A császárváros meghódítása

avagy Mátyás, az igazságos után 522 évvel mi is bevettük Bécset

(2007.12.26.)

Azt ugyan kevesen tudják, hogy Bécs, a büszke Császárváros történelmének egyik sötét korszakában egy kis ideig hozzánk is tartozott, még Mátyás idejében (szintén kevéssé ismert, hogy „Mátyás az igazságos” elég nagy népnyúzó volt, s hogy a hatalmas adók után befolyt pénzből verbuvált Fekete Seregét (amelynek egyik közismert hadvezére na ki is volt? Bizony: Vlad Tepes, a Bram Stoker által halhatatlanná tett – igaz, tévedésből, mert az apja volt az igazi mészáros – Drakula) gyakorlatilag sosem használta a törökök ellen, viszont tagadhatatlan érdeme, hogy ha meglehetősen drasztikus eszközökkel is – nehéz idők nehéz döntéseket kívánnak -, de legalább egységben tartotta az akkor még európai mértékkel is nagyhatalomnak számító országot, és békében megfértek egymás mellett a már akkor is tobzódó nemzetiségek), így miután a schengeni övezethez való csatlakozást követően valamivel több, mint 500 év múltán ismét útlevél nélkül lehetett arrafelé kirándulni, mi bizony meg is cselekedtük ezt. Igaz, a Monarchia alatt eléggé hasonló volt a helyzet, s a város külleme sem sokat változott azóta – valamivel több lett a jelzőlámpa és az autó, no meg a nem éppen tősgyökeres osztrák az utcákon -, de az igazi aranykor csak most jövend majd el (unokáink talán látni fogják). Miután az előző mondatban kis híján lebuktattam magam, hogy én is hegylakó vagyok, s már sok-sok évszázada járom e földet, mert még mindig nem csak egyetlen egy maradt, talán tereljük is el a szót és csapjunk bele a tulajdonképpeni útleírásba.

Tehát (háttal ugye nem kezdünk mondatot :)) midőn Habba egy szép verőfényes téli napon (ez már önmagában is abszurd, hiszen egy téli napnak egészen másmilyennek kellene lennie, de ugye felfordult világban élünk) kipattintotta fejéből a nagy ötletet (pont mint a pattintott kőkorszakbéli őse a barlangi medve koponyájából azt a darabkát, amely máig családi ereklye lehetne, ha egy leszármazott nem kártyázta volna el éppen a már említett monarchikus állapotok közepette), hogy ha már Európa ajándékba adott nekünk egy hetet (eredetileg januártól nyíltak volna meg ugye a határok), akkor bizony illendő lenne élni is eme gesztus nyújtotta lehetőségekkel, s meglátogatni a Burgot nagy téli magányában, amely egykor oly fontos történelmi döntések színhelye volt. Az elhatározást természetesen ismét tett követte, s bár kis híján sikerült többen menni, a kinézett Karácsony másnapján esedékes időpontra végül hárman maradtunk csak talpon a vidéken.

Győrből Bécsbe utazni azt hiszem az egyik legegyszerűbb dolog a világon, tekintve, hogy a távolság nem nagyobb, mintha Budapestre szeretnénk eljutni, ugyanakkor közvetlen eurorégiós vonat közlekedik, egészen elfogadható áru menetjeggyel (ha jól emlékszem talán 3800 kemény magyar forint volt oda-vissza per koponya), viszont nem kellett parkolóhelyet keresni és lehetett inni közben.

