Búvár Kund nyomában

avagy TCs-nek is el kellett kezdeni valamikor

Mint az köztudott, Magyarország már a középkorban is messze földön híres, korát jóval megelőző búvár kultúrával bírt, amelyet a hadi művészetek terén is kiválóan kamatoztatott. Na jó, ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Vagyis szinte semennyire sem igaz, ugyanakkor vétek lenne megfeledkeznünk a lóról víz alá bukott neves vitézről, Zotmundról a Kundról. Aki nem mellesleg a Búvár nevet is büszkén viselhette.

Az már a múlt ködébe vész, hogy a lóról való lemondásban mennyi szerepe volt az italnak, és mennyi tilalmas túlparti nőlény látogató kaland szükségeltetett a pusztai nomádok akkoriban még nem annyira távoli ivadékának, hogy megismerhesse rejtett víz alatti úszó képességeit a felpaprikázott szüzek atyáinak, s felszarvazott férjeknek jogos haragja – és persze nyilai – elől menekülve, azonban kétségtelen, hogy az Úr 1051. évében már javában kamatoztatta azokat.

Történt vala ugyanis, hogy Henrik, e néven a harmadik, ki német-római császárként múlatta a napjait, sereggel tört Magyarországra, hogy némi földet és befolyást szerezzen a birodalma keleti végein bimbódzó fiatal királyság kárára. Miután az ekkor már közel 600 éve letűnt Nyugatrómai Birodalommal együtt jelentősen visszaesett a (kora)vén Európa nyugati részén a korábban jól kifundált államszervezet hatékonysága, s a régi hadiutakat sem nagy lelkesedéssel tartották karban (mifelénk valahogy máig kitart ez a mentalitás), egy sereg utánpótlását jellemzően kétféle módon lehetett megoldani: vagy elvették útközben ami kellett, vagy a hadjárat a nagyobb folyókhoz volt kötve és hajón szállították a sereg után az ellátmányt. Üres hassal senki nem szeretett harcolni már akkor sem.

A szintén ősi felperzselt föld taktikája elég jól bevált a nagyobb seregek ellen (a nincstelenné lett parasztokkal, akik kezdhettek mindent elölről, különösebben senki nem törődött), a hajóhadak ellen pedig a kézi fúróval mesterien bánó, szabad tüdős merülés bajnokai váltak be. Az ugyanis elég valószínűtlen, hogy egyetlen hazafi képes lett volna legalább a fontosabb ellátmányt szállító hajók megfúrására Pozsony ostromakor, mert pár kisebb lyuktól azért nem süllyed el olyan könnyen egy hajó, sokat pedig elég pepecs munka fúrni a hideg vízben ázva. Pláne sok hajóra, amit már azért komolyabban is megérez egy mélyen az ellenséges területen tevékenykedő sereg. Még akkor is, ha a logisztikai képesség fenti okból történő erőteljes visszaesésével többnyire csupán néhány ezerre csökkent az ókorban még megszokott több tíz-, vagy éppen százezres hódító seregek létszáma. Igaz, a népesség is jelentősen visszaesett a “sötét középkorban”, aminek nem csupán társadalmi, de időjárási okai is voltak, azonban ennek boncolgatása nem tárgya ennek a történetnek.

E régi hadicsel emléke egyébként elég volt ahhoz, hogy a XX. század elején egyetlen olyan többé-kevésbé modern haditengerészet legyen csak a bolygónkon, amelyikben kötelező volt minden matróz számára megtanulni úszni. Ezt a bölcs előrelátásról tanúskodó előírást aztán kiválóan kamatoztatta is az osztrák-magyar Császári és Királyi Haditengerészet, amikor az első, kizárólag magyar gyárakban – na jó, a fő tüzérséget alkotó 305 milliméteres ágyúk a szintén monarchiabéli Skoda gyárból származtak  – készült Szent István csatahajó az első harci bevetésen több torpedót kapott a kelleténél és elsüllyedt. Nem mellesleg az a kétes dicsőség is ezt a hajót illeti, hogy az első csatahajó volt, aminek a süllyedését filmre vették.

Ennyi bevezető után megérkeztünk jelenünkbe, amely egészen pontosan 2004. nyarát jelenti. Még annyi fontos előzményt ne felejtsek el megemlíteni, hogy a főiskola elvégzése után volt szerencsém három évet Dunakeszin dolgozni, ahol egy rendkívül jó polihisztor társaság verődött össze, akik közül e téren is kiemelkedett Sipos Laci, aki nagyjából mindenhez értett a különféle hangszerek készítésétől kezdve a grafikus mesterségen keresztül – többek között a Republic együttes Repül a bálna című albumának borítóját is ő tervezte – a búvároktatói képzettségig bezárólag (nem mellesleg a teljesen más jellegű “rendes” munkájában is elismert szakember volt), akihez akkoriban én is jártam búvároktatásra, azonban több okból – amelyek közül csak egy, hogy időközben visszajöttem dolgozni Győrbe – sem fejeztem azt be.

