Irány a préri

A Burek-küldetés, avagy Bosznia 2021.

A gonddal faragott sziklán egy középkorú férfi állt, ugrásra készen. A távolból fémes hangok, lihegés, káromkodás; az üldözők egyre közeledtek. Lehunyta szemeit, légzését visszafojtotta. Igyekezett a titkos igékre koncentrálni – körülötte máris vibrált a levegő -, hogy a Mester tanításait átmenthesse egy másik, egy befogadóbb korba. Majdnem rajtaveszített, de végül a lovagok késtek el: teste semmivé enyészett, a kardok a levegőt szelték át csupán…

Valamikor réges-régen

Kicsivel még régebben

Egy mára letűnt korban Bosznia ősi földjét bogumilok taposták. Péter apostol önjelölt örökösei szerint hitük oly elfajzott volt, hogy nem fértek meg egy bolygón velük. Persze, sokakkal másokkal sem. Egyébként a Másokat tényleg elég kevesen szeretik. Hírből sem ismerik jeges szívükkel a meleg férfibarátságot, ugyanakkor a békemeneteket sem szenvedhetik. Manapság emiatt polkorrektnek minősülnének, de persze továbbra is utálná őket mindenki. 🙂

Tekintve, hogy a piszkos munkát már akkoriban is szívesebben adták ki alvállalkozóknak, mint végezték el ennen kezekkel, Ince pápa – e néven a harmadik – megbízta nemes Imre királyunkat – e néven az egyetlent -, kinek anyja antiokheiai hercegnő volt, s emiatt ismerhette a szent kézigránát titkát, hogy egy faja kis keresztes háborúban számoljon le a setét Kulin bánnal, minden bogumilok legnagyobbikával. Mivel a galád bogumilok eléggé el nem ítélhető módon már-már a napfényes Baranyát is asszimilálták, Imre király – joggal féltve szeretett adóforintjait, no meg dicső őseinek hagyatékát -, erős haddal ment rájuk. A XIII. század hajnalán még viszonylag jók voltunk ebben, nem is bírtunk veszíteni.
Egy eretnek tanítvány ugyan varázslatos módon meglépett valami szikláról, de bizonyára csak a kénköves pokolba tért vissza, ahova való, mert ugye ha Isten velünk, ki állhat ellenünk? Kiváltképp, ha elegendő bor mellé ülünk…

Úgy látszik, eleink a varázsgombát sem vetették meg a jó bor mellett…

A magyarok tehát megismerték, majd egy ideig uralták is a vidéket: völgyét-hegyét, folyóit, továbbá burek- és lokumárusait. Utóbbit étket ugyan szinte kizárt, hogy jókedvében alkotta a Teremtő, mégis élnek közöttünk a hős vitézek (vagy egykori úti szabóik) leszármazottjai, kiknek őseit függővé tette a szer. Vagy az itt-ott még bujdosó bogumil boszorkányok…

A történelmi hitelesség kedvéért itt azért fontos megjegyezni, hogy Bosznia északi részét már korábban, 1138-ban meghódította egy magyar uralkodó, akinek azonban nem volt lehetősége megtekinteni, hogy egészen pontosan mit is csatolt az országához. A dicső férfiút ugyanis pechjére II. (Vak) Béla néven emlegetik a kódexek. Apró érdekesség, hogy a területet Ráma névvel csatolták a Magyar Királysághoz, szóval Párizshoz hasonlóan megérne egy misét, hogy a kedvelt sütibe való margarinunk erről, vagy a hindu mitológiában Visnu hetedik avatárjaként ismert királyról kapta-e a nevét, vagy valami egészen másról. Sajnos terjedelmi okokból mindenről nem ránthatjuk le a leplet egyetlen beszámoló keretein belül.

Valamikor régen után jó sokkal, napjaink előtt egy egészen kevéssel

A hímet nyugtalan álmok gyötörték. Agyában nem egyszer már az ébrenlét során is egy vers kattogott szüntelen, melyet nem értett. Valahol belül érezte, hogy megvilágosodik egyszer, de ezért a tudásért súlyos árat kell majd fizetnie…

Hol vár állott, most kőfarok
Sztecsakok és holt romok
Gavrilo húzhat a pokolba
Rohat Lokumban tobzódva

Emittből amottba teremve
Bosanski levesbe keverve
Büszkén mered a répája
Borotvált törpe a bénája

Hegynek ormán piramid
Zaccos kávét is ihatik
Gyomrában tán jing és jajong
Jallah pisztráng sosem szorong

Influensz csecsre cseppen a víz
Nindzsák Most árja egy kvíz
Mennyi pénzért ugrik a helyi
Hülye turist alant erre veri

Beugorván ‘sztán Medugorjé
Húzzunk máris gyorsan inné’
A szűz könnyét egyre nyelve
Seggpucéran lefetyelve

Átalkodott egy emberféle
Darwin üvölt túlnan éppen
Josip Broz meg bunkerbrében
Dínópark az orrnyergében

Balkán háta hadak útja
Káosz szülte egyre újra
Tériszonyból aszálybárba
Visszaménk ha nem is máma.

Csupa furcsa és érthetetlen talány, amelyeket meg kell fejteni, különben megbolondul. Tudta, hogy ehhez mennie kell. Egyike lesz a hármaknak, kik elindulnak másnap a hosszú útra…

Napjainkban

A legtöbb történet hétfővel kezdődik. A Galaxis útikalauz ugyan pont nem, de egyrészt kik vagyunk mi Douglas Adamshez képest, másrészt nem fogjuk elhagyni a bolygót. Legalábbis ekkor még úgy terveztük. Legyen hát egy kellemes augusztusi hétfő! S lőn…

Hétfő

E napon Bob önmagához eléggé méltatlan módon korán kelt, azonban nemes cél vezette, mivel gyulai kolbászt is akart még venni TCs-nek, amit Szarajevóban nem kapni. Kolbász ugyan nem lett, viszont én sem voltam még kész a reggeli kerti locsolással, mikor Habbával karöltve 8 óra körül megérkeztek Bob Mazdájával. Szerencsére egyikük sem az az unatkozós fajta, így hamar feltalálták magukat…

Habba újfent Szméagolnak képzelte magát.
Itt még nem túrt szét mindent egy ősidőkből származó vérvakond.

Bobot ugyanakkor meg is zavarták a kerek törzsű fák körül kiépített négyszögletes térkő peremek, vagy valami egészen más, mivel a napközben útba eső körforgalmakat nagyon nem érezte. Pontosabban a kijáratokat, pedig azok holléte már a Mátrixban is sarkalatos kérdés volt, több, mint 20 évvel ezelőtt.

Mindezektől eltekintve majdnem simán indult a vándorút. Némi változatosságot jelentett – két majdnem túl nagy kihívást jelentő körforgalom után – az első benzinkút mindjárt az M1 Győr elkerülő szakaszán, ahol Habba kis híján véglegesen megszabadított a kinyomtatott COVID-19 oltásos igazolásomtól egy kis felesleges ajtónyitogatás generálta huzattal. Miután az autó alól kissé viseltes állapotban előkerült a fontos papiros, utána már figyelt minden kis részletre. Talált például az égen szivárványos sima, majd Paks felett gomba alakú gőzfelhőt. Majdnem olyan volt, mintha Csodaországba indultunk volna. Vagy valami ősi, varázslatos földre, de erre ekkor még csak az egyikünk gondolt…

Eme varázst törte meg az ősmagyar elnevezésű Szekszárd városa (aminek nevének eredetét le lehet vezetni I. Béla királyunk kopaszságából), pontosabban a hanyatló nyugat egyik szimbóluma, az ottani McDonald’s. Először is rengeteg légy volt (az étteremben is), másodszor iszonyú lassan ment a kiszolgálás, pedig már ott is a hipermodern érintőképernyős-oszlopos rendelés dívott. Igaz, nem voltak nagyon kevesen, de 20 percet vártunk pár nyomorult burgerre, amikor négyen-öten voltak csak előttünk, ami azért durva. Még akkor is, ha Habba eléggé el nem ítélhető módon rákburgert rendelt. Ezt a dolgozók is érezhették, mert adtak ajándék fagyit. Amit jobban értékeltünk volna, ha nem rendelünk Habba ötletére eleve vaníliás shake-t is, amit már ezer éve nem kóstoltunk. Mivel a fagyi gyorsabban olvadt, előbb azt voltunk kénytelenek megenni. Eközben a shake felmelegedett, úgy meg már nem hozta vissza a régi idők ízeit. Azért egy ebédnek elment.

Nehogy már ne legyen nekünk is alagutas autópályánk…

Szekszárd után – mivel Bob tudott egy rövidebb utat – nem sokkal lementünk az M6-osról. A somszagú Somberek környékén egyébként megtérülni látszott az a sok-sok óra, amit autóversenyzős játékokba fektetett, mert egy vidáman jobbra irányjelző traktor lazán befordult balra előttünk, persze Bob általi előzése közben. Szerencsére a nagy klasszikushoz hasonlatosan mi is megúsztuk (“A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap, egy brancs maguk, ne is tagadja! Na mit romantikázik itt? Tűnjön el, mert még dühbe gurulok!”).

Mohácsra beérve a szokásos körforgalmas fennakadás után találtunk benzinkutat és gyulai kolbászt. Továbbá egészen iható kávét is, mert időben még elég sok hátravolt a küldetésből. Habba délelőtt merészen kijelentette, hogy 16:48-kor már ott leszünk Szarajevóban, s miután eddig az autópályákon elég jól daráltuk a kilométereket, úgy látszott, hogy ezt simán tartani is tudjuk. Nagyjából ekkortájt TCs – aki tapasztalatból tudta, hogy a neheze még csak ezután következik – lassan a másik oldalára fordult, és elkezdett gondolkozni azon, hogy felkeljen. Azt azért megüzente, hogy mivel három középkorú férfiként egy fekete terepjáróval pont úgy nézünk ki, mint akik kábítószert csempésznek, egészen biztosan mélyreható ánuszvizsgálaton fogunk átesni valamennyi határátkelésnél. Mivel egy hagyományos prosztatavizsgálat után már nem hiszem, hogy tud újat mutatni bárki is negyven felettieknek, ezzel azért nagyon nem ijesztett meg. 🙂

Három szimpatikus arc, akik semmi esetre sem csempésztek kábítószert. Akkor Bob törpéjéről még nem tudtunk… 🙂

A várható nehézségek ellenére Udvarnál gördülékenyen átértünk Horvátországba, és amíg tartott az autópálya, elég jól is haladtunk. Ezután viszont drasztikusan leesett az átlagsebesség. Habba rövidesen úgy saccolta, hogy az 50-es átlag még meglehet, ha elég jók vagyunk. Igaz, beleszámolta a megállókat is. A horvát-bosnyák határátkelés sem volt vészes Samac felé. Itt viszont már érdemes odafigyelni arra, hogy ők már nem EU, szóval elég durvák tudnak lenni a telefon és internet roamingdíjak. Emiatt érdemes előre letölteni a friss térképeket a navigációhoz, és kikapcsolni az online elérést, mert kellemetlen meglepetést okozhat a következő telefonszámla. Ugyan ingyenes wifi elég sok helyen van, de azért nem biztos, hogy érdemes ezekre alapozni. Talán pont emiatt hozott Habba egy ezer éves papír alapú térképet is, nem csupán a régi eltévedős túrák emlékére.