A nagy nap reggelén némi teafőzési mizéria, illetve a maradék karácsonyi sütik gondos becsomagolását követően Habbáéktól indultunk a 08:37-es vonatra, amelyet vitézül el is értünk. A pályaudvaron kicsit nosztalgiáztunk az új típusú vonatok láttán (hol vannak már apró gyerekkorunk gőzősei), illetve az egyik Rajka feliratú mozdony láttán talán még Csicsó is eszünkbe jutott, aki ugyan egy néhány évvel ezelőtt történt Tudományos Köri szavazáson elbukott az „Ember-e?” kérdéskörben, de attól még kedveljük, és nála többet úgysem tud a vasútról senki széles e hazában. A vonatunk viszont pillanatokon belül befutott, s Csicsót – akár csak a győri állomást – magunk mögött hagyva szélvészként száguldottunk Hegyeshalom felé, ahol Zorán gyomra még mindig megremeg az Így alakult című számában, mi viszont ehhez túl fiatalok voltunk (néha jó dolog túl fiatalnak lenni, de olykor bizony nem árt egy szülő vagy nagyszülő, aki el tudja magyarázni, hogy ez miért is van így, mert az ember hajlamos megfeledkezni bizonyos dolgokról).

Maga az út egyébként hamar vidámságba fordult, miután előkerült Habba laposüvege némi jégerrel, s az apró kupicák tartalma belénk vándorolt. Tulajdonképpen amilyen rettenetesen hideg volt aznap, ez egyenesen védőitalnak volt tekinthető. Khm… De tényleg!

Miután TibiCsoki mégsem ért rá, ezért a magunkkal hozott Tibi csokinak mondtuk a neki szánt okosságokat. Természetesen ez nem azért volt, mert már az elején berúgtunk és a fejünkben megszólaló hangok kényszerítettek ilyesmire…

Persze nem csak alkoholizáltunk (a két decis laposüveg egyébként a visszaúton sem ürült ki), hanem betájoltuk magunkat a Gyirmóti kb. 30 éves Bécs térképén. Nekem ugyan volt egy jóval újabb is, amelyet egy jó arc kollégámtól kaptam ajándékba, amikor megtudta hogy hova készülök, de miután a város tényleg szinte konzerválódott a régi szép idők dicsőségében, erre nem is nagyon volt szükség, talán csak egyszer vettük elő.

Egy pillanatra kizökkentett bennünket a vonat tülkölése a határnál – mára csupán ennyi jelzi az átlépését -, de aztán nem sokkal később, talán fél óra múltán, meg is érkeztünk Bécsbe, oda is a Keleti pályaudvarra, amelyikre nem tudom lehet-e még érkezni, mert átépítik, vagy talán le is bontják, erre már nem emlékszem pontosan. Mindenesetre a pályaudvaron mindjárt körül is néztünk (egyből szemet szúrt egyrészt egy hatalmas Rocky plakát Stallone apánkkal, másrészt pedig a tömeg hiánya: alig lézengett arra pár ember), hogy merre tudunk elindulni a belváros irányába, ahol talán több élet vár bennünket. A Mária segíts úton (ezek a bécsiek biztosan nem ismerik a „Váltsd meg magad, Jézus fáradt!” mondást, illetve annak elvonatkoztatását bizonyos élethelyzetekre) aztán gyalogosan elindultunk az általunk megfelelőnek gondolt irányba.

Megjegyzem én simán elmentem volna ellenkezőleg, mert megzavart az utcákon a belváros irányba ténfergő néhány színes egyéniség, de hamarosan félre kellett nekem is tennem az előítéleten alapuló tájékozódást, mert nem a kínai, török, vagy éppen etióp negyedbe mentek ezek a jóemberek, hanem csak sétáltak egyet a városban, ahol éltek. Bécs ugyanis már nem az az übermencs település, ami volt még akár néhány évtizeddel ezelőtt is, nem beszélve a világháborús múltról (persze azon lehet vitatkozni, hogy mindezt rájuk erőszakolták-e vagy csak nem tiltakoztak eléggé ellene – kissé olyan ez a történet, mint Irdatlan bácsi, a Tyúkember, aki megnézi, hogy rossz-e a gyerek vagy nem jó), tekintve, hogy a mai Bécs a különféle etnikumok Mekkája, ahol békében megfér egymás mellett a nagyjából 80% őslakos és a 20%-nyi betelepülő (a teljes lakosság egyébként kb. másfél millió).

