Egy rododendron illata

(2022.05.08.)

Az akár 4-5 méteresre is megnövő rododendron – azalea, hangarózsa, vagy havasszépe néven is ismert – virágzása szemet gyönyörködtető látvány, s az illata sem megvetendő. Bár sokan trópusi vagy szubtrópusi növénynek gondolják, valójában a Kárpátokban is őshonos. A kertünkben viszont nem. Ennél fogva a betelepített növénykék elég lassan növekednek, virágot pedig még egyszer sem hoztak. Eszter feleség ugyanakkor a havasi rózsa (mert így is nevezik) illatában szeretett volna megmerítkezni, amely vágyának – ahogy közeledett a virágzás ideje –, egyre több jelét adta. Ez a jel aztán egyre jobban betöltötte az én eseményhorizontomat is. Különösen, hogy maga a Jel a térképen könnyen megtalálható annak ellenére, hogy ravasz módon megpróbálták Kámnak álcázni. Mivel varázskertnek is hívják magukat, nézzük el ezt nekik! Mégsem mehet oda minden jött-ment mugli…

A Jeli arborétum egyébként nem kicsi (több, mint száz hektár, ami a mértékegységek között nem elveszőknek annyit jelent, hogy nagyjából egy négyzetkilométeren lehet bóklászni fel, s alá a különböző irányokba kígyózó tanösvényeken), szóval érdemes kényelmes cipőt húzni, több órás a program. Továbbá szintén javallott nem hétvégén menni, mert a fél ország ott akar csodálkozni ilyenkor.

Ha már sikerült bejutni – némi belépő leszurkolását követően – akkor nem olyan zavaró a többi ember, mert nagyon sokan elférnek benn (és a véletlenszerűen előforduló időanomáliák környékén feltűnő raptorok sem maradnak éhesek), de előtte végig kell állni egy-egy meglehetősen hosszú sort. Egyrészt a különálló jegypénztárnál, másrészt a bejáratnál a tényleges belépéshez. Nyilván parkolót sem könnyű találni ilyenkor, ha pedig valaki meg is ebédelne valahol a környéken, neki sok sikert a szabad asztallal rendelkező éttermek felkutatásához…

Igazából mi is csak azért mentünk hétvégén, mert a két nagyobb kölyök iskolás és akkor értünk rá. Ugyanakkor a kinézett vasárnapon esőre hajló idő volt, ezért bíztunk benne, hogy ez sokak kedvét elveszi az utazástól. Nem vette.

A varázskerthez tőlünk nagyjából egy óra alatt oda lehet érni, ha nagyon akarunk. Mi akartunk. Természetesen ebben az életünkben nem volt még olyan, hogy időben el tudtunk volna készülni, így mire közeledtünk a célhoz, szinte egyszerre kezdtek éhesek lenni a hátsó szekcióban utazók. Miután egyébként is azt terveztük, hogy útközben oldjuk meg az ebéd problémakörét, nekiálltunk út menti éttermet keresni.

Vállalható helyből azonban egyrészt meglepően kevés volt, másrészt a virágzás kapcsán zümmögő méhekként rajzó embertársak miatt nem kevés szerencse is kellett hozzá. Például a bögötei Patyi Étterem, ahol állítólag jó a konyha, teljesen tele volt. A pincér mindjárt mondta is, hogy ha nincs foglalásunk, akkor felejtsük el, mert nincs szabad asztaluk és órákig nem is lesz. Végül a szintén útba eső szemenyei Gulyás Csárdában kaptunk ebédet, de az utánunk nem sokkal érkezőknek már itt is mondták, hogy legalább másfél órát kell várniuk ha enni is akarnak, mert az egyébként kiváló konyha elérte kapacitásának határait.