A bosnyákok egyébként már rohamléptekben építik az autópályáikat, de még kell pár év, mire elérnek a horvát határig. Így aztán jó ideig araszolgattunk az alsóbbrendű utakon Dobojig, ahol már mindegyikünk úgy érezte, hogy nagyon inna egy újabb kávét. Intelméül a hitetleneknek, az Úr meghallgatta sóhajunkat és elénk varázsolt egy IN(N)A benzinkutat. A kávé rendben volt, és amíg lehet bankkártyával fizetni – gondoltam -, addig baj sem lehet.

A legutóbbi, 2015-ös boszniai látogatásunk kedvező tapasztalataira építve, illetve bízva a XXI. század szélsebesen terjedő vívmányaiban, ugyanis bátran úgy döntöttem, nem fogok készpénzzel vacakolni, hanem kizárólag bankkártyával fogom túlélni a kiruccanást. Nos, ami Magyarországon már némi előtervezés mellett egészen jól működik, az Boszniában még nem igazán. Ha nincsenek mellettem a régi jó dolgokra nyitottabb társak, bizony több helyen is pórul járhattam volna. Szerencsére TCs már indulás előtt javasolt egy telefonos alkalmazást, ahova mindenki könyvelhette a kiadásait (az egyszerűség kedvéért egy helyen jellemzően egy valaki fizetett, plusz a tankolások és belépők, stb.), a program pedig a kívánt pénznemben folyamatosan számolta, hogy ki kinek és mennyivel tartozik a csoporton belül. Kis odafigyeléssel ki lehet úgy hozni, hogy végén csak egyvalaki fizessen egy keveset egyvalakinek, így nem kell állandóan vacakolni a pénzekkel (és váltogatni oda-vissza a különböző valuták között). Bámulatos, hogy hol tart ma már a tudomány!

Habba Dobojban átvette a vezetést a kissé már tikkadt Bobtól. Ennek egyik alattomos oka volt, hogy Habbát a vezetőoldalon már nem sütötte a nap. Mert digitális klíma ide vagy oda, azért kissé melege volt már a jobb egyben. A Mazdát azonban ekkor még nagyon nem tudta letesztelni, mert a folyamatos dugóban negyedikbe se nagyon tudott felváltani. Habbának persze az árnyékos oldalon is folyamatosan melege volt. Doboj után aztán egy órával Bob megkegyelmezett neki és kikapcsolta az ülésfűtést… Habbának azonban már semmi sem volt jó, mert így meg hamarosan fázni kezdett a dereka. Szóval már majdnem olyan fárasztó volt, mint egy régi Beavis & Butthead klip Madonnával (amiben egyébként van egy egész jó észrevétel a maszturbálásról).

Az unalmas és álmosító araszolgatás közben szívesen próbálkoztunk volna még egy kávéval, de meg kellett állapítanunk, hogy szerencsétlen módon minden kávézásra alkalmas hely az út baloldalán van. Így a durva szembejövő forgalom ellenére ha sikerült is volna lekanyarodni, majd kávézás után visszajönni, az egész hercehurca nem érte volna meg a pozíciónk feladását a sorban. Végül a végtelen történet is véget ért egyszer, és elértük az épülő autópályát. Itt egyrészt Habba végre kinyújthatta a lábát, másrészt Bob behúzhatta a tériszonyos nyakát, mert már az elején is voltak a végtelenbe és tovább emelkedő részek a mindenség fölé.

Bosnyák égbemenő autópálya.

Az autópályás száguldás során elhúztunk a boszniai piramis mellett is. Persze nem kell nagyon egyiptomi látványvilággal számolni, a boszniai piramis ugyanis csupán egy merész feltételezés, amelyet komoly szakemberek nem is vesznek annyira komolyan. Igaz, láttunk már olyat a történelemben, hogy aztán mégis a bolond tudósnak lett igaza. Aztán ezt vagy felismeri időben a tudomány és a világ, vagy nem. Azért viccből megpróbáltuk megsaccolni, hogy melyik hegy rejtheti a piramist. Mivel elég jók vagyunk, simán el is találtuk. Ezt a piramist egyébként sem a 2006-os, sem a 2015-ös kintlétünk során nem néztük meg valamiért, s egyelőre az odaúton is kihagytuk, mert már nagyon oda akartunk érni Szarajevóba. Így aztán ősi lakójának, Imhotep Imhotevicsnek még kicsit várnia kellett ránk, de egy múmiának mit számít egy kis idő, amit egyébként is ezredévekben mér?

Az ott a távolban a rendkívül izgalmas boszniai piramis.

Az időn elmélkedő Bobnak ekkor jutott eszébe, hogy nem kapcsolta ki időben a netelérést a telefonján és órák óta úgy navigálunk. Habba gyors fejszámolással megtippelt egy szemérmetlen összeget, hogy ez eddig nagyjából mennyibe került neki, mire gyorsan kikapcsolta.

Habba egyébként nem az a rosszul tippelős fajta, így a reggeli bemondásához képest mindössze háromnegyed órával értünk oda később Szarajevóba. A városban már csak TCs albérletét kellett megtalálni, aki a változatosság kedvéért ismét új helyen ütötte fel a tanyáját. Szerencsére ez sem volt komoly kihívás, így hamarosan már négyesben ittuk a velkám pálinkát.

Mindenkinek jutott saját szoba, mert TCs volt olyan rendes, hogy kiköltözött a sajátjából a nappaliba. Bob elfoglalta a fürdővel szembenit, mert abban a régi (gyerekcsináló) ágyában alhatott (hogy milyen kalandos úton került Szarajevóba Gönyűről egy ágy, annak a története nem fér bele ezen írás keretei közé). Habba megkapta TCs garantáltan hűtőmentes szobáját, így éjszakánként néha arra riadt fel, hogy nem zúg semmi és nincs mit kihúznia, én pedig elfoglaltam a gardróbszobát, ami csak kicsivel volt nagyobb, mint a saját hálónk otthon, így gond nélkül megosztottam a helyet TCs búvárfelszerelésével.

Az én ágyam az én váram. A kofferben a csempésztörpe bujkált. Amíg volt elég kokainja, addig nem bántott senkit.
Habba megtalálta a csigát. A csiga pont úgy működik, mint a kagyló a Pusztítóban. Szóval mindenki tudja, hogy mire való 🙂
Jóféle helyre jöttünk.

Házkörbenézés és zuhanyzás közben Bobnak még arra is jutott ideje, hogy eddzen kicsit. TCs, miután lefitymálta a hasizom erősítős technikáját, megosztotta vele a titkot, hogyan használják az igazi férfiak a görgőt (a buzik rakják csak le a térdüket közben). Ezt még Bobnak valószínűleg gyakorolnia kell, mert mindjárt az első szériában olyan szépen lefejelte az orrával a padlót, hogy nézni is fájt. E sérülést még a magát pillangó formára hajtogató sárkányt ábrázoló, saját tervezésű mellkasi tetoválásába rejtett varázserejű rúnák sem tudták megakadályozni.

Most próbáld meg úgy, hogy nem ér le a térded! Megpróbálta, mert kemény. Ellentétben az orrával…
Na jó, orrot mi csináltunk neki, de attól még boszorkány!
Az orra végül nem esett le (akkor sem, amikor elvette onnan a támaszték sporteszközt, ami egyébként az eldugult orr tisztítására is kiválóan használható)

Mire nagy nehezen elállította az orra vérét, mehettünk is vacsorázni, mivel gondos házigazdánk már foglalt nekünk asztalt egy jóféle sörözőben a szerb városrészben. Az ajánlott hamburgerek tényleg finomak voltak, de persze Habba ezúttal is más úton járt. Habár rákot már nem mert aznap többet rendelni.

Jó, hogy itt vagytok, buzik! 🙂
Habba azt mutatja, hogy neki miért nincs ott a söre a képen
A törött orrú csak egyet bírt megenni. A kettő viszont tényleg elég volt.

A nagy nyári melegben estefele indult be igazán a város, pont, mire megvacsoráztunk. Ekkorra csinosították ki magukat a környék lányai és asszonyai, akikre természetesen nem vetettük a szemünket, hiszen otthon vártak minket az első feleségeink. Így aztán sem a miniszoknyák által alig-alig takart combokat és fenekeket, sem a feszülő dekoltázsokat nem vettük észre.

Vacsora közben kiderült, hogy Bosznia-Hercegovinában tulajdonképpen alig változott valami a legutóbbi kalandunk óta. Nagyon leegyszerűsítve Boszniában vannak a bosnyákok és a szerbek, Hercegovinában pedig jellemzően horvátok és a bosnyákok. A helyi szerbek persze a Szerbiában élő szerbek szerint inkább bosnyákok, mint szerbek, s ugyanez igaz a hercegovinai horvátokra is. A helyi bosnyákok szerint viszont a szerbek szerbek, a horvátok meg horvátok, tehát semmi esetre sem egy vérből valók. Ehhez még hozzátartozik, hogy a bosnyákok némi török vérfrissítést leszámítva jórészt olyan helyi szlávok leszármazottjai, akik a bő 400 éves török uralom alatt muzulmán hitre tértek, szóval tulajdonképpen alig mások. Ettől függetlenül mindenki utál mindenkit. Ugyan harcok már jó ideje nincsenek, de azért kell még pár évtized, mire nem ellenségként tekintenek egymásra ezek a népek, és hazamehetnek a békefenntartók. Persze ebben olyan sokat nem segít a különböző vallás (a horvátok katolikusok, a szerbek görögkeletiek, a bosnyákok muzulmánok), az írás (az ország egyik fele latin, a másik fele cirill betűvel ír), és az egymást derekasan népirtó múlt, illetve az időről időre feszültséget szító nacionalista politikusok. Bár legalább a nyelvük ugyanaz olyan 95%-ban. Amit TCs már meglepően jól beszélt. Igaz bőségesen volt ideje asszimilálódni.

Vacsora és sörözés után sétáltunk egyet a szerb részen. A környék teljesen kulturált volt, színes-szagos, vidáman zsibongó (a szórakozó fiatalok többsége már a háború után született), szóval kellemesen életigenlő hangulatú. Korábbi élményeink hasonlóak voltak a bosnyák részen is, csak ott vadászni kellett az olyan helyet, ahol lehetett alkoholt is inni, illetve kicsivel illendőbbek voltak a nőlények ruhái. Az idillt még Bob sátáni ábrázata sem tudta elrontani, amikor az egyik téren egy piros fénnyel megfestett kis szökőkutat próbált feldobni önmagával.

A szerb részen tök véletlenül a szerb zászló színeiben pompáztak a szökőkutak
Bob valós sátáni személyisége is jól kirajzolódott, a biológia tanárunk valószínűleg nem tévedett középiskolában, amikor behívatta a szüleit a füzetben lévő rajzai miatt… 😀

A szökőkutak egyébként azt a látszatot keltették, hogy van elég víz a városban és mindig tudunk majd zuhanyozni, ha már elég büdösek vagyunk. Hamarosan kiderült, hogy ez nagyon nem így van.

Miután nagyjából lejártuk a bőséges vacsorát, hazamentünk és némi pálinkázás, sütizés, illetve beszélgetést követően, kicsivel éjfél után – mivel ugye kultúrember nem fekszik le aznap, amikor felkelt – nyugovóra tértünk azzal, hogy reggelinél véglegesítjük a heti haditervet.

