hátra a délelőttből, mire Zircre értünk. A múzeumot magába fogadó egykori kastélyt – mindjárt a főút mellett van – viszonylag nehéz eltéveszteni (nekünk is éppen, hogy sikerült), de az csak a pénztárnál derült ki, hogy a Jégkorszak kiállítás külön épületben kapott helyet az út másik oldalán. Természetesen a teljes körű múzeumi belépővel megnézhettük azt is.

Ez mondjuk eleinte kicsit lenyúlás szagúnak tűnt, de egyrészt a jegy abszolút nem volt drága (talán háromszáz forint, ha jól emlékszem), tekintve a jó néhány termet megtöltő, némi eligazodást segítő leírással fűszerezett kitömött állatokkal és növényekkel (volt néhány ügyesen összeállított élettér makett is), no meg kőzetekkel (ez utóbbiak csak az igazán fanatikusoknak jelenthetnek izgalmat), másrészt ezután megnézni a jégkorszakos részt még inkább szembetűnő, hogy nem ez a lehúzás, hanem az. A múzeumban talán egy jó órát tölthettünk. Különösen TCs nagy örömére, majd a feszült várakozás csodaváró izgalmával mentünk mamutot nézni.

A Jégkorszak kiállítás gyakorlatilag egyetlen, nem is túl nagy teremből áll (az interneten található fényképek ügyes beállítások jóval nagyobbnak mutatják a teret), amelyben van egy nagy (ő Márta) és egy kis kicsi mamut csontváz, egy barlangi medve, meg még pár csontvázrészlet, a manapság menőnek gondolt, hologramos leírásokkal (a nézőpont változásával változik a nyelv is), ami némi tornára készteti az embert, mert az egész szöveget nem lehet egyetlen nézőpontból végigolvasni, miután keverednek a nyelvek. Habár az angollal vegyített magyar nem olyan veszélyes, viszonylag egyszerű nyelvezetet használ, még én is megértettem.
 
Mindezen kívül volt egy további terminál, amely olyan izgalmakkal szórakoztatta a nagyérdeműt, mint az ősállat puzzle, ami magában nem lenne annyira elvetélt ötlet, de eléggé gyerekeknek való volt, akik viszont nem érték fel, csak ha egy felnőtt felemelte őket. Ki volt ez találva, na. Egyszóval csalódás volt, talán még 10 percet is lehettünk benn, viszont a rendes múzeumot tudom ajánlani, az nem volt rossz.

Miután már José Luis Torrente is jól tudta, hogy „kell a kalória”, s kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük eme „kemény vagyok, spanyol vagyok, egy kibaszott gyilkológép vagyok” híresség szent tanait, kulturális éhségünk elverése után nekiláttunk az anyagi síkon alakot öltött sütik megtekintésének is a közeli cukrászdában. Nagyobb lélegzetvételű túra előtt ez kimondottan ajánlott, különösen, ha az ember azt sem tudja igazán, hogy hova fog menni és mikor tér vissza onnan…

Az időt sikerült rendesen elverni, már delelőn járt a nap, mire nekivágtunk Bakonynána kihívását teljesíteni erdei útvesztőkkel, mini vízeséssel és a Banyapók barlangjának meghódításával.  A települést Zircről dél fele indulva közelítettük meg, s miután a kis falucska előtt több ízben is feltűnt a térkép szerint követendő jelzés (no persze miután a vidékről térképei csak Habbának vannak, én pedig elfelejtettem nyomtani magunknak a netről, csak a telefonban elmentett térképrészlet állt rendelkezésemre, amely minden volt, csak informatív nem, különösen, hogy egy kb. 5 soros leírás próbálta kiegészíteni, szintén a mobilon tárolva – ez a korszak ugyebár még nem az okostelefonok világa volt), a faluba beérve pedig egyáltalán nem láttunk ilyet, rögvest adta magát a lehetőség, hogy a rövidke leírás szerint a települést déli irányban elhagyva a jelzésnél balra bemegyünk az útról az erdőbe.

