15 éves érettségi találkozó

Földi idő szerinti 5.000.000.012. év 11. hó. 27. nap.

Csi-Ta főmajom videóüzenete a Galaktikus Majomtanácsnak.

“Szigorúan titkos!”

Tekintetes Majomtanács!

Rövid leszek, mert ennek a kis jelentéktelen naprendszernek a központi csillaga órákon belül szupernóvává változhat, s e csillagrobbanás számításaink szerint elpusztíthatja a rendszer harmadik bolygóját is, amely a legendáink szerint valamikor szülőotthonául szolgált nemes fajunknak, amely ma uralja a Galaxist.

A Kozmikus Agy szuperszámítógép által kétmillió év alatt kiszámított koordináták pontosnak bizonyultak, a jelzett helyen megtaláltuk a bolygót, itt a Tejút egy jelentéktelen szegletében, amely a fellelt nyomok alapján valóban azonos lehet ősi Földanya emlékezetünkkel.

E leletek rendkívül zavarosak, s hozzá-férhetőségüket egy kőkorszaki állapotban lévő csupasz, majomszerű társadalom is akadályozza. Méréseink alapján néhány százezer évvel ezelőtt atomrobbanások egész sorozata történhetett a planétán, s vélhetőleg ez vetette vissza ilyen alantas szintre a fejlődést – feltehetőleg nem először – egy közel tízmilliárd éves bolygón.

Furcsa módon azonban mindez csak igazolni látszik a Majomtanács egyik tagjának, Attar nagymajomnak elméletét, mely szerint az óidőkben fajunk által több ízben is az állati sorból kiemelt, magukat “embernek” nevező faj tagjai nem méltóak további figyelmünkre, s a közelgő szupernóva  miatt egyébként is hamarosan eltűnnek a történelem színpadáról.

Ugyanakkor találtunk több különböző ősi tárgyat, amelyek közül is kimagaslik egy, valamelyik korábbi értelmes civilizáció során keletkezett és egyfajta történelmi emlékezetként is funkcionáló TaZ.hu elnevezésű erődítmény, amely a kataklizmát túlélve, TaZ-papok segítségével próbálja ismételten rávezetni az emberiség maradékát a fény felé vezető útra, ahogy küldetésüket ők maguk nevezik. S, hogy a fény mit is jelent ezeknek a barbár népeknek? Kérem tekintsék át ennek a történelem előtti fajnak a kultúrájáról szóló egyik rövid mesét, amelyet a TaZ-papoktól kaptunk ajándékba.

Időszámításunk szerint (a mostanában újra divatos “Kr. u.” történethez túlságosan is ateisták vagyunk, kivéve Bobot, aki esküvője előtt visszatért az Úr kebelére, de természetesen rossz vallást választott, mivel a South Park vonatkozó epizódja után mindenki számára köztudott, hogy egyedül a mormonok juthatnak be a Mennyországba) 2010. tavaszán rádöbbentünk vala, hogy ismét eltelt öt esztendő – összesen immár tizenöt – azt követően, hogy többségében sikeresen lematuráltunk (a gyengébbek kedvéért: ennek semmi köze a maszturbációhoz) ama PÁGISZ nevezetű műintézményben, s ideje lenne újra összeülni egy kicsit visszaemlékezni a boldog és békés időkre, mikor a legnagyobb veszélyt és stresszt mindössze egy matek vagy fizika dolgozat jelentette az ember fiára (illetve, ha a névsor első felében kapott helyet a naplóban, akkor kicsit magyarórán is izgulhatott).

A szót azonban tett nemigen követte, mígnem elérkezett az ősz, s már nagyban sárgultak a falevelek, mire egy hérosz – kinek nevét nem lehetne túlzott álszerénység nélkül itt megemlíteni -, végre belátta, hogy a hegy nem megy Mohamedhez, illetve a Rubicont sem lehet átlépni száraz lábbal…

…kivéve, ha az ember talál magának hozzá egy jó hidat. Híd azonban szerencsére akadt, miután a technika fejlődésével és használatával rengetegen elérhetőek lettek az internet segítségével, illetve szinte nem is volt olyan egykori mandinkaharcos, akiről ne tudott volna legalább egy valaki valami nagyjából biztosat. Valószínűleg ennek köszönhetően rekord létszámban (34-ből 29-en) sikerült megjelennünk a kiszemelt Club Carat étteremben egy szombat estén, s a két (most ne figyeljenek ide) legnépszerűbb tanárnő is tudott ránk időt szakítani annak ellenére, hogy a fentebb említett szervező-hérosz bizony meglehetősen későn méltóztatott beavatni Őket a finom részletekbe…