El kellene már menni aludni, de ahhoz is meg kell mozdulni

Kedd

A reggel egy mellékküldetéssel indult, ugyanis nem volt a hűtőben tej. Ezúttal nem Habba miatt. Mivel már nagyjából fenn voltam, meghoztam az áldozatot, és elballagtam a kb. 50 méterre lévő kisbolthoz, ahol lehetett kártyával fizetni. A tejtermékek kínálata bőséges volt, ugyanakkor konkrétan tejből kizárólag egyféle tartósat árultak (az íze mondjuk rendben volt), valamint a pékáruk is elég szükségmegoldások voltak, de hát az ember idegenben ne legyen finnyás, ezért vettem helyi kifliket is. Persze jórészt feleslegesen, mert a tejeskávéhoz jobban passzolt Heni (aki Habba-feleség és első e néven) házi kakaós csigája, amelyet vért és verítéket nem kímélve csempésztünk át több határon. A törpével együtt, de az Bob bulija (vagy bénája) volt. 🙂

Bob kihasználta, hogy TCs magára vállalta a vezetést, így az előző napi orrgyilkos kalandját a reggeli után még sörrel és pálinkával próbálta feledni, miközben kifejtette, hogy miért nem számít ez alkoholizmusnak. Tényleg jól nyomta, majdnem el is hittük. Egyébként az eredeti tervek szerint paprikás krumplit ettünk volna reggelire (TCs előző nap főzte; mindegy, hogy a tiszteletünkre-e vagy sem, mert az ízét ez nem befolyásolta), de mivel eme étket reggel nem annyira kívánta senki, eltettük nehezebb időkre, mert tudtuk, hogy olyanok is várnak még ránk.

Bajnokok reggelije: kakaós csiga gumicukorral és barna sörrel. A pálinkát már korábban megitta.

Reggeli közben ismételten leszavaztuk a boszniai piramis megtekintését (szerencsétlen múmia várhat a következő kiutazásunkig). Az előző napi seggpróbáló utazás után inkább úgy döntöttünk, hogy a kedd legyen keveset autózós. Végül a TCs által felvázolt lehetőségek közül a helyi reptérhez épített alagút emlékhelyét szavaztuk meg, a Bosna folyó forrását, majd délután a külső űrlifttel megmásszuk a pokoli tornyot, végül a réges-régi téli olimpia, és újdonsült boszniai útitársunk – Bob először jött velünk e földre – tiszteletére meglátogatjuk a hegyi bobpályát is.

Bob új orrán ekkor még elég furán állt a napszemüveg, de egy idő után megszokta. Mi is. Valószínűleg az átélt élmények és a pálinka hatására Bobnak látomása támadt, és feltalálta a műgyantás péppé verős arcmaszkot (ha jól emlékszem, a lényege az volt, hogy ha péppé verik az arcod, akkor utána egyszerűen formázhatod az eredetire vagy bárki máséra). Ez annyira nem volt meglepő, hiszen mi magunk vagyunk a Stephen Hawking Tudományos Kör Legbelső Körének Legbelső Pontja, így egyetlen összejövetel sem múlhat el korszakalkotó ötlet nélkül.

Elsőként a Szarajevó reptere melletti alagúthoz mentünk. Ide némi belépő (eurót nem fogadtak el, így TCs helyi pénzt is tartalmazó szütyőjére voltunk kénytelen hagyatkozni) leszurkolását követően lehetett bejutni. A látogatók elég sokan voltak, de kis odafigyeléssel mindenhez oda lehetett férni. A helyről annyit érdemes tudni, hogy amikor elérte a várost a háború és a Szarajevót teljesen bekerítő szerb tankok meg a tüzérség lőtte a házakat és a repülőteret, a szinte kizárólag légi úton érkező nemzetközi élelem és egészségügyi segélyszállítmányok elérése nem volt éppen veszélytelen móka. Már csak a mesterlövészek miatt sem. Ezért ásták ki gyakorlatilag teljesen kézi módszerrel bátor önkéntesek azt az alagutat, amelyen keresztül aztán viszonylagos biztonságban lehetett háti kosarakban szállítani az ellátmányt. Maga az alagút elég nyomasztó volt, Bob el is játszotta, hogy a tériszonya mellett klausztrofóbiában is szenved. Így utólag visszagondolva elég élethűen csinálta, szóval gyanús kicsit, hogy valójában ilyenje is van a közismert anatidaefóbiája mellett…

Ez a tengernyi lövedéknyom között helyenként téglákat is tartalmazó épület a bejárat. Minden igazi, itt hagyták mementónak…
Nagyjából így nézett ki a hadi helyzet 1992-ben. A piros vonal mögött voltak a szerbek, akik szinte minden irányból lőtték a várost.
Az alagút nyomvonalának (a sárga vonal alatt futott) látképe egy maketten.
Így lehetett benne közlekedni (nem volt egy egész embernyi magas, mert így is embertelen munka volt kézzel kiásni, móriai törpök meg nem voltak kéznél).
Így néz ki ma.
Kicsit tényleg klausztrofóbiás érzés volt.
Érdekes teológiai kérdés, hogy az Úr belát-e a föld alá, vagy ez már teljesen a Sátán birodalma?
Bunkerszeglet ’92-ből, géppuskával.
Házilag készített fegyverek. Mert a szomszédnak is volt ilyen és nem tudhattad, mikor akar lelőni.
Ez is egyfajta gyerekkor, de úgy fest, hogy a világunkat irányító elméket annyira nem tántorítják el a további hasonló helyzetektől az ilyen képek ma sem…
…és még mindig látni akkor gyerek, ma 30-40 éves féllábú embereket, akik rosszkor léptek rossz helyre egy parkban vagy játszótéren.

Az alagút mellett – amire hiába volt elhelyezve jól láthatóan, hogy merről merre kell rajta áthaladni, az egyszerűbb elmék ezt nem igazán fogták fel – volt néhány kisebb kiállítás az akkor használt felszerelésekről, fegyverekről, illetve videókat és fényképeket is lehetett nézni a korabeli állapotokról. Amikor az emberek állattá aljasultak és az esetleg évtizedek óta szomszéd simán ellenséggé vált csupán a vallása vagy etnikuma miatt. Na ez az, amit nehéz elfelejteni 1-2 generáció alatt is…

Miután túlságosan is elmerültünk a vérzivataros emlékekben, továbbálltunk a lelki béke kicsi zöld szigetére.

A Bosna forrása egy szép parkot takar a várostól egy rendes köpésnyire (nem Bob-köpésnyire 🙂 ), ami a turisták mellett kedvelt kirándulóhelye a helyieknek is. Figyelemmel az árnyas fák alatt csordogáló kis patakokra és tavacskákra, amelyek aranyat érnek egy forró nyári napon, nagyon nem is lehet ezen csodálkozni.

Itt kezdtünk el egyébként egyre több nindzsát látni. A nindzsák állítólag nők, bár erre csak közvetett bizonyítékok utalnak, mivel földig érő fekete lepel fedi őket, amiből csak a szemük látszik ki. Így persze nem látnak jól, ezért napszemüvegben is látó férfiak kísérik őket. Nagy melegben a férfiak rövidnadrágban, vietnámi papucsban és trikóban nyomják, a nők viszont látszólag jól bírják a hőséget. És persze egymást is, mert általában több is tartozik egy hímhez. A hímek időnként harsány “jallah, jallah” (gyerünk, gyerünk) szavak kíséretében ösztökélik gyorsabb haladásra őket. Mint kiderült, a nindzsák jellemzően nem helyiek (a felvilágosult bosnyák muzulmánok európai módon öltözködnek), hanem leginkább arab államokból érkeznek, ahol az állampolgároknak alanyi jogon járó alamizsnából itt egészen jól eltengődnek (nagy átlagban magyarországi az árszínvonal). A korábbi kiutazásaink alatt nem igazán láttunk nagyobb tömegben ilyen szerzeteket, most viszont egyre több helyen fordultak elő és sokszor nem is kevesen. Változóban van a világ…

A forráshoz szintén belépő szükséges, de hát jól tudjuk, hogy nincsen ingyen ebéd. A jegyárust nem érdekelte különösebben az oltási igazolványunk, illetve, hogy van-e maszkunk, mert szerinte a vírusok olyan picik, hogy biztosan nem tudnak ártani egy nagy embernek. Nem akartuk nagyon megzavarni a vakhitét tényekkel, inkább bementünk körülnézni.

Volt kacsák és hattyúk tava is, elszórtan mesébe illő fahidakkal, és sok nindzsával. A forrás mondjuk nem bővelkedett vízben így augusztus tájékán, éppen csak szivárgott a hegy leve. Habba figyelmeztetett, hogy szerinte engem követnek, vagy legalábbis megfigyelnek, majd egy óriási vakondtúrásra mutatott. A nyomorult kis kertfeltúrók tehát kifigyelték, hogy megint nem vagyok otthon és kedvükre szétbarmolhatják a gyepemet. Egyébként valóban ez történt, szóval a vakondok intelligenciáját senki ne próbálja meg alábecsülni! Azóta sem kaptam el egyet sem…

Kellemes erdei sétány.
Itt nem horgászhatsz sem halat, sem tehenet!
És nem dobálhatnak el fegyvereket a nindzsák sem.
Ilyen hidakon keresztül lehetett keresztül-kasul mászkálni a parkban, mert mindenhol vizek voltak hol patak, hol tó formájában.
A kisebb-nagyobb tavakat is árnyas fák szegélyezték.
Kristálytiszta volt a víz. Bár ugye aki megissza, az mindig gondoljon rá, hogy ilyen halak (is) dugnak benne.
Bob kezdte úgy érezni, hogy kacsák figyelik minden lépését…
A hattyúk tava. Ide kacsa nem teheti be a szárcsát!
Az ördög… akarom mondani a forrás maga. A halak ebbül nyerik ki a zoxigént, tetszik érteni?
A távolban már nindzsák gyülekeznek.

Volt pár étterem és kávézó, mi is beültünk egybe, ahol jó kávét főztek.

Ebből ma este osztálytalálkozó lesz! 🙂
Frissítő terasz.

Miután kiélveztük a hely hangulatát, visszamentünk Szarajevóban, ahol TCs ismert egy egészen jó dönerest. Az étel rendben volt, bár a csípős paprika nem igazán volt csípős sokszoros adagban sem, és az asztalok is kicsit szűken voltak a tekintélyes hasúaknak.

Akiknek kényelmesen elfért a hasuk az asztaluk mögött.

Ezután jött a feketeleves, a 35 emeletes Azla torony tetején lévő kávézóban. Bob tériszonya erre nem készült fel teljesen, mivel az épület a helyi WTC tornyoknál is jelentősen magasabbra nyúlik, ráadásul van még egy különlegessége: a panorámás külső gyorslift…

Olyan marha magas, hogy az aljától, a tetejéig nem fért bele egy képbe.

A kilátás egyébként pénzes mulatság, de nem vészes, és körbejárható külső erkélyről igazán jól belátható a bosnyák főváros és a környéke. A libegő is látszott, amivel a következő célállomásra megyünk majd. És persze a kávézó is jó odafent.

