Bosnyák kalózok nyomában

(2015.05.22-27.)

Valahol a mai Bosznia-Hercegovina és Montenegró területén, az Adria partján

542 esztendő telt el az Örök város alapítása óta. Manapság inkább az i. e. 229. évet írnánk. Ez azonban nem zavarta össze a szemlélődőt. A királynő percekig bámulta a fogadóterem ablakából a szikrázóan kék tengert, majd ismét a két követ felé fordult. A magas szikár folyamatosan beszélt most is, míg a köpcös kétértelműen mosolygott közben. Bosszantotta a büszkeségük. Idejönnek fenyegetődzni ezek a feltörekvő senkik! Tudja jól, mit jelent a békéjük. Döntött hát: a szólót meg fogja öletni, a másikat pedig egy időre megismerteti börtönének vendégszeretetével. Róma ebből érteni fogja, hogy vannak még, akik mernek és képesek is dacolni vele.

Hadiflottája erős, harcosai elszántak. Békeidőben sem puhulnak, mivel az évszázados hagyományoknak megfelelően kalózkodással keresik a kenyerüket. Zsákmányuk saját zsebükön kívül a kincstárát is szépen gyarapítja. Erről a bevételről nem fog lemondani a latinok kedvéért.

Visszanézett a kikötőbe. A követek hajói is tetszetősek, szépen mutat majd az árbócukon az illír hadi lobogó.

Nos, nem ez volt a világtörténelem legbölcsebb döntése…

Kicsivel később Rómában

A római békét hirdető követekkel szembeni bánásmód az utolsó csepp volt a pohárban, amelyet a korábbi évtizedek római gályákat sem kímélő illír kalóztámadásai töltöttek színültig. A szenátus egyhangúlag szavazta meg a hadjáratot: 200 hajó és 20000 legionárius – elsöprő túlerő – indult Teuta ellen Gnaeus Fulvius Centumalus konzul vezetésével.

A háború első éve még váltakozó sikereket hozott, de a második év harcai római győzelemmel értek véget. A királynő Róma bábjaként névleg ugyan uralkodhatott volna tovább alaposan megnyirbált területű országában, de erre nem volt hajlandó. Lemondott a trónról, s a historikusok feljegyzései alapján hamarosan a Kotori-öböl hullámaiba vetette magát.

Csak kevés beavatott ismeri a teljes – ugyanakkor meglehetősen sötét – igazságot: Teuta vissza fog térni egykori harcosaival, ha ugyanaz az együtt állas ragyog az esti égbolton, mint azon az éjszakán…

…és bosszúja könyörtelen lesz!

A világot működtető erők azonban nem engedhették, hogy az egyensúly felboruljon, ahogy azt sem, hogy egy valaki bitorolja az istenek hatalmát. Így három újonnan született emberporontyban helyezték el a mintázatot a harcos királynő átlényegülése után, kiknek leszármazottjai tudni fogják, ha szükség lesz rájuk.

Korčula, az Úr 2015. évének első felében

Elérkezett az idő. Az együttállás rég letűnt korok mágikus csatornáit tette szabaddá. Óidőkben lezárult szemek nyíltak ki ismét, s fordultak régi elszántsággal imádott királynőjük áttetsző alakja felé. Teuta ádáz mosolya újabb kincseket és kalandokat ígért; s tengernyi szenvedést ellenségeik leszármazottjainak…

Ugyanebben az időben Magyarországon és Boszniában

Mindhárman álmatlanul forgolódtak napok óta. Nem tudták, nem értették, miért. Aztán először a Vénusz, kicsivel később a Mars, majd az utánuk kapaszkodó Hold fénye rajzolta ki a hármas mintázatot a pocakjukon. Egyikükére kisebbet, a másik kettőére valamivel nagyobbat. A Jel! Génjeikbe rejtett tudás szabadult fel ezer évek távlatából. Ismét szükség volt szunnyadó képességeikre, hogy az ismert világ túlélje a végpusztulással fenyegető kataklizmát.