No, mi nem voltunk restek, el is indultunk, viszont miután egyik jelzés sem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek immár testközelségből megtekintve (nem voltak éppen szimpatikusak a követendő irányok), sétáltunk vagy két kilométert egy olyan elágazásig, ahol már kezdtünk biztosak lenni abban, hogy nekünk abszolút nem kellene ott lennünk. Nem mondom, jól szórakoztunk, de vízesés és Banyapók nélkül mit sem ér egy ilyen túra. Adta magát mindjárt a telefonos segítség, így aztán a Golgotai vasárnapi tespedését megzavarva igyekeztünk megtudni a problémánk gyökerét. Némi egyeztetést követően persze kiderült, hogy jól sejtettük, abszolút nem járunk jó helyen, hiszen gyakorlatilag ahol megálltunk a kocsival, onnan nyílt egy kis vacak betonút, amelyen elindulva talán 50 méterre már látható is volt a jelzés, ahol valóban be kell menni az erdőbe. Egyszóval egészen ügyesen mentünk plusz négy kilométert, amit nem mindenkit sarkallt önfeledt örömködésre, de legalább kimaxoltuk a sétát a csodálatos természetben ezen a szép napon. Persze aki nem így gondolta, éles kritikával illette a túraszervezőt, aki jobb híján én voltam. Nem, mintha ettől nem tudtam volna később elaludni.

Az egy igaz útvonalat elérve már simán ment minden, mint a karikacsapás, habár még erre sem lenne lehetetlen eltévedni (nem sokkal az erdőbe való betérést követően még furfangosan lehet kerülgetni néhány erdei házikót, de ha azt megjegyezzük, hogy a rétre már nem kell kimenni, akkor nem lesz gond), de most már nem volt ilyen szerencsénk. A hangulat kezdett egészen jó lenni, mintha csak Bakacsinerdőben sétáltunk volna a Gyűrűk Urában (ahol ugyan nem volt mindig emelkedett a hangulat, de ettől az apróságtól most talán tekintsünk el). Mindezen életérzést nagyban segítette a tájék is, amely az ősz közepe dacára is szinte teljes pompájában fogadott bennünket, sőt, még egy igazi entet is megmászhattunk egy ízben.

Ugyan eleinte tartottunk tőle, hogy a szép idő és a vasárnap miatt nem kevesen leszünk az erdőben, de alig találkoztunk kezdetben emberekkel, azonban az erdő közepén lévő pihenőhelyen nagyjából olyan élet folyt, mint Nagy Feró Nyolc óra munka című dalában „…ott van a nagy élet”. Jó néhány család dekkolt ott az üvöltöző, fel, s alá rohangászó kölykeikkel, bográcsozva. Nekünk éppen csak maradt egy kicsi hely az egyik padon. Miután jól tudtuk, hogy a megpróbáltatásaink még csak most kezdődnek igazán, ezért pihentünk vagy negyed órát, mielőtt nekiindultunk a nagyon vadonnak, habár a harsány gyerekzsivaj is eléggé ösztönző tényezőnek bizonyult (gondolom a saját nyivákolását sem fogom sokkal jobban tolerálni majd egyszer – ez tényleg így lett -, de jól tudjuk, hogy az élet nem habos torta, ellenben folyamatos küzdelem 🙂 ).

A kis patak folyását követve a Gaja-szurdokban pár perc alatt elértünk a vízeséshez, ami a Római-fürdő egyébként. Nos, ez a „vízesés” egy kiadós felhőszakadás, esetleg egy komolyabb tavaszi olvadást követően talán valóban hasonlít némi zubogóra, itt viszont csak néhány szikladarab között csobogott át vidáman a víz. Miután kilelkendeztük magunkat (no nem tartott sokáig, különösen, hogy még itt is több volt a gyerek a kelleténél), úgy döntöttünk, hogy talán majd a barlang visszahozza az életkedvünket. Akkor talán másszuk is meg!

A barlanghoz a patak túloldaláról (miután nem volt benne túl sok víz, a sziklákon egyensúlyozva gyakorlatilag száraz lábbal át lehetett rajta kelni) egy meredek, ámde legalább meglehetősen szűk ösvény vezetett fel, amely aztán egy idő után kettévált, és az egyik rész a barlanghoz vezetett, a másik pedig felett el, a gerincre. Természetesen mondanom sem kell, hogy mi a járatlan utat választottuk, amit viszonylag hamar majdnem meg is bántunk, miután egy borzasztóan keskeny, csúszós sziklapárkányon kellett lemászni kézzel-lábbal kapaszkodva, miközben alattunk 6-8 méteres mélységben a sziklákkal gazdagon megszórt medrű patak nem sok jót ígért a tériszonyban szenvedőknek. Szerencsére, nem volt közöttünk olyan, aki titkolni próbálta volna ezen születési hiányosságát. 🙂