‘asszus, nem hiszem el, hogy feljöttem ide!
Ahhoz tényleg elég magas, hogy ejtőernyősök ugráljanak le róla sátoros ünnepekkor.
Plusz egy látkép egy másik oldalról.
Ugyan már Bob, csak a világ 11. legmagasabb csavart tornya volt, amikor épült!
Tudjátok mennyiért ittunk itt egy kávét? Tudjátok?
A helyi WTC tornyok is megvoltak még.

A kávé segített végleg kizökkenteni a kajakómából mindegyikünket, így megkockáztattuk az utat a téli bobpályához felvivő libegőhöz. Szarajevó – mint az ugye köztudott – egy hosszúkás völgyben terül el, emiatt a szélei felfutnak a helyenként egészen meredek hegyoldalakra. Nem parkolnék ott minden nap. Szerencsére TCs már rutinosan közlekedett a városban, így a szűk, kanyargós és meredek utakon is viszonylag könnyen megtaláltuk a libegő környékét. Magát a kiinduló állomást nehezebb volt, mert jól megbújt az emeletes házak között, de azért csak meglett az is, immár gyalogosan. A változatosság kedvéért ez is fizetős mulatság, viszont mindenért kárpótolt a körbeüvegezett rózsaszín alkalmatosság, amibe beültünk. Ilyen színű nem mindenkinek jutott.

Ebbe a garázsból is szívesen járnék ki és be mondjuk télen tükörjégen…
A fehér kiugró homlokzatú ház után jobbra van a felvonó lenti állomása.
Na Bob, oda megyünk fel! Mert tudod, ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni…
Asszem ez a szép rózsaszín lesz a miénk.

Felfele kicsit para volt itt-ott, de persze ezt a kiváló humorunkat csillogtató megjegyzésekkel bátran lepleztük.

Jó magasra mentünk.
Onnan jöttünk fel.
Bob, vágj bátor arcot!
Még tartsd egy kicsit, Habba te meg ne mutogasd azt a másik kabint, ami pont most szakadt le 150 méter magasból!

A hegy tetején lévő állomás nem volt nagy durranás, viszont volt WC, ahol Habba majdnem megtette azt is. Kicsit sétáltunk a környéken és megtekintettük vala a kilátást, majd nekiálltunk megkeresni a bobpályát. Ez négyesünkben némi térképértelmezési vitát szított, de kellően erős hittel meg lehet találni, nincs messze.

Amúgy nem volt olyan bonyolult.
Különösen Bobnak. Rá külön gondoltak, hogy majd egyszer eljön ide. A kulára viszont ügyelni kell.
Neki is indultunk megkeresni a bobpályát.
Aztán egy idő után még mindig csak kerestük.
A kilátások a látszat ellenére nem voltak túl rózsásak, de azért nem adtuk fel.

A véres valóságot ismerő TCs kivételével talán egy kicsit mindannyian azt vártuk, hogy valamennyire működőképes még a cucc, de kiderült, hogy az Úr 1984. éve azért már elég régen volt, és azóta nagyjából egyetlen dinárt, majd konvertibilis márkát (kedvelt helyi nevén markicát) sem költöttek rá. Emiatt elég leharcolt már, s helyenként a természet is visszakövetelte ami az övé. Kicsit azért sétáltunk benne, megeresztettünk néhány sajtreszelős-sóágyas-lecsúszós, meg lepisálós poént, elolvastunk magvas gondolatokat közvetítő graffitiket, majd szépen visszasétáltunk az állomásra és visszalibegőztünk a városba. Aki nagyon ráér, gyalog is megteheti az utat, de abban azért nyári kánikulában van egy kis kihívás.

Végül megtaláltuk. Már ami maradt belőle. Azért ha az aljára tennénk pár sajtreszelőt, a végére meg sóágyat, még mindig lehetne belőle csinálni egy jó kis kínzóeszközt.
Elfáradtunk kincskeresés közben. Meg meleg is volt.
“The most important thing aren’t things.” – mondta ki végre az igazságot az ismeretlen megmondóember.
Valamikor ez volt a kezdet kezdete.

Ezután hazamentünk zuhanyozni és kicsit pihenni. Az előbbivel volt egy kis gond, merthogy a csapból nem nagyon akart víz folyni. Szerencsére TCs készült a vízkorlátozásra és félretett egy medencényi vizet nehezebb időkre.

Fenn lehet, hogy nem volt víz, de lenn a medencében még akadt vagy 20 köbméter. Szóval akkor kenjük be magunkat ezzel a nemes iszappal…

Felfrissülés után nekiültünk kipróbálni TCs x-boxos szettjét a kormánnyal és pedálokkal. Legalább 10 éve nem játszottam számítógépes játékokkal – a régi jó LAN-parti feeling is a múlt ködébe kezd már veszni – és az autóversenyzősek egyébként sosem voltak a kedvenceim, de egy kis pálinkától felbátorodva nem is volt olyan rossz.

Habba teste először szintén idegenkedett az autóversenytől, de azért egészen jól ráérzett a hét végére.
Íveld azt a kanyart bae! Fonákkal kisköcsög, fonákkal! 🙂
25 éve másképpen nyomtuk azé…

Némi ejtőzés és játék után újra nyakunkba vettük a várost, mert vendéglátónk foglalt nekünk helyet egy hamisítatlan steak-barlangban, ami a belváros egyik bazársorából nyíló eldugott kis épületben volt, szóval csak beavatottaknak működik (“Mondd: jóbarát!” 🙂 ). Alig pár férőhelyes, de határozottan barátságos hely.

Ott vagyunk már?
Jól elrejtőzött a bejárat.

Az előétel már megmutatta, hogy nagyjából mire számíthatunk gasztronómiailag, s ez igencsak elégedettségünkre szolgált. El is határoztuk, hogy itt (és most) tartjuk meg az előző évről idénre áthozott érettségi találkozót, aki meg nem jön el, az a hagyományoknak megfelelőn kancsó.

A főételnél Habbával nem voltunk elég bevállalósak és welldone kértük a steaket medium rare helyett, amit kicsit a pincérnő is megmosolygott, de hát ugye ízlések és pofonok. Eközben Bob kifejtette abbéli nézetét, hogy a pokolban a welldone steak-evőknek van egy külön bugyra, ahol minden nap medium rare steaket kell enniük, kivéve, ha isznak meggylikőrt, mert akkor arra a napra mentesülnek. A meggylikőr egyébként a steakhez hasonlóan szintén kiváló volt, szóval ez vállalható kompromisszumnak tűnt.

Kicsi, de barátságos étterem.
Egy kis előétel. Ez a paprika azért megmentette a bosnyák becsületet, rendesen lángolt a pofám utána.
Mennyei eledel volt.
26 éves érettségi találkozó. Aki meg ugye nem jött el, az tudjuk, hogy mi… 🙂

Miután meg bírtunk mozdulni, sétáltunk még kicsit a belvárosban, láttunk sok nindzsát, illetve az ellensúlyozásukra sok jó feneket is megtekinthettünk volna, de persze mi nem vagyunk ilyen megtekintősek. Emellett ismételten kimaradt Gavrilo Princip (aki a szerbek szerint szabadsághős volt, nagyjából mindenki más szerint pedig nyomorult terrorista) első világháborút kirobbantó lövöldözésének színhelye. Aztán, hogy miként alakult volna a történelem, ha Ferenc Ferdinánd életben marad, azt nem könnyű megsaccolni, de én a magam részéről egy ilyen bajuszt viselő és pszichopata tekintetű manustól sem vártam volna sokat.

A világító minaret uralta az eget.
Voltak azért páran.
TCs fenekét eltakaró bigék.
Itt egy dzsámi, ott egy dóm, kevés vallás itt régen vót…
Ennél a képnél azért nem voltunk benne biztosak, hogy bosnyák részen ez higgadt és elfogadó önismeretet, vagy valami egészen mást jelent…
Nem zár be a bazár.

A város a hétköznapi estéken meglepően zsúfolt volt. Már maga a közlekedés is bosszantó volt helyenként, de az igazi kihívást a parkolóhelyek megtalálása jelentette. Utóbbi problémából mondjuk sok helyi egészen jól megélt, mert minden talpalatnyi helyen fizetős parkolós vállalkozás működött, jórészt folyamatosan telt házzal (ezt szó szerint kell érteni, sok esetben új autó akkor tudott bemenni, ha egy kijött, mert még a parkolóhelyre beállni sem volt elég hely). Különösen jólesik továbbá feszült centizések közben müezzint hallgatni valamelyik közeli minaretből. De ugye, ha Rómába mész, élj úgy, mint egy római.

Ez itt már az. Vagy legalábbis olyan.

A városnézést még betetőztük azzal, hogy felmentünk az egyik hegyoldalban egy kávézóhoz, ami annyira tele volt, hogy mi már be sem fértünk. A kilátás viszont szerencsére nem csak a teraszról volt jó. Az éjszakai Szarajevó fentről egészen békésnek tűnt, s némi jóindulattal sikerült beazonosítani a már felkeresett helyeket is.

Éjszakai fények, itt-ott egy-egy ismerős építménnyel (jobbra fenn a kék-piros tetején kávéztunk kora délután).

Innen hazafele egy egészen más úton mentünk, mint felfele, jól be is tévedtünk egy olyan zsákutcába, ahol némileg közelebb került az autó alja az aszfalthoz a kelleténél, de navigátorcsere után (a héten Bob és én is leszerepeltünk, csak Habba hozta a TCs által elvárt szintet) már nagyjából sima volt az utunk.

Hazaérve kicsit még csipegettünk Heni sütijéből (nem csak kakaós csigában volt jó), elmélkedtünk TCs szarajevói munkavállalásához szükséges nemzetbiztonsági vizsgálat és a rozsomákok közös nevezőjéről, illetve egy esetleges albániai puccsról (mivel a Nobel-díj nem akar összejönni, a hadúri cím még talán elérhető, hogy a Tudományos Körben megújíthassuk a tisztségeinket). Fél egy fele aztán elmentünk aludni, hiszen szerdán már keményebb nap várt ránk. Az albánokkal különben csak a baj volt mindig is.

Szerda

Szerdán hajnali hétkor keltünk, majd egy gyors reggeli után nekivágtunk a Konyicba vezető útnak, mert olyan helyre készültünk, ahol még eddig Habbával sem jártunk. Rövid autópályás beetetős rész után hosszan kanyargós hegyi utak következtek, alapvetően szép látványvilággal.

Konyic egy festői bosnyák városka, hegyek között folyóval és középkori épületekkel. Akinek már nem hiányzik túl sok izgalom az életéből, annak egész jó lehet ott élni. Az egyik középkori kőhíd lábánál lehet jegyet venni az egykori Jugoszlávia nagyjából mindenható, ugyanakkor szintén egykori ura, Josip Broz Tito atombiztos bunkerébe. A némileg ellentmondásos megítélésű Tito jó tanítványa lehetett a rómaiaknak, hiszen “mindannyian tudjuk, hogy csak a rómaiak képesek rendet tartani ebben a kuplerájban”. Szó se róla, amíg ő volt az úr, nem gyilkolták egymást a különböző nemzetiségek.