Kilenc hosszú és mozgalmas év telt el az előző Boszniai küldetés óta. Ha nincs a jel, talán megvárták volna az egykori sütihordozók a tízéves fordulót, azonban tudták, hogy a sötétség egy év alatt talán már legyőzhetetlenné erősödik. Ideje volt visszamenni…

Elindul a küldetés…

Habba – aki a korábbinál keletebbre, és egy kicsit északabbra költözött –, egykori világjáró Skodáját időközben egy kombi Toyotára cserélte. Ebbe pakoltuk bele immár jelentős rutinnal egy derűs májusi pénteken a Balkánon feltétlenül szükséges dolgainkat. Kis helyet hagytunk még Leilának, aki talán nem meglepő módon egy lány. Máskülönben bosnyák és menyasszonyi státusszal is büszkélkedhetik: TCs egyik munkatársával találtak egymásra Szarajevóban. Jelenünkben már Győrben élnek, de mert a vén szüléket és helyi barátait tervezte éppen meglátogatni, hozzánk csapódott. Pár szót már tudott magyarul (újabb 5 év elteltével már szinte született magyarként fogja beszélni nyelvünket, de az egy újabb küldetés egyik mellékszálából fog csak kiderülni), angolul viszont jól beszélt, így a kommunikáció nyelve is alapvetően erre a nyelvre korlátozódott, mert bosnyákul meg mi nem tudtunk. Én mondjuk angolul is csak kicsit.

Leila egyébként vidám, mosolygós útitárs volt, így gyorsan repült az idő a Szarajevóba vezető úton, amelyet Habba rendkívül rutinosan újra meg újra megtalált és csak ritkán veszített el. A modern technika ugyanis ekkorra már berúgta a mi ajtónkat is, így a hagyományos (és természetesen ezeréves) fekete-fehér Európa-térkép csak a biztonság kedvéért utazott velünk a kesztyűtartóban, s az okostelefonos navigációra hagyatkoztunk előre letöltött térképekkel, mert a külföldi navigáció azért nem olyan olcsó cucc egyelőre. Bárcsak valaki – s vigyázó szemünket eközben Brüsszelre vetjük – kötelezné a telefonos cégeket egy határokon átívelő ingyenes roaming-szolgáltatásra! Talán egyszer nekünk is lehet majd ilyen szerencsénk…

Elég jó időt futottunk be az időközben kiépült M6 autópályának is köszönhetően, az egyes határátlépések sem voltak nagyon szörnyűek kifele. A korábbiaktól eltérően már nem vittem magammal útlevelet, mert a magyar személyi igazolványt is elfogadták mindenhol amerre terveztünk menni, és pont egy útlevélnyi helyet sikerült így megspórolni a hátizsákban. A hegymászós túrák során megtanultam, hogy mik azok, amikre tényleg szüksége lehet az embernek és mi számít luxusnak, ha egy hétig a hátadon cipeled minden holmidat. Egy alsónadrágnál azért több kell, ha mások is vannak a közelben, nem csak medvék és farkasok. Azok büdösen is jóízűen fogyasztanak el, ha szekálod őket.

Uzsonnaidőre sikerült végül odaérni Szarajevóba. Leilától elbúcsúztunk – akkor még nem tudtuk, hogy legközelebb ismét ebben a városban találkozunk majd vele, babával a kezében –, majd megkerestük TCs újabb lakóhelyét, ami egészen közel volt a NATO bázishoz. Amihez viszont az az étterem volt közel, ahova némi lelkendezést és lepakolást követően vacsorázni mentünk. Itt már javában gyülekeztek azok a helyben dolgozó, de egyébként magyar arcok, akikkel a következő néhány nap jelentős részét együtt töltöttük, így ez egyben ismerkedős este is volt.

A társaság jónak bizonyult, ugyanakkor TCs ajánlása nyomán olyan kaját rendeltünk, ami leginkább rántott bikacsökre hajazott, így én megvártam, amíg a töretlenül vállalkozó szellemű Habba felvágta a sajátját. Ha tényleg állati hímtag volt is a fő alapanyag, a sok sajt ezt jótékonyan leplezte. Már ugye, ha tényleg sajt volt…

Bosznia egyébként sokat fejlődött informatikailag is az elmúlt évek során, szinte minden magára egy kicsit is adó helyen volt ingyen wifi, ezáltal ingyenes kapcsolattartás az otthoniakkal, mert egyébként a roaming árak akkoriban sem voltak rendesek. Tulajdonképpen legutóbb még okostelefonunk sem volt, szóval ekkorra érett meg az idő, hogy kihasználjuk a lehetőséget.