Az előző találkozón megkezdett hagyományhoz méltón a szervezésben oroszlánrészt vállaló csapat az útközben csatlakozott tanárnők kíséretében természetesen ismételten elkésett kicsit, de miután az időben érkezők addigra már pohárral a kezükben nagyban lelkendeztek vala egymásnak, ezen senki nem háborodott fel igazán. Szívesen mondanám, hogy mindenki megismert mindenkit, illetve senki sem élcelődött vidáman az ünnepien telt énen, azonban a régi énjét (ami kifejezetten nem azonos az én előbbi énemmel) mindenki a felszínre engedte legalább e napon, így aztán ennek pont az ellenkezője történt. A másik áldozat TibiCsoki volt, akit először volt, aki nem ismert meg (ezek szerint mégsem volt igazi egyéniség :)), s volt aki pedig simán leákosozta, míg egy kígyó(mű)bőr kabátos egyenesen a Bergendy Együttes szaxofonosát vélte felfedezni benne, de némi pálinkával sikerült lehiggasztani a kedélyeket.

Az elmúlt időszak viharos éveihez képest – habár volt, akit tovább keményített az élet – szerencsére senki nem változott annyit, hogy ne tudott volna ismét önfeledten egykori önmaga lenni, függetlenül attól, hogy hova emelte, vagy éppen süllyesztette a sorsa (egyszer fenn, másszor lenn) a magunk mögött hagyott 15 esztendőben. De azt gondolom, hogy egyébként is jól esik nosztalgiázni kicsit (még akkor is, ha folyamatosan vidám beszólások, karcolgatások célpontja az ember), mert ha csak egy estére is, de mindenki ki tudja zárni a mindennapok búját-baját, problémáit, főnököket, folyton csipogó feleséget, őrült ügyfeleket, s még sorolhatnám a végtelenségig.

Miután nagy nehezen sikerült asztalhoz terelni a társaságot, s a névsorról puskázva kitaláltuk, hogy ki mit is rendelt, mert persze sokan elfelejtették (és persze kiderült, hogy a Pityinger – nem a Váradi társa -, habár még külön kört futtatott a késve leadott menürendelésével, elfelejtett eljönni), s a desszerten is átküzdöttük magunkat (aminél Habba ugyan megpróbálta kicserélni a maga gesztenyepüréjét Bob somlóijával,  de a Stephen Hawking Tudományos Kör tagjával nem lehet packázni, kapásból kiszúrta, hogy neki nem lehet ugyanolyan a desszertje, mint nekem, mikor más volt a főfogásunk), végre megkezdődhettek a beszámolók.

Egykori osztályfőnökünk és fizikatanárunk röviden elmesélte az iskolában történteket, megemlékezve az eltávozott tanárokról is, majd Szpigott ezredessel (aki vagy parókát viselt, vagy talált valami jó hajszeszt, mert a várakozásokkal ellentétben még mindig volt némi haja a feje tetején – bocs, nem hagyhattam ki 🙂 ) megkezdtük a sort mi is.

Tóka, aki már túl volt ekkor némi Pannonhalmi pálinkán és pár sörön, hamar megtalálta korábbi hebrencs önmagát, s az éppen aktuális egykori osztálytárs helyett sokszor inkább csak az ő hangját lehetett hallani. Viszont miután alapvetően jó poénokat nyomott, csak némi idő után kezdtek felé repülni az első szalvéták. Majd kicsivel később a szalvétába tekert kanalak. Egyedül Anti nem tudott ilyen eszközt előállítani, mert sikeresen elégette a ruhaszalvétáját még vacsora során az egyik asztali mécses segítségével, s sehogyan sem értette, hogy az miért lángol jobban attól, ha fújja…

Az este során kiderült, hogy van köztünk minden (azért a csapat felének legalább most is van köze az elektronikához valamilyen formában), csak éppen vadakat terelő juhász nem. Pontosabban dehogy nincs, hiszen akik nem jöttek, azok vélhetőleg éppen juhokkal, kecskékkel, s más effélékkel végeztek halaszthatatlan műveleteket, s erre nem mentség az sem, ha valaki mondjuk éppen Dubajban dolgozik (állítólag nem helyi arab pénzembereknek nyújt különféle szexuális szolgáltatásokat férfi, nő, vagy kérdéses nemű magyar celebek foglalkoztatásával, miközben ő maga ugye a kecskéket kedveli…). Mások (akik ugye mások, mint mások) meg Mexikóba készülnek (ha sikerül kijutni ehhez a kreatúrához, akkor erről majd várható egy kiadós beszámoló a boszniai túrához hasonlóan).