Ebben az országban csak Tito tudott külső segítség nélkül ilyen békét sugárzó rendet tartani. Vagy fél évezreddel korábban Újlaki Miklós, aki kalandos élete során még bosnyák király is volt.
Ha már belemerültünk kicsit a történelembe a szép kilátás mellett: Zrínyi Miklós itt is lehetett volna a kék hegyek kapitánya.
Ez amolyan középkorit majmoló stílus, de a városképbe szépen beleillik. Akárcsak Habba rózsaszín pólója, amelyet csak igaz férfiak mernek felvenni. A mások mellett.
Bob kicsit visszafogottabb árnyalatban, de szintén igaz férfiként lépett a hídra. Arról, hogy még mindig úgy köp, mint egy lánylény, inkább most hallgassunk, mert tönkretenné a minaretes pillanatot.
A rózsaszín egyébként kiváló beépülőszínnek bizonyult.

Mivel volt még egy kis időnk, a folyóparton egy kellemes kis kávézó teraszán a változatosság kedvéért ittunk egy feketét, majd elindultunk megkeresni a bunkert a hegyek között. Jól eldugták, de szerencsére TCs már járt ott, illetve velünk voltak Habba zseniális megérzései mellett a biztos tudása is, így azért nem tévedtünk el. Mondjuk egy igazi folyammérnöknek egyébként is illik kirázni az ilyesmit a kisujjából.

A bunkernál kicsit várunk kellett, de addig jól elüldögéltünk egy padnál az árnyékban. A szemrevaló túravezető milf hölgy szép kiejtésű angollal vezette a másfél órás túrát a hegy gyomrában épült komplexumban. Az pont úgy festett, mint amilyennek tényleg elképzel az ember egy mindennel felszerelt (és persze titkos) bunkert jó néhány évvel az űrkorszak előttről. Egy olyan bunkert, ami még az ellen is véd. A méretekről csak annyit, hogy saját repülőtere is volt (persze csak különlegesen képzett pilóták tudták használni, mert szó szerint a hegy belsejében kellett leszállni; aki erre képes volt, annak a Halálcsillag sem lett volna pálya az Egy új remény végén). Persze az érem másik oldaláról is megnézve, az irgalmatlan építési költségekből azért lehetett volna egy csomó értelmes dolgot is csinálni…

Bob itt a föld alatti termekben egy kicsit belekerült a Mátrixba és nekiállt skulókat megállítani a levegőben. Később megnyomott egy gombot is csak úgy, de végül mégsem haltunk meg, illetve a felszínen sem pusztult el semmi. Még…

Az eleje még sétagalopp volt a bunkernek. A linóleumon helyenként már látszottak az évtizedek.
Bob-Neo akcióban. Törött orral is tudott koncentrálni.
Jimmy nem volt ilyen jó 2001-ben… Bár a 42 éves életkora lehet, hogy magában rejti a végső választ az élet, a világmindenség meg minden problémakörére.
Kezdett egyre nyomasztóbb lenni.
Habba közben megvizsgálta, hogy érdemes-e Heninek is ilyen bugyit vinni ajándékba.
A Főni és a lány, aki vezetett minket.
Josip Broz és én jó páros lettünk volna. A szemüveges tekintetünket már jól tudjuk egyszerre kissé jobbra előre vetni.
Bob itt jól megnyomott valamit. Egyszer majd kiderül, hogy hova volt bekötve a gomb…
Aki elég jól tudott gépírni, túlélhette a nukleáris háborút.
Figyejjé Köbüki, mert csak egyszer mondom el, baszki!
Tök bunkóság atomcsapással fenyegetőzni. De azé’ kipróbálom én is az érzést…

Kis érdekességként még dinoszauruszos terem is volt. Azért nem ástak olyan mélyre, hogy megtalálják Plutoniát, így csak a hegyben talált fosszíliák alapján rekonstruálták a környéken előforduló élővilágot.

A bunkerből kiszabadulva feltankoltunk friss forrásvízzel (egyenesen a mohás sziklákból fakasztotta valamikor Szlafaribartfaszt), majd nekivágtunk az itt-ott úttalan hegyvidéknek, hogy átszeljük vala, mert úgyis minden út Szarajevóba vezet. Némi autózást követően találtunk egy folyóparti pisztrángos éttermet, ahol a halevők kedvükre lakmározhattak belőle, míg a halat nem annyira kedvelőket képviselő én kénytelen volt TCs kegyére bíznia magát a helyi nyelvű rendelés során. Szerencsére megkönyörült és egy derekas marhasült került a tányéromra.

Ez a fa már nem volt nagyon jól, de még nem adta fel.
Tájat tekintünk, mert az jó. Meg kiszállni is az volt.
Már alakulunk, lesz itt halacka Habba Szméagol haszackájába!
Bejárat kéne? Az itt van-e!
A pisztrángok meg a folyamatosan áramló vizű medencékben gyülekeztek egy szebb jövőre várva, de Szuperhal ezúttal nem jött el értük.
Itt legalább volt elég hely.
Oké, hogy nem kellett végül halat ennem, de a szakács odatette a sültemet a pisztrángok mellé egy tálra, me’ jófej. Azért sokat nem teketóriázhattam, mert az útitársaim már jó éhesek voltak és nem néztek sem halat, sem engem.
Ó, Uram, hadd járjak én is vízen!
Bob hiába könyörgött, de némi koncentrálás után nekem fél lábbal azért sikerült.
Ez most nem jött össze.
Na, ez már felfröccsent a monyodig?
Heverészősen, kajakómában.

Egy kis sör és zaccos bosnyák kávé (az eldugottabb helyeken sokszor csak helyi kávét lehet kapni) után kicsit ökörködtünk a vízparton, majd továbbindultunk a vadon irányába. Helyenként már tényleg kezdett elfogyni az út, ami sokszor olyan keskeny volt, hogy a szembejövőkkel igazi kihívás volt elmenni egymás mellett. A vidék egészen mesebelivé vált, olykor legelésző birkákkal vagy tehenekkel, de leginkább a zöld hegyoldalból kikandikáló sziklák uralták a tájat. A nagy zötykölődés közepette Bob jelezte, hogy a törpének a csomagtartóban szerinte már biztosan elfogyott a kokainja, és hamarosan szörnyen dühös lesz. Aztán ha meghág, majd nem lesz ekkora a pofánk.

A bogumilok földjén úton-útfélen sztecsakokba botlik az ember.
Én komolyan érzek valamit. Ez a kő beszél hozzám!
Hé, te kő! Gyógyítsd meg az orrom, vagy ízekre pofozom a törpémet!
Ha Bob tudta volna, hogy ilyen virág kizárólag gonosz és szentségtelen helyeken nő, nem ütötte volna bele az orrát a kő dolgába. Itt még nem tudta, hogy sikerült felébresztenie az eddig öntudatlan álomba merült sztecsakok hálózatát…

Egy helyen ki is szálltunk, hogy Bob jól megnézhesse azt a szakaszt, ahol kifejezetten el tudná képzelni az uradalmát. Mondjuk Boszniában csak a már garantáltan átvizsgált részek aknamentesek, mindenhol máshol rá lehet faragni egy kis balszerencsével, szóval jó, ha az embernek van sok állata, mert azok megtalálják. A robbantott birka vagy tehén pedig még jó lehet gulyásnak.

Na, aknakereső teheneket már találtunk.
Bobhoz ismét beszéltek a kövek. Azt akarták, hogy maradjon itt velük az idők végezetéig.
Amúgy nem volt rossz hely, de a mi ízlésünknek egy kicsit azért kopárnak tűnt.
Bob, tényleg itt akarsz venni birtokot?
Végül birtokot nem vett, de vizet azért fakasztott a hegyen.

Végül az úton sem a benzinünk nem fogyott ki, sem a vizünk (térerő meg amúgy sem volt). Elértünk viszont egy helyi sípályára, ami nyár lévén nem üzemelt, a hozzá tartozó nyitott felvonó viszont igen. Nos, az előző napi bemelegítés után azért Bob és az ő tériszonya még mindig nem állt készen az újabb mennybemenetelre, de végül megemberelte magát és bátran nyúlként futott. Ja nem, az egy másik történet. Tulajdonképpen inkább madárként szárnyalt odafent.

Pont a felhőkig jöttünk.
Bob kezdett megzavarodni. Itt azt hitte, hogy ő a Birdman. Ez mondjuk elég gyenge vezeklés volt amiért 6-7 éve bebeszélték nekem TCs-vel, hogy az a Stephen Hawking életéről szóló film címe, nézzem meg, mert marha jó. Én meg csak vártam, hogy mikor tűnik fel benne a Mester…
Majdnem teljesen fenn. A nap kicsit furcsa volt, de ekkor még nem sejtettünk semmit.
A vegetáció itt sem adta fel, bár szerintem a bogáncsok a Marson is simán kibírnák.
Bob lefele már majdnem elhitte, hogy megszűnt a tériszonya.
Aztán lenézett. 🙂

Túl izgalmas mondjuk nem volt fenn, a szél is fújt, de egynek ez is jó volt.

Ennél izgalmasabbnak ígérkezett az egykori téli olimpiai sísánc utunk egy újabb állomásán, amit majdnem megmásztunk, de végül csak egy kicsit kapaszkodtunk fel rá. Bobról itt kiderült, hogy nem csak úgy köp, mint egy lány, de úgy vizel és úgy is dob… 🙂

Nemtom le mernék-e itt síelni “parasztban”. Persze a kérdés eléggé költői, mert amúgy tudom, hogy nem.
Azért menjünk fel, hátha jó lesz!
Az olimpiai síugró sánc volt már jobb állapotban is. Most nagyjából ugyanaz volt a sorsa, mint a bobpályának nem is olyan nagyon messze.
Másszuk meg azt is!
Bob majdnem nekivágott az égigérő lajtorjának.
Aztán inkább, mivel már eléggé úgy érezte, hogy most tud úgy köpni és vizelni, mint egy férfi, megmutatta. Azért az a folt közvetlenül előtte eléggé árulkodó, hogy ezúttal sem sikerült. 🙂

Ezután visszatértünk a már viszonylag közel lévő Szarajevóba, ahol TCs ismert egy olyan pékséget, ahol egészen jó volt a pékáru. Ez a pékáru aztán kiváló kísérője lett a napok óta hűtőben erjesztett paprikás krumplinak, amelyből jó étvággyal lakmároztunk.

Közben kiderült, hogy nem igazán akar folyni a csapból víz, de szerencsére TCs mindenre felkészült és volt egy jó nagy úszómedencényi vize a kertben. Azért szó se róla, egész jól berendezkedett külhonban.

Az este ezzel persze még nem ért véget, mert olyan arcokkal söröztünk még egyet a városban, akikkel jórészt 2015-ben ismerkedtünk meg Boszniában (ezzel a beszámolóval még adós vagyok, de egyszer talán elkészül). Itt volt Leila is, aki helyi születésű lányka, s akit még mi vittünk hat éve Habbával vissza Győrből Szarajevóba szülőket látogatni, mert magyar Rómeót talált magának, aki igazából Milán. Legutóbb még jórészt angol volt a kommunikáció nyelve, de szépen beszélt már magyarul is. Éppen itt voltak megint látogatóba a magyar férjével és a féléves gyerekükkel. Persze amíg Karcsi ott volt, nagyon nem jutott szóhoz más ezúttal sem.

A söröző keresése során (először némi kommunikációs zavar miatt majdnem máshova mentünk) egyébként egy bosnyák (az is lehet, hogy bogumil) cigarettaárus boszorka rontást is árult, amit be lehetett váltani mindenféle kisebb-nagyobb átokra, búcsúcédulára, vagy más effélékre. Habba még a legelső, 2006-os látogatásunk óta cipelt némi rontást, de még mindig nem érezte úgy, hogy le kellene vetetnie már magáról.