A vacsora és némi sör elfogyasztása közben kitaláltuk, hogy másnap délelőtt megnézünk egy autentikus kis hegyi falut, majd délután elnézünk a horvát tengerpartra. A következő napon hajókázunk egyet, megszerezzük a kalózok kincsét (az ősi törvények szerint kalózokat le, kincset fel, nőket meg 🙂 ), majd természetesen egy másik úton visszatérve Szarajevóba, megnézünk még pár helyet útközben. Végül az utolsó itteni napunkon körülnézünk újra a városban, hogy megnézzük, mi változott az elmúlt 9 év alatt. Vagy éppen mi változtunk-e. Persze leszámítva a tartalék zsírok gyarapodását, de azt meg tudjuk magyarázni… vagy legalábbis mindenképpen megpróbáljuk. Amikor már elég sört és sztorit fogyasztottunk, eltettük magunkat másnapra, mert elég fárasztó volt a közel 600 kilométeres autózás Győrből.

Másnap aztán korán reggel… na jó, szóval reggel, mikor már elég magasan állt a nap, de még éppen csak elkezdődött a délelőtt, elmentünk reggelizni és kávézni. E helyen összefutottunk az előző este megismert Ferivel, akinek volt rendes terepjárója, ami azért nem árt Lukomirba, ahova hagyományosan csak gyalogosan, szamárháton, vagy birkaként jártak fel az élőlények. Leszámítva a madarakat. És persze az I-es és II-es Golfokat, amelyek ki tudja milyen – a rossz nyelvek szerint többnyire alapvetően törvénytelen – módon váltottak tulajdonost és kerültek a környékre, s maradnak is, amíg végleg el nem porladnak. Ami még nem mostanában lesz, mert ezeknek nem számít 20-30 év használat és ridegtartás. A németek akkor még tudtak népautót gyártani.

Szóval reggeli után elindultunk a Szarajevótól egyébként nem túl távoli hegyek között megbúvó birkatenyésztő és alapvetően mindent túlélő kis faluba. Egyre inkább úttalan utakon mentünk, ahol szerencsére aknák nem voltak, mert ugye ki akarta volna elfoglalni őket, amikor semmijük sincs. Kivéve a törököket, mert azok biztos felmentek és otthagyták a vallásukat, de az még a középkorban volt. Aknák helyett voltak viszont kövek. Számolatlanul. Utoljára Írországban láttam olyan zöldellő mezőket, ahol összehordott kövekből emeltek kerítést mindenfelé, amerre a szem ellátott. Itt ugyan sík rész nemigen volt, ahogy a zöld sem tűnt annyira mindent elnyomó színnek, mint az íreknél, viszont legalább a kerítések csak pár sor kőből álltak, így a birkákat sem tarthatta benn, vagy kinn. A farkasoknak sem kellett választaniuk oldalt, bátran vegyülhettek. Szóval a helyiek vagy a keresztes hadjáratok idején erre vetődött ír lovagokat kísérő birkatenyésztő parasztok ivadékai, vagy földönkívüli ősökkel büszkélkedhetnek, mint a Nazca vonalak megalkotói. Meg még bogumilok is éltek erre. Szóval fura egy hely volt ez, na.

Különösen fent. Lukomirban az emberek ugyanúgy a semmiből éltek, mint az őseik. Pontosabban mindenük megvolt, ha nem támasztottak különösebben nagyobb igényeket, mint az elődeik. A szakadék fölé nyúló, így soha el nem duguló budi, elegendő birkaszar trágyázni a földet (ahogy néztem, ebből még némi felesleggel is rendelkeztek), helyben nevelt mohák a kőből rakott házaik szigeteléséhez, s más egyéb csupa hasznos természetközeli cucc. A tévé sem stresszelte őket különböző ideológiákkal, így aztán a falubelieknek valószínűleg tök mindegy volt, hogy éppen ki gondolja magát főnöknek odalent a völgyekben, mert az idefent mindegy. Majd elmúlik. Ha jó, ha rossz, akkor is. Azért durva volt belegondolni az időtlenségbe, hogy ezek az emberek és az őseik talán már az ókorban is itt éltek, és szinte teljesen így éltek…

A kilátás pazar volt, a levegő tiszta, a sztecsakokkal pedig itt találkoztunk először. Tulajdonképpen csak találgatások vannak, hogy egészen pontosan mik is ezek a monolitok, s hogy a bogumilokhoz van-e tényleg közük, vagy valaki egészen máshoz. Például sötét mágiához. Még szerencse, hogy a Stephen Hawking Tudományos Kör – ezek ugye mi vagyunk – tagjai abban hisznek, hogy minden megmagyarázható tudományosan, legfeljebb vannak dolgok, amiknek még nem fejtettük meg a titkát. Ezek közé tartoznak például a sztecsakok is.