Az mindenesetre egyértelművé vált, hogy megéri szögre akasztani a villamosmérnöki diplomát és a büszkeséget, s inkább egyszerű villanyszerelőként dolgozni külföldön, ha jól megfizetik, illetve ebből kifolyólag nem feltétlenül a jól hangzó beosztás, tevékenység a nyerő minden esetben (különösen nem, ha a menő cím mögött valójában nincs is semmi értelmes tartalom), kivéve, ha olyan munkája van valakinek, amit nem lehet összefoglalni egy mondatban úgy, hogy a Tóka is megértse. 🙂

Feleség, gyerek azért nagyjából a csapat kétharmadánál már megjelent, mint társult létforma (van, akinél nem is először), de még mindenkinek van ideje gyúrni a következő találkozóig (a magam részéről mondjuk azt gondolom, hogy akinek akkor sem lesz felesége, annak már jó eséllyel megmarad az esze azért 🙂 ).

Itt talán idézzük fel az LGT legendás számát, mert jó néhányan magukra ismerhetnek belőle…

A hosszúra nyúlt beszámolók után a tanári kar jeles képviselői hazatértek néhány további jól szituált társunkkal egyetemben (volt aki Budapestre, volt, aki Balatonfüredre indult vissza), s miután hosszas agonizálás után az étteremből sikerült kimozdulni valahogy a városba, bizony már kezdtünk belenyúlni az éjszakába, erősen közeledett az éjfél.

Végül a színház melletti Bohémtanya fóliázott teraszán sikerült kikötni néhányunknak, majd a “tudunk egy rövidebb utat” jeligével kisebb-nagyobb vargabetűket leíró szabadcsapatok is megérkeztek. Ekkor a nyugodtabbak kényelmesen elsöröztek némi beszélgetéssel az egyik sarokban egy asztalnál, míg TCs igazi elemében volt az elfogyasztott pálinkáknak köszönhetően, s némi buzulást követően összemérte az erejét Tókával, aki éppen a kirúgótechnikákról és a velük járó pszichikai megterhelésről tartott filozófiai eszmefuttatást (biztosan nem látta az Egek ura című filmet, amit pedig eléggé ott van, de ő inkább auditált helyette 🙂 ) miközben megpróbálta kielégíteni az egyik gázégős fém oszlopot, több-kevesebb sikerrel. TCs eközben átment erőemelőnek, majd dákónvágónak, de aztán hamar szent lett a béke. Anti időközben teljesen eltűnt, majd egyszer csak visszatért és hátulról közelített Tókához (könnyen lehet, hogy némileg elkapkodta a nősülést, tekintettel a benne lappangó titkos vágyakra).

Bob időközben nem teljesen véletlenül beleejtette a sörébe a telefonját (alsó középkategóriás Nokia modell), amelyet már jó ideje nem tud elpusztítani semmi (valószínűleg atomtámadás ellen is véd), s bár úgy látszott, hogy talán most végre kaphat új telefont, a későbbiek ismételten rácáfoltak erre.

Egy idő után valamelyik arc kitalálta, hogy van, ahol jobb, mint ahol vagyunk és menjünk máshova, valami pontosabban nem definiált helyre. Miután a csapat nagyobbik része (akik nem vezettek és nem érték be alkoholmentes sörrel) már lassan szinte bármiben benne volt, ezért elindultunk (a cél ugye maga az út) ismét valamerre. Eközben összefutottunk azzal a Deutsch (nemzetközi szinten és a Petőfi Rádió hallgatói Anorganik néven talán jobban ismerik és itt egy száma azoknak, akik nem maradtak ki az internetből) Gáborral, aki ekkor már egy ideje keresett bennünket, s éppen arra gondoltam, hogy talán fel kellene hívni, hogy mégsem a színház mellett lógunk. Bob a találkozás örömére körbekorcsolyázta – mintegy kegyelemdöfésként – a  sörfürdő során magától kikapcsolt telefonján, de mint tudjuk ilyen szegényes trükkel nem lehet megszabadulni egy ilyen telefontól, mikor a csapatban van a hazai Nokia gyár minőség-biztosítási szakembere (Tóka) is, mivel amit ő egyszer átengedett a kezén, az meg van csinálva. Bob tehát másnap összerakta a kissé még sörszagú, ámde kiszáradt telefont és az azonnal működött, még ha a külseje viseltesnek is tűnt már kissé.