Globalizálódunk kérem, ez nem vitás, csak az volt furcsa, hogy bár nálunk is gyakran találjuk szembe magunkat a nagyobb városokban már szemlátomást is nem helybéli emberekkel, itt viszont szinte csak olyanokat láttunk (úgy látszik a bennszülött bécsiek inkább otthon töltötték a Karácsonyt, míg a nem annyira bennszülöttek az utcán – és igen: munkával, mert szinte mindenhol külhoniak szolgáltak ki bennünket). Persze ez nem jelent problémát, amíg normálisan együtt tudnak élni az emberek és nem követik Párizs példáját (ugyebár a bevándorlók zavarognak évek óta, mintha otthon lennének; bár ma már tulajdonképpen ez a helyzet), ami pedig már ugye nem egyszer előfordult a történelemben.

Mi azonban most nem történelem vagy éppen politológia órán vagyunk, hanem Bécsben sétálunk. Az utcán alig lézengenek emberek (ha mégis, azok a fentebb taglalt létformák), a város kifejezetten kihalt. Kihalt, és rendkívül hideg is egyben, mi azonban úgy döntöttünk, hogy várost nem tömegközlekedésről kell nézni, hanem sétálva. Majdnem egy óráig keményen tartottuk is magunkat e tézishez, azonban még ekkor sem adtuk fel, hanem nekiálltunk keresni egy kávézót. Bécsben ugyanis kávézni akartunk és bécsi szeletet enni.

Ez elsőre teljesen egyértelműnek tűnik, azonban ott és akkor egyáltalán nem volt az, leginkább kivitelezhetőségi szempontból. Karácsony másnapjának késő délelőttjén ugyanis szinte semmi nem volt nyitva, majd végül nagy nehezen találtunk egy Starbucks kávézót, ami kifejezetten igényes volt, hatalmas választékkal, udvarias kiszolgálással, viszont mégiscsak ámerikai kávézó, nem pedig igazi bécsi. Ebből kifolyólag viszont beszéltek angolul, ami nem hátrány, mert mi németül annyit tudtunk, amennyi Habbára ráragadt az elmúlt évek, no meg ifjúkori botlásai során a klasszikus német pornófilmekből, az pedig azért nem sok. Habba hűen fordította is Heni kérdéseit és rendelését (közben azért első felesége igényeit hozzá is javítva a valós igényekhez, a kicsiből így lett pl. nagy adag, de azért ez is elfogyott).

Átfagyott testünkhöz szorítva az illatos bögréket felmásztunk az emeletre, ahol a hatalmas fotelekbe belesüllyedve már nem is tűnt olyan ridegnek a világ, különösen, miután némi hazai karácsonyi süti is került az asztalra (nem néztek ki bennünket), illetve egy kupica jéger.

Jó fél órát melegedtünk, majd indultunk tovább. Habbát ugyan egy ízben szinte úgy kellett elrángatni egy Charlize Theron plakát elől, de egyéb malőr nem fenyegette a házasságát már aznap. 🙂

Amilyen hosszúnak tűnt az út, olyan gyorsan értünk el a Burghoz. A hatalmas épületegyüttes rideg szürkeségével szinte nyomasztó volt kívülről (no igen, még egy olyan kor hírnöke, amikor az ellentmondást nem tűrő spanyol etikett szerint élték az életüket a kor nagymenői, itt még nyoma sem volt a későbbi francia léhaságnak). Valahogy nem is volt egyszerű elképzelni, hogy jó lehetett itt élni, egy hatalmas birodalom császáraként, vagy éppen császárnőjeként (ne feledkezzünk meg Mária Teréziáról), akik még ha éppen haladni is próbáltak a korral, inkább rabok lehetettek eme valóságos, és azok között a virtuális falak között, amelyek életük folyását szűk mederbe terelték (persze nem mintha nagyon sajnálni akarnám őket, de azért nem cseréltem volna egyikükkel sem).