Az időalagút után visszaültünk a terepjáróba és megkíséreltünk egy kicsit más úton visszatérni a városba, mert amelyiket már ismertük, az unalmas lett volna. Itt végre kiderült, hogy miért kellett terepjáróval jönnünk, habár azzal is bele lehet ragadni egy-egy sár-, vagy hófoltba. Persze nekünk is majdnem sikerült, de azért nagy nehezen megoldottuk anélkül, hogy kénytelen-kelletlen eggyé váltunk volna a heggyel, csak ki kellett szállni hozzá. Közben az is kiderült, hogy 2015-ben – bármilyen bámulatos is – még nem tart ott a tudomány, hogy egy okostelefonra telepített fitneszprogram különbséget tudjon tenni a hegyi gyalogtúra és terepjáróban zötykölődés között, mert TCs és én is annyi, de annyi lépést mentünk aznap, amennyit talán még sohasem, azt’ alig szálltunk ki az autóból.

A sok izgalom után ebédeltünk egyet a városban, majd lassan összeállt a csapat az újabb kalandra. Karcsi és Ákos motorral tolták le az utat, a többiek pedig elosztoztunk a két autóban. Habbáék nem tudom mennyit buzultak, mi Ferivel inkább csak világmegváltó gondolatainkat osztottuk meg egymással, nem a WC-papírunkat. 🙂 Félúton megálltunk kicsit kinyújtani a lábunkat és persze bevásárolni az esti sütögetéshez, majd indultunk is tovább Orebicig.

Orebicben egy egészen pofás mediterrán vendégházban kellett meghúzni magunkat, ahol narancsfák alatt grilleztük a cubákokat és zöldségeket (az új idők jegyében), és egészen mértékkel vedeltük a sört meg a rövidet. Legalábbis az elején. Mert ugye milyen tengerész az, aki nem másnaposan száll tengerre?

Másnap aztán kicsit tényleg más nap volt, de azért erőt vettünk magunkon, hogy végre megkaparinthassuk a basa… akarom mondani a kalózok kincsét. Végül is mindegy, volt erre ez is, az is. A kikötőben csak egy egészen kicsit kellett várakozni, aztán már jött is a hajónk. Ferinek véletlenül pont volt engedélye ilyet is vezetni, szóval hamar felpattanhattunk rá magunkban. A bátrabbaknak voltak vízisíélős terveik is, a gyávábbak (akiket lehet, hogy egyedül képviseltem) pedig éppen nem sokkal korábban olvasták az interneten, hogy bár az Adrián kifejezetten ritka a cápatámadás, alapvetően gyakori vendég itt mind a nagy fehér, mind pedig a kékcápa. Persze, ritka a cápatámadás, de ez olyan, mint az üldözési mánia. Attól, mert nincs, még nem biztos, hogy nem követnek. Másrészt ugye a legtöbb ember nem jut el a „miért pont én”-től a „miért pont ne”-ig. 🙂

Szóval hajókáztunk kicsit ide és oda a környező kis szigetek között, és Feri véletlenül sem engedte át a kormányt arra illetéktelen személynek, mert Feri jogkövető állampolgár. Amúgy állat volt és már el is évült régen. 🙂 Persze heverészni is nagy királyság volt a sós hullámokat hasító orrban, finoman porlasztott vízpárával enyhítve a napsugarak melegét (ami kifejezetten mókás volt az előző napi, helyenként havas hegyek után, bár néha a szél itt sem volt olyan rendes), vagy éppen a taton röhögni azokon, akik megpróbáltak vízisízni. Az, hogy az első próbás Habbának nem ment, még valahol érthető, de aztán a rutinosak is feladták pár hasas vagy segges után. A hozzáértők szerint nem volt elég gyors a hajó.

A vizes mókáról itt van egy rövid összefoglaló videó.

Ebből sem lesz így kalózos-üldözős program – gondolták közülünk azok, akik okkal voltak itt. Közben kiderült, hogy a környék a Római Birodalom korában, az Adria a Mare Nostrum („a mi tengerünk”) részeként a környék kedvelt üdülőhelye volt a tehetősebb rómaiaknak. Legalábbis a mai napig látható itt-ott egy-egy ókori villa. Néhol egészen jó állapotban. Egy csendes kis szigeten vissza lehetett húzódni a világ elől. Elmélkedni, vagy olyan vad és elvetemült orgiákat rendezni, amikről aztán később inkább senki nem akart beszélni, mert beleborzongott, ha csak visszagondolt rá. Esetleg a két véglet között bármit csinálni. Mármint az ókorban, ugye. Persze a kalózok nem vetették meg a környéket sem az ókorban, sem a középkorban, mivel a sok sziget és félsziget kiváló búvóhelyet nyújt, szóval itt aztán bármi lehet: titkos kincs, csontok, szellemek.