Miután az Arrabona előtti padon nagy nehezen életre keltettünk egy atomrészeg srácot, akinek mentőt is hívtunk, mert semmire nem reagált. Aztán csodálatos módon életre kelt egy cigarettától és TCs páinka-gőzös leheletétől, s végül a mentőt is visszamondtuk, mert pillanatok alatt olyan jól lett, hogy egyenesebben tudott járni, mint némelyik osztálytárs. Ezzel a napi jó cselekedet is megvolt, hiszen nem hagytunk kihűlni és megpusztulni egy hülyét, aki nem tudja mennyit kell inni.

Némi tanácskozás után (Anti menetrendszerűen ismét eltűnt) elindultunk a Dunakapu tér felé, de miután kiderült, hogy a Tűzoltóság melletti, folyton nevet váltó diszkóban akarunk végül kikötni (világ életemben rühelltem az ilyen helyeket, de 5 évente egyszer azért rá tudnak beszélni), én úgy döntöttem, hogy visszamegyek a színház mellett leparkolt autómért, mert kabát nélkül, zakóban (úgy volt, hogy csak 100 métert sétálunk) kezdett nem nagyon melegem lenni. Igaz, a fókazsír és a vas szervezet mindent kibír, mert nem fáztam meg, pedig én nem is ittam alkoholt. Az ekkor még 7-8 fős csipet-csapat is irányba fordult. Én kocogtam vissza vagy 500 métert, a sok egyirányú utca miatt csináltam még egy nagy kört autóval, hogy aztán végül szembe találkozzak TCs-vel, Bobbal és Deutsch kartárssal, a többiek viszont jól eltűntek. Tóka ugyan hamarosan megtalált mobilon, hogy a bejáratnál van, viszont TCs kezdett olyan állapotban lenni, hogy vele már nem lehetett meleg, füstös helyre menni hányásveszély nélkül. Ezért Bobbal betuszkoltuk hátra a kocsiba, Anorganikot pedig kitettük a diszkó bejáratánál. Persze Tóka nem volt ott, de úgy döntöttünk, hogy biztos azért, mert bement, s ezt tanácsoltuk a zenemágusnak is. Mindketten előkerültek másnap. Aztán hazadobtuk Bobot, végül a kissé magába roskadt TCs-t szintén. A két lehúzott hátsó ablakon beáradó jeges szél valamennyire életben tartotta, de mikor kiszállt, a házuk előtti bejárónál már túlcsordult a rendszer. Pedig nem is vezettem úgy, mint Daniel a Taxiban. De tényleg… És meg sem kérdeztem tőle, hogy milyen bőrből készült dAb kabátja (ugye boa – tudom, hogy szar poén, de nem baj). 🙂

Így aztán az éjszaka befejezését nem áll módomban elmesélni, de talán majd a következő 5 éves találkozón másként alakul a helyzet. Az mindenesetre pozitív volt, hogy látszólag senki nem bánta meg az eljövetelt, s ez elég is ahhoz, hogy a következőt is megszervezzük.

Egyszóval (ami tulajdonképpen kettő) még visszatérünk! 🙂

Tisztelt Majomtanács!

Mint azt a fenti beszámolóból is láthatják, ez az elkorcsosult faj… ahh… mi ez?… argh…

…kssshhh…

…tisung…

…misung…

…ööö… hallanak engem? Mindössze annyit szeretnék üzenni, hogy az ember hajnala ismét felvirradt, s a majmok visszakerülnek oda, ahova valók. Egykor állatok voltak, majd az emberiség egy ballépését kihasználva rövid időre az uraink lettek, végül elhagyták e bolygót. Azonban hála TaZ előrelátásának, és dAb rendszerfejlesztői cégének (ha Tóka tudta volna, hogy mit is fejlesztenek valójában e boszorkánykonyhában…), s a Stephen Hawking Tudományos Körnek, a majom rendszerben a kezdetektől benne volt egy vírus…
…mikor ezt az adást nézik, a vírus máris aktiválódott, a folyamat pedig vissza-fordíthatatlan.  A majmok ezáltal mennek vissza az őserdőbe, az értelmes emberi tudatok pedig újra testet ölthetnek, s uralni fogják a Galaxist!

…ööö… mi ez a sok fény és miért lesz egyre nagyobb a Nap?

…szipp…

(2010)