A falakból sugárzó történelem ugyan megkapó, fenséges érzést kelt (nem feledve persze, hogy ez bennünk magyarokban nem feltétlen csodálatot jelent az elmúlt évezred tükrében), de ahhoz valószínűleg 1912-ben született Habsurg Ottónak kell lenni, hogy igazi érzelemmel telítődve tudjunk sétálni e falak között… Az Öreg egyébként köszöni szépen, történetünk idején kitűnő egészségnek és szellemi frissességnek örvend, bár azt már sosem tudjuk meg, hogy mire lett volna képes a mai napig, ha nem bomlik fel a Monarchia, ha kimaradunk a két világháborúból, és nem következik be a Habsburgok trónfosztása az első világégés után.

A „mi lett volna ha…” azonban unatkozó fantasztáknak való, így mi is inkább kezdjünk el lassan foglalkozni az egyre hangosabban korgó pocakunkkal. Ez ugyanis nem várt problémát vetett fel, akár csak a kávézókeresés. Habár bejártuk a belváros jelentős részét, bécsi szeletes étterem ügyében, még a minisztériumokat is megtekintettük, nem beszélve a római kori emlék gödörről (sok minden nem maradt meg benne), be kellett látnunk, hogy ilyenkor nem is olyan egyszerű ilyesmit enni. Gyorséttermet ugyan láttunk nem is egyet, viszont ott ugye csak pizza volt meg hamburger, igazi nívós helyet viszont talán csak kettőt, ahova a kirakaton betekintve ingben és nyakkendőben illett tiszteletét tennie az embernek. Nos rajtam még ing csak lett volna (habár az ősrégi farmeremmel vegyítve), de nyakkendő már nem nagyon, nem beszélve a két majdnem falusi útitársról, akik nem átallottak pulóverben Császárvárost nézni. 🙂

Így aztán hosszas kutyagolás és egy kalandos pisilést követően (a Burg két parkja közül az egyikben találtunk nagy nehezen egy illemhelyet, ami pénzbedobós módszerrel működött – ha bedobod a pénzt, kinyílik az ajtó -, azonban Kenny von Habba némileg elhamarkodottan az egyetlen ide való érméjét a férfi részleghez használta fel, így Heninek azt hiszem egy darabig egészen rossz volt, de szerencsére nemsokára találtunk egy újabb lehetőséget, igazi WC-s nénivel), miközben átvágtunk egy, a karácsonyi bohémságokra felkészült parkon (a fákat is ügyesen feldíszítették mindenféle figurákkal, így itt is jól látszott, hogy Isten egy aranyos kis maci, a Sátán pedig egy nagy gonosz medve, a’la Uristen@menny.hu 🙂 ), a helyi nemzeti múzeum előtt, majd egy óriási kanyarral visszatértünk a sétálóutcákba.

Miután persze jó néhány hamburgeres és pizzás előtt elhaladtunk, most egy ideig véletlenül sem találtunk egyet sem, de aztán nagy szerencsénkre a Stefán dómtól nem olyan messze felfedeztünk végre egy McDonald’s -ot. Ez ugyan nem annyira volt méltó egy bécsi kiránduláshoz, de az éhség nagy úr (én már úgyis elég régen ettem ilyen helyen, mert sikerült elborzasztania a Super Size Me című dokumentumfilmnek néhány éve), így hát legyőztük az ellenérzéseinket a műanyag kajával szemben.

Ezzel feltehetőleg nem voltunk egyedül, mert rendesen tele volt az étterem, így vagy 10 perc sorban állás után jutottunk el az etiópnak tűnő lányka színe elé. Heni közben elment helyet vadászni az emeleten, mi pedig végre a tele tálcáinkkal követhettük őt. A kaja a szokásos volt, állítólag az egész világon ilyen (én csak Olaszországban ettem korábban külföldi McDonald’s-ban, még 2002-ben Milánóban – majd egyszer ez a 10 napos körút is felkerül a honlapra, ha egyszer utolérem magam -, viszont ott vehettünk hozzá sört is a teraszon), kivéve az Újvilágban található őshazát (bármilyen hülyén is hangzik), mert ott minden sokkal cukrosabb, és mindenből van egy még nagyobb adag is, amelyet több ott megfordult ismerősöm is megerősített.