Itt egyébként a nem túlzottan sokkoló áron (a történetünk idején éppen egekbe törő infláció miatt már nem sokkoltak olyan számok, amelyek két éve még megtették volna) kínált kiváló étel mellett az épület mellett tanyasi állatokat is lehetett nézegetni, illetve az egyik sarokban van beépített dühöngő kicsiknek, akik nehezen viselik el a várakozást az étel kiérkezéséig. Vagy utána, mert ugye boldogok a sajtkészítők. Különösen azok, akiket hagynak nyugodtan ebédelni, de ők már majdnem olyanok, mint a heringek, akik megöröklik majd a földet. Mi sajnálatos módon nem vagyunk heringek – bár ismerünk egy Bobot, aki többek között hering is – mivel az éppen csak totyogó Fanni jól tudta, egy többé-kevésbé önkiszolgáló, mozgó tejbár folyamatosan a közelében lesz napközben, s emiatt nem feltétlenül szükséges az asztalnál ülnie, mikor rohangálhat is. Felváltva azért sikerült megebédelni…

Az arborétum területén szabadon lehet válogatni a különböző, többségében rendszeres karbantartottság jeleit mutató tanösvények közül. Végigjárható egy is, több is, rododendront előbb-utóbb mindegyiknél lehet találni. Amik tényleg jól néztek ki és az illatukra sem lehetett panasz. Nyílt rajtuk kívül is természetesen többféle virág, a helyi mókusok pedig számtalan fafaj közül válogathattak kedvükre, ha ugrálhatnékjuk támadt. Nos, többször is támadt. Szerencsére a vérmókusok elkerültek minket. Meglepő módon a virágok mellett talán a fenyves illata volt meghatározó.

Meg esett is. Némi mázlival pont egy tetővel fedett pihenő közelében jártunk éppen, így be tudtunk menekülni arra a 10 percre, amíg az esőfelhő kiadta minden dühét. Szóval ki lehetett bírni, a havasszépék pedig egyébként sem kedvelik a szárazságot, sem az erős közvetlen napfényt. Ahogy én sem. Lehet, hogy közös ősöm van egy növénnyel?

Manapság sajnálatos módon egyre kevésbé divat az olvasás, de aki szeret, no meg érdekli a növény- és állatvilág, sok minden érdekes dolgot megtudhat a tanösvény melletti kis táblácskákról.

Babakocsival nem volt ugyan mindenhol leányálom a közlekedés, de egyrészt Eszter már egy ideje asszony, tehát bírja az ilyesmit, másrészt egyébként is lekötötték a látnivalók, így nem volt ideje panaszkodni. 🙂 Bálint jobban, Anna olykor kevésbé élvezte a sétát, amelyet időnként feldobott egy-egy kilátó, körbejárható tavacska, vagy lombkorona tanösvény. A raptorok minket nem ettek meg.

Bálint a kilátónál még nem tudta leküzdeni a tériszonyát (Anna lazán feljött velem), de a lombkorona tanösvény már jobban izgatta a fantáziáját. Eleinte többször is visszafordult, és nem mert teljesen felmenni még velünk sem, de aztán addig-addig hergelte magát, amíg egyszer csak megcsinálta. Végig, egyedül.

Ettől persze olyan bátor lett, hogy utána még jó sokszor, oda-vissza átment rajta. Talán még a csúszdát is bevállalta volna egy idő után, de az sajnos le volt zárva. Anna nagy bánatára. Bálint a tavat is kiélvezte, miközben körbesétáltuk, Anna erről az élvezetről inkább lemondott. A kis vízereken átugráltunk, az egyik részen dús vegetációjú bambuszosnak lelkendeztünk vala, végül majdnem megnéztük a tavi szörnyet is, de pont nem akarta megmutatni magát. Találtunk viszont virtualis jóságport. Szütyőben.

Miután eltévedni ezúttal sem sikerült a sok elágazás ellenére, a nálunk lévő kevés keksszel feltuningolt csapattal sikerült visszaérni a bejárathoz. Ami ezúttal kijáratként funkcionált. Kívül egyébként mindenféle növényeket – köztük rododendront – is árultak helyben, de akkora sor volt jövet-menet, hogy én nem voltam hajlandó sem beállni, sem arra várni, hogy Eszter tegye ezt. Aztán egyszer csak hazaértünk. Eltikkadva, de törve nem.

A sok magunkba szívott varázslatos növénynevelő tudás pedig megtette a hatását. Egész nyáron rendületlenül sugároztuk ki magunkból a sok jóságport, így az otthoni rododendronok is növekedésnek indultak. Persze még kell 8-10 év, hogy olyanok legyenek, mint amikért utaztunk, így szinte biztosan visszatérünk. Asztalt mindenesetre foglalunk előre. 🙂

(2022)