A sziget mellett egyébként felbukkant Teuta és csürhéje is, azonban velünk nem packázhattak. Mi láttuk a Szellemirtók mindkét részét (amit utána csináltak ilyen néven, azt jobb elfeledni), és a felszerelés is nálunk volt. A szellemcsapdákat pedig biztos helyre tettük… a kincset viszont nem találtuk meg. Mert akkor még nem értettük meg, hogy ki barátot talál, kincset talál. 🙂

Mi azonban éhesek lettünk, így a kincset inkább a közeli, s jórészt ma is vidám középkori hangulatot árasztó Korculán kerestük, és meg is találtuk egy kellemes tengerparti étteremben. Nos, volt olyan útitársunk, akivel nem mennék el földkerülő hajóútra, mert előbb-utóbb simán megenne engem is, ha úgy hozná a szükség. Legalábbis a rendelt cuccokat elnézve, nem finnyáskodtak. Az étel jó volt, az idő viszont kezdett elszaladni, így némi újabb hajókázást követően megint Orebicben találtuk magunkat. A napot ismét kellemesen zártuk.

A következő reggelen tömtünk a hasunkba egy kis kontinentális reggelit, majd kávézás közben testvériesen elosztoztunk a szállás-hajózás-kaja-nudibár költségein (bár utóbbira Habbával nem is emlékeztünk 🙂 ), majd a nálunk jelentősen jobb helyismerettel rendelkező TCs-vel és persze Habbával hármasban külön utakra térve indultunk vissza Szarajevóba.

Némi tengerparti szerpentines autókázást követően dobtunk egy balost a Balkán-félsziget vad belső vidékei felé, meg sem állva Trebinje szépen parkosított városáig, ahol az elmúlt évszázadok viharaival dacolva jórészt épen maradt az egykori városfal, illetve a környező dombok sem szűkölködnek középkori látnivalókban (pl. van egy jó nagy kolostor, török kori kőhíd, ilyesmik). Az óvárosi rész igazi csemege a múltba révedni szeretőknek. A megfáradt utazók talán még kávézót is találnak.

Trebinje után egy némileg hosszabbat autózva megnéztük a Kravica vízesést, ami szemet gyönyörködtető látvány, különösen tavasszal, amikor még nincs meleg és a jó fenekek nem vonják el az ember figyelmét a természet csodájáról. A fenti kis videó (nem mi csináltuk) nagyjából talán visszaadja az élményt.

Mivel ezen a napon még nem ájtatoskodtunk eleget, a vízesés után beugrottunk Medugorjébe is, ahol az utolsó igazi Szűz kőszobra időnként könnyezik, vagy mi, amit ha valaki lenyalogat, akkor minden gondját és baját megszünteti az Úr. Legalábbis annak, aki hisz az ilyenekbe’. Amúgy lehet a városban venni mindenféle szent cuccot (pl. könnyfelfogó áldott keszkenőt), mert a helyieknek is meg kell élniük valamiből. Miután kiszörnyülködtük magunkat az emberi hülyeség és a vallási fanatizmus határtalan mélységein, vezeklésül ettünk megszentelt fagyit. Már Seneca is érezte a valót az ókorban, amikor kimondta, hogy „nem élni jó, hanem jól élni”, mert a fagyi az tényleg jó volt, bizonyságául annak, hogy a felsőbb hatalmak néha tényleg szeretik az embereket. És megmentik a lelküket. 🙂

Mielőtt még túl sok lett volna a vallásból, benéztünk Mostarba is, ahol ugyan már jártunk kilenc évvel korábban, csak akkor ősz volt, most pedig tavasz. Semmi nem változott, csak útba esett…

Innen már kicsit eltikkadva folytattuk Szarajevó felé. TCs tudott egy rövidebb utat, amely ugyan a Halál hídján keresztül vezetett, ami ha nagy nehezen is, de végül áteresztett minket, mert meg tudtunk felelni mind az öt… vagy három kérdésre. Azért újjá születtünk közben, de végül hazaértünk. Már megérte a sok szent helyet végiglátogatni…

Ezúttal csak egy néhány napos kiruccanásra futotta az időnkből, ezért a következő napon már indultunk is haza, azonban előtte még kitaláltuk, hogy Belgrádon keresztül tegyük ezt meg, mert ugyan már ment el mellette mindegyikünk, de a várost még nem láttuk. Mivel azonban utazással együtt ez már sok lett volna egy napra, estére foglaltunk szállást a városban. Interneten, mert haladni kell a korral.