Ami kicsit feldobta, az az éppen futó akció volt, miszerint minden cucchoz, legyen az üdítő, krumpli, vagy szendvics, járt egy kis nyereményszelvény, amit le kellett tépni a csomagolásról és akkor derült ki, hogy mit nyert az ember. Ezek egyébként széles skálán mozogtak, volt vasúti kedvezmény, könyvrendelési lehetőség olcsón, illetve természetesen újabb adag étel ott helyben.

Mi is összeszedtünk a számunkra értéktelen vackok mellett még egy Big Mac, egy sült krumpli és egy almás pite szelvényt, amelyre a férfiak, akik tudják, hogy mennyit fognak megenni és annyit is rendelnek, már csak pislogni tudtak. A vékony, ámde felettébb torkos Heni viszont simán elment még azokért is és be is kebelezett mindent (a pite már majdnem kifogott azért rajta).

Ezután ismételten előkerült a sütis doboz, illetve a laposüveg, amit páran azért jól megnéztek, de be nem szólt itt sem senki. Úgy látszik arrafelé mindenki elvégezte már a tolerancia képzésnek legalább az alapfokát (nálunk is be kellene vezetni és mindenkire nézve kötelezővé tenni).

Amikor már nagyon nem tudtunk odabenn magunkkal mit kezdeni, újra nyakunkba vettük az időközben erősen sötétedő belvárost, ami mellesleg a nappali pangást követően alaposan megtelt nyüzsgő emberekkel. Illetve szerencsére fénnyel is. No persze német szót itt is csak elvétve lehetett hallani, annál több volt a szlovák és magyar nézelődő, no és persze az elmaradhatatlan japánok a kis fényképezőgépjeikkel és videokamerájukkal, le sem véve azt a szemükről, nehogy tényleg élőben is lássanak valamit, hanem minden olyan legyen, mintha ki sem mozdultak volna a szobájukból a TV elől. Persze mindez bennünket különösebben nem zavart, inkább beleolvadtunk a tömegbe és élveztük a különféle színeket, világításokat a nappali szürkeség után.

Sült gesztenye illata is szállt a szélben, vettünk hát. No és persze az elmaradhatatlan helyi jellegzetességet, a puncsot is kipróbáltuk (finom volt, igényes cserépbögrében kaptuk, amit ugyan első alkalommal meg kellett venni, de nem volt vészes és emléknek is jó).

Végül eltelve a nappal gyalogosan indultunk vissza a vasútállomásra a 17:52-es vonathoz, amelyet simán el is értünk (közben Habba megkapta a vágyott – fentebb bevágott – közös képet Charlize Theronnal, illetve Heni is kiborzonghatta magát az egyik szexuális segédeszközöket kínáló bolt kirakatában). A telhetetlen első feleség mondjuk még egy gyrosnak is nekiállt az állomáson, amelyet a vonaton fejezett be majdnem, de aztán rájött, hogy mégsem bírja megenni az utolsó néhány falatot (mi teljesen tele voltunk, alig tudtunk inni egy kis jégert és magunkba tömni a már világlátott Tibi csokit).

Hazafele a megfáradt testeken hamar erőt vett a tespedés szelleme, talán még egy kicsi a rakást is játszottunk, de orgia azért nem kerekedett belőle, mert szerencsére időben jött a kalauz.

Este nyolc körül haza is értünk, ahol végre a Karácsony végeztével ehettem mákos bejglit. Már majdnem ettem korábban is, mert Kriszta, a sógornő eldicsekedett vele, hogy náluk a nagyanyja sütött finomat, csak akkor elfelejtett hozni, de most nem felejtette el; igaz, a sok ingyenélő vendég elől csak egy kis darabot sikerült átmenteni nekem, de miután úgyis tele volt már a pocakom, beértem ennyivel.

Azt hiszem szerettem ezt a napot, legalábbis mindenképpen jobb volt, mint semmit csinálni, vagy jópofáskodni az ezer vendég és rokon előtt. Jövőre is megyünk valahova! 😉

(2007)