Sörözés után még sétáltunk egyet a környéken, nehogy kövérebben menjünk haza, mint jöttünk. A tekintetünket természetesen nem vetettük ezúttal sem buja látnivalókra.

Hazaérve bátran bekebeleztük a maradék paprikás krumplit, mert tényleg elég jól sikerült.

Egy baráti sörnek mindig akad hely.
Meg TCs paprikás krumplijának is.

Bobra is nagyon várt már a gyerekcsináló ágya (ha elég jól csinálja, akkor mire hazaér, Piros megint terhes lett volna, de nem volt ennyire jó). Továbbá Habba is hasznos tanácsokat kapott Henitől arra az esetre, ha nem tudna idegenben olyat tenni. Heni már azért elég jól ismeri Habbát.

Csütörtök

A férfi, aki a bogumilok elleni keresztes háború hős vitézeinek szabóitól eredezteti családnevét, önként jelentkezett a reggeli boltba menésre. Ez elég rendes dolog volt tőle még akkor is, ha rahat lokummal és tekintélyes joghurt, valamint kefir készlettel tért vissza, hűen követve Heni előző esti tanácsait. TCs volt olyan rendes, hogy keserűsó kúrát ajánlott neki, de ahhoz Habba még nem érezte eléggé elszántnak magát. Igaz, ő simán kibír egy hetet is anélkül. A lokum egyébként valami leírhatatlan rettenet, tényleg meg kell kóstolni ahhoz, hogy átérezze az ember. Elég róla annyi, hogy a szappanfű adja a zamatát…

Habba kedvenc sütije, mindjárt a zserbó után.

Jelképes reggeli után TCs meghozta az igazi áldozatot (tulajdonképpen Habba és én is), és felajánlotta, hogy Bob megnézheti Mostart, mert annak a hídját ugye látni kell mindenkinek. Török gyerek építette, horvát gyerek lerombolta, magyar gyerek újjá építette. Egy másik magyar gyerek meg ugye még korábban jól megfestette. És a hely úgy mellesleg az ország legmelegebb városa, nyáron nem ritka a 45 °C sem. Mi még csak ősszel voltunk ott Habbával, szóval ezt a tényt annyira nem vettük komolyan, pedig kellett volna.

Mivel elég hosszú oda az út (nem is annyira kilométerben, hanem időben, mivel jórészt kanyargós, nagy forgalmú hegyi utak visznek arra), be kellett iktatni több megállót is. Először egy szép kilátást ígérő parkolóban szívtunk egy kis friss levegőt egy házromtól nem messze, majd Jablanicában tartottunk egy nagyobb szusszanást. Már itt is durván meleg volt, pedig még éppen csak beleharaptunk a délelőttbe. Itt megnéztük a vonatot, ami éppen csak átért a hídon. Tizenöt éve valahogy látványosabbnak tűnt. Vagy csak nem volt olyan pokolbéli meleg a napon nézelődni.

Bízzunk benne, hogy ezt a tartálykocsit itt előttünk nem a júdeai nemzeti front elit öngyilkos alakulatából vezeti valamelyik tag.
Most tényleg érzem: arra van észak!
Szép környék lehetett az emberek előtt.
Bob végre tényleg megmutatta.
A vonat meg éppen csak átért.
Hun van má’ a Szabó bakter? Vagyis a burekes. Marha meleg van, meg reggelizni is kellene már.

Jablanicában szerencsére volt még egy dolog, ami miatt érdemes nem egyből tovább menni. Ez pedig nem más, mint a burek. Ez egy amolyan piteféle, aminek a belsejében elég sok minden lehet. Itt helyben sütötték egy látványpékségben. Az onnan kiáramló levegő hőfoka alapján nem tételeztük fel, hogy nyáron jó lehet ott dolgozni. A burek viszont jól nézett ki, ezért gondolva a későbbiekre, mindegyikünknek vettünk húsos-sajtosat és túrósat is. Az egyiket mindjárt el is fogyasztottuk helyben, joghurtos öntettel, míg a másikat eltettük délutánra. Ezt egyébként elég jól tettük.

A burekhívők mekkája.
Kértünk ilyet is, meg olyat is. A felét mindjárt benyomtuk.
Nyami.

A bureket leöblítettük még egy benzinkutas kávéval, majd folytattuk utunkat a Neretva szép völgyében. Ezen a környéken elég aktívak voltak a partizánok a második világháborúban, bár amikor már nagyon elszemtelenedtek, azért a németek még keményen oda tudtak csapni 1943-ban a Neretvai-csata néven elhíresült és megfilmesített ütközetben. Mostanra azonban már minden békés volt, az idők során mélyre vájt völgyben csobogó folyó pedig mesésen kék színben tündökölt. A tájat csak itt-ott zavarták meg kisebb erdőtüzek, mert a szárazságban ez sajnos könnyen előfordul.

Az út mellett sokszor találkoztunk a folyó túlpartján robogó vonattal. Eredetileg egyébként vonatos kirándulás volt a terv, de sajnos visszafele olyan sokára jött volna, amennyi időt egyszerűen nem lehet eltölteni Mostar kövei között unalom nélkül (valójában egy-két óra bőven elég abból a kemencéből). Ennek tükrében valóban nem volt kis áldozat ez az út a részünkről, bár szerencsére volt további túraötlet is a környékre.

Mostarban kicsivel dél előtt, 38 fokban szálltunk ki az autóból. Majdnem mindjárt vissza is ültünk, de ha már eddig eljöttünk, muszáj volt Bobnak megmutatni az Öreg-hidat. A hőség ellenére nagyon sokan voltak a belvárosban: 90% turista, és 10% mindenféle szir-szart rájuk sózni szándékozó helyi. Miután átverekedtük magunkat a tömegen a középkort idéző, fehér kövekből készült épületek között az egyébként is szűk utcákon, végre megláthattuk a hidat is, ami jól megépített kis híd lehetett, mert szintén dugig volt emberekkel. Megnéztük az egyik, majd a másik oldaláról (már amennyit az emberektől lehetett látni belőle), majd leverekedtük magunkat a folyópartra, mert az az ötletünk támadt, hogy csónakázunk kicsit.

A csónakoknál is elég nagy volt a sor, ráadásul a déli tűző napsütés segített átértékelni az ötletet. Közben fél szemmel időnként felsandítottunk a híd tetejére is, ahol egy-két helyi arc időnként kimászott a korláton kívülre, rendkívül látványosan nekikészülődött, hogy leugrik a folyóba, miközben a társaik próbáltak ezért pénzt tarhálni a turistáktól. Persze olcsón biztosan nem adták magukat (én sem tettem volna a helyükben, azért elég magasnak tűnt a híd, a folyó pedig gyors folyásúnak és elég sziklásnak, szóval semmi esetre sem teljesen veszélytelen móka), mert elég sokára gyűlt össze az a pénz, amire az egyik végre ugrott egy seggest. Kicsivel később láttuk valami kaját burkolni, szóval ezúttal túlélte. Ennek örömére mi is ettünk egy fagyit, majd gyors haditanácsot tartottunk, hogy merre tovább.

A Neretva még mindig jól néz ki.
Már csak ezen a tömegen kell átverekedni magunkat és ott lesz a híd!
A tömeg nem nagyon akart elfogyni. Mintha rajtunk kívül mindenki élvezte volna, hogy itt lehet ebben a trópusi hőségben a kövek között.
Végre itt a híd. Bob jól nézd meg, mert nem mostanában jövünk el ide megint!
És Bob jól meg is nézte.
Aztán eltekintett balra…
…meg jobbra is.
Valaki lökje már meg kicsit, mert ez magától sosem ugrik le!
Az már nem derül ki, hogy esett vagy ugrott, de végül csobbant egy nagyot.
Ezt a csónakázást hagytuk ki. Inkább fagyiztunk. 🙂

A melegre és az agyatlan vakhit iránt érzett ellenszenvünkre tekintettel úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk Medugorje városát és az ottani Szűz Mária szobor állítólagos könnyeit nyalogató és azt az élelmes helyi kereskedőktől vásárolt szintén rendkívül szent kendőkbe törölgető kreatúráit, mert a vallásból egy napra bőven elég volt az a sok sok minaret Mostarban. Medugorjét amúgy TCs 2015-ben már megmutatta nekünk a tengerpartról hazafele (ebből akkor Bob kimaradt), és őszintén szólva egy életre elég volt az élmény. Bár a szent fagyi finom ott. 🙂 Egyébként elnézést a vallásosoktól, de a történelemben azért van néhány szép példa arra, hogy a vallás teljesen jól megfér a tudománnyal fanatikus hülyeség nélkül is.

Miután eldöntöttük, hogy hova nem megyünk, a helyi dolgokban járatos TCs javaslatára – kinek bölcs előrelátása nyomán hoztunk magunkkal fürdőnadrágot is – ellátogattunk a Kravica-vízeséshez. Itt ugyan szintén jártunk 2015-ben, de akkor nem nyár volt, így a fürdés kimaradt. Ami viszont a nem nyár előnye volt, hogy nem voltak sokan és nyugodtan meg lehetett nézni mindent, most pedig már azért is sorban kellett állnunk, hogy odaférjünk a pénztárhoz. Végül letudtuk ezt is, és sok-sok lépcsőn lemehettünk a csodához.

Ez a vízesés kifejezetten jópofa, egy jó nagy körívben számos kisebb-nagyobb szálon zubog le a víz fentről, alul természetes úszómedencét alkotva. A látvány tehát adott volt, így csak néhány élelmes vállalkozó kellett hozzá, hogy pár strandbüfével feldobják a környéket. Mivel már elég melegünk volt, a legtöbb látogatóhoz hasonlóan sokat nem vacakoltunk az átöltözéssel, megoldottuk egy törülköző segítségével. Mert ugye az egyik legfontosabb alapszabály, hogy az utazónál mindig legyen nála a törülközője. Tulajdonképpen csak csobbanáskor tűnt fel igazán, hogy elég változatos a látogatók köre. Jól megfért itt a tangás csajoktól kezdve a nindzsákig mindenki (utóbbiaknak nem tudom mekkora volt a valós élményfaktor).

A víz nagyon jó volt, kellemesen hűsített a hőségben. A vállalkozó szelleműek át is úsztak a vízesések alá, majd vissza, utána pedig ittunk egy egészen vállalható kávét és kólát az egyik árnyékos emeleti teraszon. Itt Bobot megint megszállhatta valami, mert nekiállt nyelves puszit váltani egy ízeltlábúval és szívecskés képet készíteni TCs hasáról. Már majdnem el is határolódtunk tőle, amikor kiderül, hogy mellettünk egy szikla tök népszerű influenszer fényképező hely.

Persze ma már azért valamit villantani kell a bárgyú követőknek a mindenféle önjelölt szakértői tanácsokon felül, szóval mi cicivillantós képek elkészültének lehettünk volna tanúi, ha nem jutnak hirtelen eszünkbe az első feleségeink. Lefényképezni meg egyenesen bunkóság lett volna a magamutogató csajokat…

Mostar pokla után jól esett egy kis vizet látni.
Hát még egy ilyen medencét.
Hé Törpapa, messze vagyunk még?
Az már itt van-e!
Lepke vagy sárkány? 🙂
Ott lesz az igazi, még ha úszni is kell érte.
Kövessük a víz folyását!
Egy kis kontraszt.
Bob megint megtalálta az ördög valagát.