Indulás előtt azonban körülnéztünk még kicsit Szarajevóban is délelőtt, hátha látunk valami érdekeset. Láttunk…

Benéztünk még TCs-vel a bázisra is kicsit, mert olyan nincs, hogy nem, majd megköszönve az ismételt vendéglátást, elhúztunk előbb egy kicsit északnak, majd keletnek, Belgrád felé. Azt hittük jobb időt futunk, de már sötétedett mire odaértünk a szerb fővárosba. A neten foglalt lakás kulcsát persze még meg kellett szerezni, de szerencsére a főbérlő angolja egy egészen kicsivel jobb volt az enyémnél (oroszt már olyan régen tanultunk, hogy be sem próbálkoztunk vele), így Habbával némi mutogatással körített eszmecserét követően lett hol álomra hajtani a fejünket. Még külön szobánk is akadt.

Miután lepakoltunk, gyorsan belesétáltunk az éjszakai életbe. Mert Belgrádnak olyanja is van. Rengeteg fiatal és nem annyira fiatal is jól érezte magát mindenfelé. Nem részegen üvöltözve és a házak falára hányva, hanem normálisan. Először gyorsan burkoltunk valamit egy szendvicsbárban, majd az időnként eleredő eső elől bemenekültünk olykor egy-egy kocsmába. A cirill betűk még úgy-ahogy mentek, szóval elbírtunk az itallappal (ha „pivo”-t látsz, ott már nagy baj nem lehet). Ahol nem fogadták el a bankkártyát, ott pedig előkerült Habba pénzes szütyője, mert ő mindenre gondolt és volt pár dinárja is.

A szerbek egyébként tisztelik a hagyományaikat, így a Josip Broz Tito képeken meg sem nagyon lepődtünk. Itt-ott még az egyre fogyatkozó területű Jugoszlávia utolsó elnökére, az időközben Hágában háborús bűnök miatt elítélt Milosevicsre is megemlékeztek, aki elég bátor (vagy botor) volt még az USA-val is ujjat húzni. De elég népszerű volt akkoriban még Vlagyimir Vlagyimirovics is. Legalábbis a másnap megtekintett piacon nem csupán az előbb említett urak, hanem az ő képével is lehetett pólót, bögrét, miegymást vásárolni. Mert ugye a szerbek és az oroszok testvérek, vagy mi.

A kocsmai képek és ereklyék fényképezését mellőztük, nem akartuk túlfeszíteni a húrt, bár egyébként sehonnan nem néztek ki minket, még a durván vörös csillagos pincehelyiségből sem.

Mikor már pont elég sört ittunk, hogy ne érdekeljen a szemerkélő eső, Habba zseniális tájékozódó képességével megáldva elsőre odataláltunk a várba is, hátha látunk kísértetet. Azt ugyan nem sikerült, de vethettünk egy pillantást némileg felülről a városra Hunyadi János apánk szobrának tövéből. Ennyi szellőztetés pont kellett az agyunknak, így mire sikerült visszagyalogolni a szállásra, már pont könnyen el tudtunk aludni. Némi csótánymentesítés után. Az itt-ott kilógó villanyvezetékekhez pedig nem nyúltunk. És azt még éjjel nem is láttuk, hogy hova nyílik az udvarra néző ablak. Utólag már meg sem lepődtünk a csótányon. 🙂

Másnap délelőtt, mikor már össze bírtuk magunkat szedni és leadtuk a kulcsot, nappali fényben (sajnos nem napfényben), most már alaposabban megtekintettük a várat és a környékét, nehogy kimaradjon valami látnivaló.

Mikor már alaposan kinézegettük magunkat, beültünk a Toyotába és meg sem álltunk a szerb-magyar határig. Tompán aztán jó sokat álltunk, mire sikerült átlépnünk, mert nem kevesen gondolták azt, hogy pont akkor, pont ott próbálkoznak meg ugyanezzel. Mire nagy nehezen mégis sikerült, már annyira haza akartunk érni, hogy alig álltunk meg. Megpróbáltatásaink dacára kellemes kirándulás volt. Még akkor is, ha a következő évre nagyjából lebeszélt közös vitorlázás nem jött össze a kalózcsapattal. Majd egyszer nekünk is beüt a szerencse. Csak tartsuk nyitva a szemünket! 🙂

(2015)