Laciék szerencsére nem felejtettek el, s amikor a közeli Nagytevelen terveztek merüléseket, szóltak, hogy ha akarom, kipróbálhatom gyakorlatban is az elméletet. Mivel TCs éppen ráért, elkísért. Így aztán, egy kicsit én is közreműködhettem egyik későbbi hobbijának elindításában. Azóta ugyan már cápák, murénák és korallok között nyomja, de el kellett kezdeni valahol.

A Próféta szent színében pompázó Ibrahimmal kisebb malőrök után meg is találtuk Nagytevelen a tavat, ami egyébként a környéken kedvelt vizes paradicsoma a fürdőzőknek, s mélysége folytán a búvárok is megtalálják benne a számításaikat. Már persze ha sikerül olyankor merülniük, amikor nem pont előtte nap szórakoztak a zsilippel a vízművesek és nem kavarták fel úgy az iszapot, hogy napokig tényleg az orráig se nagyon lásson benne az ember. Mi persze elég jók voltunk, így pont egy ilyen alkalommal mentünk.

A többnyire egypálcás termetű búvárok között szerencsénkre képviseltette magát a nevéhez méltóan királyi termetű és szintén Dunakesziről ismerős Király Imi is, így TCs és jómagam rendkívül izmos testére sem okozott komoly problémát ráerőszakolni a búvár gúnyát, hogy aztán rövid elméleti oktatás után a négycsillagos búvároktató Lacival mindketten csapathassunk egy kört a víz alatt.

Laikusként egyébként egyszerűnek tűnik mindez, de a légzőpalack kezelésétől kezdve, a békalábakkal bonyolított vízbe sétálás, az övre csatolt ólomsúlyok kimatekolása, a víz alatt a maszkba szivárgott víz kifújása (mókás tud lenni 3-4 méteres mélységben is, ha elrontja az ember és még több víz jön be), no és a nem is annyira triviális víz alatti tájékozódás és a különféle jelzések megismerése a víz alatti kommunikációhoz azért fel tudja adni a leckét az elején. Legalább a kiegyenlítéssel ilyen kis mélységben nem kellett foglalkozni, ami szintén egy külön tudomány.

Egyébként először merülve palackkal a felkavart tóban, nekem eléggé para volt az elején. Talán ilyen érzés lehet az első űrséta is (ha összehoztuk, feltétlenül beszámolok róla 🙂 ), ahol szintén nincs igazán jól érzékelhető fent és lent, csak a valami körülötted, ami ugyanúgy lehet semmi is. A víz mélyén csend volt, csupán a saját légzésemet hallottam, látni pedig nem láttam egy méternél messzebb. Laci szerencsére végig mellettem volt, különben tájékozódni sem tudtam volna magamtól. Engem jórészt amúgy is lefoglalt, hogy végig nyugodtan lélegezzem, ne pazaroljam az éltető levegőt, s a békalábakkal úszásba is bele kellett jönni. Félelmetes volt, de ugyanakkor felemelő is. Én voltam az összes ember, aki meghódítja a mélységet. Szinte már látni véltem az idegen bázist a víz mélyén. No igen, képzelőerőnek sosem voltam híján. 🙂 A bázis végül nem lett meg, mi viszont végtelennek tűnő 15-20 perc után feljöttünk a napfényre. TCs következett…

Akkoriban még nem volt víz alatt is biztonságosan működő fényképezőgépem, vagy ilyen tokom, így csak afeletti képeket készítettünk, de túl sokat egyébként sem lehetett volna kivenni rajtuk a kavargó iszaptól, 1-2 méter volt a maximális látótávolság. Olykor ugyan beúszott a képbe egy-egy bátrabb hal, de nagyjából ennyi volt, amit magunkon és a társunkon kívül lehetett látni. A fent és a lent is csak annyiban különbözött, hogy a fent érzésre kicsivel világosabb volt. Szóval volt benne némi klausztrofóbiás érzés, de a félelmeink azért vannak, hogy legyőzzük őket. Vagy megtanuljunk együtt élni velük. A horrorfilmeket is lehet szeretni. Meg frankón szívatni a másikat egy-egy jól időzített telefonnal… 🙂

A kellemes társaságban gyorsan múlt az idő, így egyszer csak vége lett a mókának, valamivel azelőtt, hogy Búvár Kund nyomdokaiba lépve nekiálltunk volna fúrócsigát játszani a pár helyi horgász csónakjával, de így legalább nem vertek agyon bennünket hagyományőrzés miatt – azért egy kicsit jogosan – evezőlapáttal. Mindenben meg lehet találni a jót. 🙂

(2004.07.19.)