Pár óra ejtőzést követően összeszedtük magunkat, és elindultunk hazafele. Késő délután már csak 37 fok volt… A hazaúton még megtekintettük Blagaj üvöltő derviseinek otthonát, egyben a Buna folyó forrását. Ez is egy jó hely, a Sátán valagán folyik ki a víz a hegyből. Parkolni itt sem volt egyszerű, de TCs-t nem lehetett félrevezetni, egyszerűen tudta, hogy lesz még egy hely a forráshoz közel. És lett.

Itt szintén egész iparág épült ki a turistákra, csak nem parti büfé szinten, hanem majdnem minden csecsebecsét áruló bazársorral, majd egészen kulturált éttermekkel. A jobb helyen lévő éttermekben az asztalok között/mellett folyó kis csermelyekben pisztrángok úszkáltak, amiket persze némi pénzmagért meg is lehetett enni. Az éttermeket nem lehet megkerülni, át kell rajtuk menni, ha valaki tényleg közel akar menni a forráshoz, szóval szinte biztosan fogyaszt valamit a látogató. Mi végül egy üdítőnél és egy kávénál maradtunk, mert a kajáláshoz jóval több idő kellett volna, és még nagyon hosszú út várt ránk hazáig. Meg ugye volt még egy burek a csomagtartóban. Az étteremben elég sok volt a méh és a darázs, de Bob némi meditálás után csivel elkergette őket. Vagyis majdnem. Tulajdonképpen egyáltalán nem lett kevesebb belőlük. 🙂

Miután megbeszéltük, hogy mégsem eszünk itt, Bobnak eszébe juttattuk, hogy elfelejtette megenni a tartalék burekjét parkoláskor, pedig már akkor is éhen akart halni. Ettől kicsit újra magába fordult, és a csi ezúttal tényleg segített, ugyanis megszabadultunk a fullánkosoktól. Mivel mi mentünk, azok meg maradtak. A dervisekre egyébként nem voltunk kíváncsiak annyira, csak a házukat néztük meg kívülről. És persze kiderült, hogy a plüsspolip tökre menő fejfedő. Ezenfelül alapból mosolyog, ha pedig kifordítod, szomorú lesz. Mint minden rendes állat…

A (divat)diktátor.

Habba és Bob még vettek mézet az utolsó árusoktól, mert TCs szerint nem volt rossz áron. Mivel ízlett nekik, nem csináltak rossz vásárt.

Kicsit még elmélkedtünk a mohamedán és a keresztény pokol másságáról. Az utóbbi tüzes vasai ugye ismertek, viszont az előbbiben, lehet, hogy nincsenek is hurik, ahogy az imámok állítják, hanem rohadt disznóhúsos bureket lehet csak enni. Aztán feljött az égre a félhold. Mivel értettük Allah világos – “na most már aztán elég volt” – üzenetét, tényleg elindultunk haza.

Ez a vár már jó régóta vár. Miért vagy kire? Ezek a kérdések gyötörték Bob lelkét a sztecsakok óta.
Ez az igazi ördöglika-hely.
A lik mellett a dervisek háza. Persze a túloldalon, szóval ezt most innen nézzük meg jól.
Bújj bújj, ördög!
Figyeljetek, csivel fogom elkergetni a méheket!
A méhek nem érezték még igazán a csit, viszont talán Bob varázserejének volt betudható, hogy nem is csíptek.

Útközben egy újabb szabadalom után ordító ötletet dolgoztunk ki: a bérfogyást. Manapság rengeteg embernek okoz nehézséget megszabadulni a kilóktól. Milyen egyszerű is lenne, ha ezt a munkát némi pénzmagért bérfogyók vállalnák át tőlünk! A részletek kidolgozásába elég sok energiát fektettünk, de még nincsen kész teljesen…

Hazaúton láttunk még erdőtüzet, majd nagy sokára feltűntek Szarajevó fényei. Ekkor már elég tikkadtak voltunk, meg éhesek is, szóval a tartalék burekekből kiváló vacsora lett. Közben kiderült, hogy víz viszont továbbra sem igazán van a házban, alig csordogál valami a csapból, de miután eléggé tiszták voltunk a több órás fürdő után, nem volt akkora gáz. Mint később kiderült, ez hatóságilag bevezetett vízkorlátozás. Reggel még általában volt víz, mire késő délután vagy este hazaértünk, meg már nem. De hát ettől kaland a kaland. Meg a medencéből felcipelt vizes vödrökkel való WC-lehúzástól. 🙂

Erdőtűz előttünk. Összetűzésbe ne keveredjünk vele!

Péntek

Ez a reggel majdnem a sült szalonnáról szólt, de aztán mégsem azt ettünk. Viszont Habba végre megtette azt. Büszkék voltunk rá. Tényleg.

Miután Bob még nem volt a bázison, TCs teljesen legálisan bevitt bennünket. Miután megnéztük a ki- és beléptetés Mekkáját, gyorsan csináltunk a hagyományoknak megfelelően “lábfőrakós” képet, mert milyen munkahely az, ahol nem lehet ilyet csinálni ebéd után. Mondjuk mi ebéd előtt voltunk. Meg délelőtti kávé előtt is, amelyet hamarosan pótoltunk egy csehó teraszán, ahol összefutottunk Karcsiékkal, akik szintén e helyen próbálták tuningolni magukat egy kis koffeinnel és megbeszéltük, hogy a közelben megoldjuk egyben a tízórai és az ebéd problémakörét is. A hobbitok ezeket második, illetve harmadik reggelinek hívják.

Lábfőrakós, mert megérdemli.

Habba a bázison újra megtette azt. Felnéztünk rá.

Az ebéd zsíros borjú volt helyi módra friss salátával. Jó volt. Miután Habba harmadszor is megtette, kezdett gyanús lenni, hogy megszállta valami rossz szellem. Vagy túltolta a lokumot. Péntekre ugyanis nagyjából beburkolta az egész dobozt, pedig csak előző nap vette. Meg nem is ivott rendesen. Igaz, mi is elég gyíkok voltunk. Hol voltak már azok az idők, amikor megtöltöttük az asztalt üres sörösüvegekkel… Egyedül a titokban névtelen alkoholista gyűlésekre járó Bob próbált legalább 1-2 sört meginni minden nap, amikor nem vezetett. Ma viszont terepre mentünk.

Ezt keressétek ki az étlapon, ha marha jót akartok enni!
Mert a sült marha jó.

A terep Lukomirt jelentette. Lukomir egy kicsike, autentikus, a hegyen talált kövekből épített házakból álló középkori falu, a szakadék fölé épített – takarítási szempontjából rendkívül praktikus, ámde – némi megszokást igénylő WC-vel, sok birkaszarral, és persze sztecsakokkal. És aminek kis számú, nagyon egyszerű körülmények között élő lakója szívesen látta a nagyjából a semmi közepén található falujukba tévedt idegeneket. Persze, lehet, hogy régebben fel is áldozták és/vagy megették az idegeneket, de ez már sosem fog kiderülni. 🙂

TCs még ilyennek ismerte meg a falut, illetve nagyjából mi is hasonló állapotban láthattuk 2015-ben, bár akkor már azért nem számítottak csodaszámba a nézelődők. Szóval nagyjából valami ilyesmire számítottunk most is.

Lukomir autóval nincs nagyon messze Szarajevótól, azonban letérve a főútról hamarosan már csak egy murvás, később pedig már inkább csak itt-ott köves/picike sziklás kanyargós hegyi út vezet fel a településhez. Ehhez azért már nem ártott Bob terepjáró Mazdája. Igaz, a régi II-es Golfokkal semmi nem veheti fel a versenyt, mert azok mindenhol elmennek a Balkánon. Főleg, ha a származásukat kezdi firtatni valaki, mert a legenda szerint nagy részüket lopták valahol Európában és csak idekerültek a zavaros ’90-es években… Jelentős részük még mindig megy.

Ezúttal viszont először egy Ford Fiestával futottunk össze, majd nemsokára egy régi Golffal, szóval egyre inkább úgy tűnt, hogy a terepjáró Mazdával túllőttünk a célon. Később, már hazafelé persze kiderült, hogy azért nem ártott mégsem.

Na ki rántja el előbb? Az úton csak egy autó fér el!
Vajon ki és miért hordta össze a köveket ilyen különös mintázatokba?
Aha, itt van ez a juhászember, ő biztosan tudja!

Az utat egy idő után alacsony kőkerítések és vakondügynökök túrásai kísérték. A kis rohadékok bizonyára kicsike periszkópokkal figyeltek engem, hogy még mindig lehet-e otthon túrni a gyepben.

Ahogy közeledtünk a faluhoz és egyre nagyobb lett a tömeg, kezdett gyanús lenni, hogy valami megváltozott, de arra azért nem számítottunk, amit találtunk. Nyilván mi is egy csepp voltunk a tengerben, ami elmosta a régi életet ezen a helyen, mégis van benne valami lehangoló, hogy a civilizációs baromságok néhány év alatt mennyire meg tudnak változtatni egy helyet és az ott élő embereket.

Lukomir tehát nagyon más lett az elmúlt hat évben. A helyiek valószínűleg rájöttek időközben, hogy mivel a sok hülye turistától már mozdulni sem lehet a hegyükön, sokkal egyszerűbb lesz az élet, ha nem ellene állnak a változásnak, hanem az élére. Így aztán minket kijelölt parkoló várt (legalább egy kis birkaszart azért szétszórtak rajta), teraszos kávézóval, és az egy-két kiadó ház mellett már épült egy panzió is. Egyes házaknál meg már mindenfélét árultak.

Miután a parkoló (még) ingyenesnek tűnt, illendőségből ittunk egy kávét és valami helyi kotyvasztott szörpöt a kávézó teraszán. A szörp finom volt, a kávé meg zaccos török. Ami a helyiek szerint persze bosnyák. Ezt párszor érdekes megkóstolni, de be kell fogadnod a helyi ráérős mentalitást, hogy inni is jó legyen. Aztán lehet, hogy ők csinálják jól.

Kávézás közben magyar turistákkal is találkoztunk, így ideje volt bejárni a falut, amíg át nem változik teljesen modern településsé. Ezt egyrészt elég hamar meg lehet tenni, mert jó kicsi, másrészt a kedvünk el is ment a fentiek miatt. Némileg álszent módon, hiszen ahogy fentebb említettem, ha akaratlanul is, a jelenlétünkkel mi is egyszerre váltunk okává és magyarázatává a változásnak.

Falu szélén kurta kocsm… izé kávézó.
Nem lett rossz különben, csak nekünk nem illett bele a képbe.
A kávé a szokásos atom zaccos, de a szörp jó volt.