Néhány perc küszködést követően leértünk a barlang előtti sziklapárkányra (az sem volt életbiztosítás, miután négyen éppen csak elfértünk rajta, és némileg lejtett is a mélység felé), ahol aztán halált megvető bátorsággal Bob, aki ugye hagyományosan úgy köp, mint egy lány, elindult Pirossal karöltve barlangfelfedező körútra. Némi tétovázást követően – már ismerjük jól – TCs-vel utána indultunk volna, azonban ekkor velőtrázó sikolyok közepette a némileg arachnofóbiás Bob és Bobek (ő valószínűleg alapból nem volt az, de férje kisugárzása megtette nála is a hatását) megállíthatatlan gyorsvonatként robogott kifele a napfényre, a párkányon éppen csak megállva, majdnem lesodorva onnan bennünket is. Kérdéseinkre szörnyű rémmesébe kezdtek a barlangot uraló Óriási Banyapókról, amely kis híján elejtette mindkettőjüket…

Némi szkepticizmussal karöltve mi is megtekintettük azt az aprócska kis nyolclábú állatkát, amely békésen várta a kisebb méretű legyeket a hálójába… Kicsit olyan volt a helyzet, mint a Gyaloggaloppban, mikor nem volt egészen egyértelmű, hogy a nyúl előtt, vagy az mögött van-e a szörny, aztán kiderül, hogy az aprócska nyuszi az. Aminek persze „ekkora fogai vannak” és „ha meghág, nem lesz ekkora pofánk”, most azonban mégis csak nagy nehézségek árán hittük el Bob meséjét, aki időközben minden bizonnyal félrevonul gatyát cserélni (miután jól berittyentett), ha az erre egyetlen alkalmas hely éppen nem a barlang sötét homálya jelenti az egyetlen alkalmas helyet. Azonban mi már tudjuk jól, ott a Banyapók várta gyanútlan áldozatát… 🙂

Miután a barlangot így csak részben fedeztük fel (mellesleg nem is volt sokkal nagyobb egyébként sem), nekiálltunk megtalálni a levezető utat, amely egy kis szurdok formájában rémisztgetett bennünket. Hamarosan kiderült, hogy abban legfeljebb a testének kiterjedése miatt embernek semmiképpen sem nevezhető Bob fér el úgy, hogy közben mozogni is tud, azonban vagy két méter után ő is feladta (beszorult) és húzhattuk vissza, így jobb híján kénytelenek voltunk az idefele nem különösebben megkedvelt sziklappárkányt igénybe venni a visszaútra is. Némi küszködéssel azért megoldottuk ezt a problémát is, habár néhány évet azért lehet, hogy öregedtünk közben (ugyanis a pillanatok öregítenek, nem az évek 🙂 ).

Ezen megpróbáltatásokat követően visszatértünk a továbbra is lelkesen zsivajgó tömeggel teli tisztásra (én az erdőben a csendet szeretem, ezért megyünk többnyire olyan helyre, ahol kevés az emberszerű lény), majd némi megbeszélést követően kitaláltuk, hogy mégse menjünk vissza arra amerre jöttünk, hanem válasszuk a másik utat. Ez mondjuk csak eleinte bizonyult jó döntésnek, mert nagyjából egy kilométer után a földes, majd kis idő múlva murvás erdei út átváltozott aszfaltozottá, amin nem annyira szeretünk erdei sétát tenni, mellesleg kicsit sokallottuk az út elején jól látható tiltó tábla ellenére körülöttünk száguldozó autók számát is (mondanom sem kell, hogy a partizó csapat jó része autókkal érkezett a helyszínre megzavarni az erdő nyugalmát, nem pedig egy kiadós sétát követően), de azért teljesen nem sikerült lelombozni bennünket. TCs eléggé vissza akarhatott már érni a kocsihoz, mert hamar az élre állt, de aztán a falutól nem messze azért megvárt bennünket egy kis hídnál.

Mondjuk a tervezett 8-9 km helyett némi kezdeti botladozással kiegészítve sikerült 12-13 km-t lenyomni kellemes szintkülönbségekkel, de azért nem lehetett teljesen elvenni újdonsült túrázónk kedvét, mert még több téli túrára is elkísért bennünket a későbbiekben.

Bakonynána egyébiránt javasolt túraútvonal mindenkinek, kellemesen lesétálható néhány óra alatt, ha nem üvöltöznek a tisztáson, talán még egy kis békés szalonnasütésnek is van helye a természet kebelén, illetőleg ha már úgyis ott vagyunk a környéken, javasolt megtekinteni a Természettudományi Múzeumot is, azonban a tudtommal szintén állandó kiállításnak tervezett Jégkorszak részlegtől ne várjunk túl sokat, hogy ne kelljen aztán csalódnunk.

(2007)