Maga a tájék egyébként elég mesebeli, füves-mohás-sziklás hegyekkel és mély völgyekkel, de ezeket inkább adják vissza a képek, mint a szavak. És persze itt is van egy elég komoly sztecsak lelőhely, bizonyságául, hogy hiába leplezik ma minaretekkel eleik hitét, itt bizony egykoron bogumilok éltek, akiknek leszármazottjai remélhetőleg nem ismerik annyira a történelmet, hogy elföldeljenek pár magyart válaszcsapásként. Sosem lehet tudni az ilyesmit ezen a környéken, a szomszédos Montenegró is elég sokáig háborúzott Japánnal csak úgy (a sok száz év után újra független Montenegró létrejöttének orosz támogatásáért cserébe az ország az 1904-1905 közötti orosz-japán háborúban szintén hadat üzent a bolygó másik felén dúló háborúban a Japán Császárságnak, illetve pár önkéntes harcolt is az oroszok oldalán Mandzsúriában; miután az oroszok veszítettek, a békekötésből pedig egyszerűen kifelejtették a világtérképen szinte nem is látszó Montenegrót, az ország – az eltelt időben jórészt Jugoszlávia részeként – egészen a 2006-os békekötésig, hivatalosan hadban állt Japánnal, új színezetet adva a százéves és a furcsa háború kifejezéseknek). Szóval minden jel arra mutat, hogy ha a Balkánon megharagszanak rád, akkor szinte soha nem adják fel.

Indulhat a falutúra?
Igen, ezekben a házakban hegyi emberek laknak, akik nem a jetik.
Hegyen talált kőből kerítés. A kövek gondos összeillesztésén kívül azokat csak az Úr akarata tartotta egyben, mást nem használtak hozzá.
Ez már szinte autópálya, amott meg egy kastély.
Balra kicsit elöl ősi indián temető.
Az etno az nem Get no.
Simán fel lehet lépni a padlásra.
Menjünk fel erre is! Az ott balra egyébként a falu budija. Amúgy bárhova léptünk, minden birkaszarral volt borított, amit nagy kupacokba próbáltak összegyűjteni. Más trágya itt nemigen jut a kiskertbe.
Ez meg gondolom a falu fürdőszobája.
A reggeli ásítozás közben ezeket a hegyeket lehet bámulni.
Jó magasra felmásztunk.
Pár hétig azért kibírnám ezen a környéken.
A jó magasra felmásztunk hősies megpróbáltatásainak érzékeltetését némileg lerontja ez a két bige, akik szintén csak úgy felsétáltak.

A sztecsakok közelében egyébként a törpe a csomagtartóban elég nyugtalanul viselkedett, aminek először nem értettük az okát, de aztán mi is érezni kezdtük, hogy valami nincs rendben a térrel és az idővel. Bob először valamit csinált a törpéjével, majd utána felnéztünk vele a falu feletti csúcsra, ott kevésbé éreztük a zavart, mint az ősi indián temető melletti köveknél. Miután ráálltunk az egyikre, már tudtuk, hogy mi a baj a téridővel és az idegen dimenziókkal. Jobb, ha ezt inkább nem meséljük el, mert nem akarunk tömeghisztériát…

A sztecsakok már nagyon akartak valamit mondani Bobnak.
Szerencsétlenségemre engem is beszippantottak, és megmutatták a titkukat…
Fura módon TCs és Habba nem érzékelt semmi különöset. Csak álmodtuk volna Bobbal az egészet?
Jó kutya, vigyázott az autónkra.

Mikor már eléggé kiszörnyülködtük magunkat a “mivé lett a világ” és a “régen minden jobb volt” gondolatmenetekkel, elindultunk vissza a civilizációba. Persze visszafele tudtunk egy jobb utat. Legalábbis egy darabig egészen út formája volt, aztán már egyre kevésbé. Aztán amikor már időnként arabok jöttek szembe, kezdtük azt hinni, rossz dimenzióban vagyunk. Kicsit izgultunk is az erdős-szakadékos úton, hogy a semmi közepén egy tálib kiképzőtáborban fogunk kikötni, ahol éppen seggszűz fehéreken próbálják ki a legújabb terrorista praktikákat, de végül csak egy újabb útelágazást találtunk. Először megpróbáltuk a rövidebbnek tűnő utat a csúcs fele, de a hegy nem adta ilyen könnyen magát, és rá kellett jönnünk, hogy ott még Bob Mazdája sem megy fel.

Nagyjából százméternyi, nem éppen veszélytelen tolatás után beletörődtünk, hogy mégis inkább megkerüljük azt a csúcsot, bízva abban, hogy már nincsenek arra aknák. Némi kanyargás után beértünk egy erdei útra, ahol továbbra sem bíztunk teljesen az aknamentességben, ezért amikor megálltunk könnyíteni magunkon, azt is inkább az útról végeztük el a fák fele. Az mindenesetre kiderült, hogy Habba prosztatáján nem fog az idő, még mindig jó messze tudja ívelni. Miután kicsit hűltek a fékek, továbbmentünk és hamarosan beértünk a civilizációba. Hálát rebegtünk Allahnak ezért.

Ilyenkor merre is kell ívelni?
TCs megtalálta a tökéletes követ az akváriumába. Miután az immár pándimenzionális Bob sem bírta megemelni, inkább megjegyezte, hogy pontosan hol van, hogy majd visszajövünk érte. Szerencsére a kő elég türelmesnek tűnt.
A vidék továbbra is elég jól nézett ki.
Végre egy erdei út a sok szikla után. Talán nem lesnek ránk tálib tenoristák a következő kanyarban sem, hogy operákat üvöltsenek az arcunkba.

Az albérletben majdnem volt víz ezen az estén is, de aztán inkább nem. Azért megoldottuk, hogy ne legyünk nagyon büdösek, mert TCs az utolsó estére egy igazi menő helyre tervezte a vacsorát, így hosszúnadrág és ing lett megjelölve dresszkódnak. Persze meleg volt, de egy jó kajáért néha muszáj egy kis áldozatot hozni. Így aztán megtekintettük a Toplic Resztórántot, amit javasolt nem kihagyni, ha arra jár az ember fia és még jót is akar enni Szarajevó szerb részén. Valószínűleg itt is sikerült az utolsó asztalt lefoglalni előre, illetve parkolni sem volt nagyon egyszerű a környéken, de ezután valóban fejedelmi lakoma várt ránk hangulatos helyi élőzenével. A pisztrángok itt is körülöttünk úszkáltak, szóval a halkedvelők nem is nagyon gondolkoztak rajta, hogy mi kerüljön fő fogásként az asztalukra, én azonban inkább bepróbálkoztam a konyhafőnök ajánlatai közül egy pulykahúsos-gombás-zöldséges rizottóval, amit egyáltalán nem bántam meg, nagyon finom volt.

Mindezek után TCs megkérdezte, hogy be akarjuk-e tetőzni a vacsorát, mi pedig akartunk tetőzni. Nagyon jól döntöttünk, a desszert valóban olyan felséges volt, hogy talán még Jehovának is ízlett volna.

Jóféle hely.
Kinek a telefonja tud jobb éjszakai fotót készíteni amíg kihozzák a vacsorát?
Habba is hitt magában, de valamiért nem az ő képe került ide.
Errefelé nem spórolnak a zöldségekkel sem, ami követendő példa lenne otthon is.
Ennek már nem tudom a nevét, de valami meggyes rétesre hajazó valami volt fagyival. És durván finom.

Amikor már meg bírtunk mozdulni, nagy nehezen összeszedtük magunkat és hazamentünk. Persze előtte még lemostuk a hosszú út porát Bob autójáról. Habba örömére jó sok habbal.

Bakke’, álljatok már le a habos programokkal! 🙂

Otthon kicsit még pusztultunk a nappaliban, de ezen a napon már nem volt mit tovább javítani, szóval eltettük magunkat szombatra.

Szombat

Az utolsó reggel olyan igazi régi vágású reggel lett. Talán a szalonnától és a tojástól, amit másnaposan, bulik után szoktunk volt fogyasztani egykoron, évtizedekkel korábban. Összerámoltuk a táskáinkat, az elmúlt napokat pedig belesűrítettük egy utolsó kézfogásba TCs-vel, aki maradt, mert van, akinek dolgoznia kell, mi pedig elindultunk haza, mert van, akinek meg haza kell mennie. A biztonság kedvéért még a városból kifele megálltunk venni egy kis ajándék lokumot (ne érezzék már azt, hogy nekünk fenékig tejfel volt a kirándulás) meg pár ezt-azt (bocsánatkérésül a lokumért) az otthoniaknak, majd nyakunkba vettük a világot és elindultunk az autópályán északnak, mert az elején ugye az is volt az útnak.

Néhol kicsit integettünk a piramisnak, vagy éppen a vasudvardiaknak, majd jött megint az embert és alfelet próbáló lassú szakasz. Azután pedig a határátkelések, ahol visszafele ugyan sikerült éppen kicsivel többet várni a kellemesnél, de csak kibírtuk azt is. Mikor már kifogytunk a barkóba kérdésekből és majdnem végighallgattuk A dzsungel könyve musicalt (amire Habba egyébként nem igazán volt fogékony, ezért később Bob az otthoni NAS-ról streamelt random zenéket), ismét elérkeztünk Szekszárdra.

Vasudvard is elénk tárult.

A legyek nem engedték ki a karmaikból ezúttal sem a helyi gyorséttermet, de azért megebédeltünk valahogy, majd egy utolsó nekirugaszkodással – baljós árnyak és esőfelhők közepette – megtaláltuk a házunkat is. Bob még tankolt és hazavitte Habbát, a költségvetés maradékát pedig lerendezték egymás között (TCs simán nullára hozta ki magát még visszaindulásunk előtt, az ebéddel pedig már nekem is sikerült ez a bravúr a többiek felé).

Ez a beszámoló pár napon belül is elkészülhetett volna, de végül négy hónap kellett hozzá, mert… (ide jó ideig kerestem valami elfogadható magyarázatot, de a lustaságon kívül nem nagyon találtam, azt meg milyen lenne már ideírni)

Epilogus

Egy erdőben futott. Vagy a Mártixban. Már nem tudta eldönteni. Mióta egy törpe testében találta magát a keresztesek elől menekülve, eléggé rájárt a rúd. Századokon keresztül használták hol udvari törpének, hol bénának, hol mindkettőnek. Az utolsó gazdája mindegyik korábbin túltett, ráadásul mikor már olyan közel volt megint egy sztecsakhoz, nem férhetett hozzá. De majd most! Kedve lett volna azt az elektromos gitárt feltolni a Gazda alfelébe, aki annyi éven át kínozta ezzel a hangszerrel a pincéjében, ahova különféle kifogásokkal nem vitte le a barátait még a ház bemutatásakor sem, de ez a bosszú még várhat. Még akkor is, ha a Mazda kulcsát sem tudta elemelni és most a kurta lábain kell meneküljön Lapos (e néven az első), az egykori házőrző szelleme elől. Még szerencse, hogy a Gazdától tudja, merre van észak, így hamarosan visszatalál dél fele haladva arra a helyre, ahol mindent helyrehozhat, ami elromlott az elmúlt 800 évben, és végre ő lesz a világ ura!

Hónapokkal később…

A leendő világ ura rendkívül elkeseredve állt meg az Arktisz végtelen jégmezőin. Ha tudta volna, hogy Bob soha a büdös életben nem talált el helyesen egyetlen égtájat sem, talán kicsivel még rosszabbul fogadta volna a háta mögött ismét felhangzó síron túli csaholást. Nem bírt tovább futni. Holtfáradtan hanyatlott egy hóbucka oldalának. A bucka ekkor megmozdult.

– Nini, ez mozog! – gondolta a törpe.

– Nini, ez meg ebéd! – gondolta a jegesmedve.

Vége

(egyelőre)