Sörömön innen, sütiden túl

avagy biciklivel a vadak között életérzés

(2007.04.13.)

Mr. Jézus megfeszítése után 1974 évvel, egy szép április végi vasárnapon, amely történetesen éppen egybeesett a Föld napjával is (gyengébbek kedvéért: 2007. április 22.) elhatároztuk Habbával és Bobékkal, hogy megtaláljuk az északnyugati átjárót. Emiatt azért nem utaztunk volna Kanadába, hogy a Szent Lőrinc folyótól nekiindulva keressük meg azt, hanem a mi kis magyar valóságunknak megfelelően gyirmóti startot követően találtunk volna rá Koroncó és Rábapatona felé a Szigetközi útra, illetve a mellette húzódó kerékpárútra. Miután Bob és Bobek (vagyis Bob, aki úgy köp, mint egy lány és mellesleg egy hering, valamint egy Piros nevű szivola – a pontosabb meghatározást mindenki megtalálja a South Park vonatkozó részében) gyengének bizonyult, Habbával úgy határoztunk, hogy ezt a túrát meghagyjuk legközelebbre és inkább menjünk egy kört délnyugatra. Ez a zseniális ötlet egyébként egy fél kávé és egy Habba-tartozék első feleség jó tanácsai közötti néhány másodpercben pattant ki a fejekből.

Miután mindezt olyan jól kitaláltuk, nem maradt más hátra, mint magunkra ölteni az óhatatlanul szükséges felszerelés darabjait. Először azt hittük, hogy elég lesz nekünk egy-egy övtáska, de végül Habba feláldozta magát és hozott egy hátizsákot is. Amibe aztán végül csak a térkép került, de azért jó volt, hogy elhozta. 🙂

Az egyszerűsített útvonal kivezetett Gyirmótról az egykori TSZ mellett, majd egy keresztnél (a templomi esküvő miatt a saját keresztelője előtt álló Bobnak ez mindenképpen kiváló hely lett volna egy kis ájtatosságra, hogy az Úr ne haragudjon rá nagyon az álszentsége miatt) elfordultunk balra és hamarosan kiértünk a koroncói útra. Itt először nagyon kényelmesen kezdhettünk el kerekezni, mivel egy nagy hasú (még az enyémnél meg TCs-énél is nagyobb volt neki) ürge simán lehagyott bennünket, hogy aztán Koroncóra beérve kiderüljön, ő csak az első ellenőrző pontig megy, mivel a falu elején betért mindjárt a kocsmába. Szóval neki volt motivációja rendesen…

Azért nem törtünk le nagyon és faltuk a kilométereket rendületlenül tovább, s közben átbeszéltük a világ minket érdeklő részét, ami hol egy egészen kis szelet, hol pedig az egész mindenség maga (amiben Isten egy kis aranyos maci, a Sátán pedig egy nagy gonosz medve az uristen@menny.hu c. film analógiájára 🙂 ), de most ne menjünk bele ennyire a részletekbe, mert ez nem a földi filozófia alapműve, hanem egy rövidke túrabeszámoló(nak indult).

Szerencsére a Koroncó utáni semmit megtörő Zöldmajornál nem támadtak meg bennünket a gyépések hordái, bár egyet azért láttunk (majdnem olyan volt, mint a bácsi-néni Doborgazszigeten néhány évvel ezelőtt, erről sem mondtam volna meg, hogy milyen nemű és ami azt illeti nem is szívesen néztem volna meg az elsődleges nemi jellegeit), majd végre egy útelágazás és néhány további kilométer után beértünk Tétre, ahol a Széchenyi úton a temető után van egy aprócska, de annál hangulatosabb kis cukrászda két kedves, mosolygós pincérlánnyal és finom franciakrémessel. Aki erre jár, semmiképpen se hagyja ki, ha csak egy picit is tiszteli a hasát. Azt hiszem itt léptük át a bűvösnek hitt 20 kilométeres távolságot, de ugye tudjuk, hogy a világ nem elég…

Lassan már tényleg megismernek bennünket az összes környékbeli kávézóban és nívósabb sörözőben annyiba botlottunk bele a túrák során, s álmainkban szerepel, hogy egyszer csak nem is kell beszélni, hanem mindjárt hozzák a szokásosat. Mint az igazán menőknek. 🙂

Téten egyébként már látszott, hogy szinte tényleg város. Tulajdonképpen mindenük volt, igaz a legtöbb intézmény és üzlet még mutatott némi hasonlatot a Tanú című film magyar narancsával, de egyszer még lehet belőlük valami. Mindenesetre röviden konzultáltunk Bobékkal is telefonon, akik ekkor valahol Győrszentivánon kerekeztek, ami már majdnem mérhető távolság a lakásuktól. Igaz, két keréken egy valaggal tényleg nem egyszerű az élet sok-sok év kihagyás után, szóval nézzük el ezt most nekik. Jövő szombaton úgyis megmutathatják, hogy mit tudnak, a következő nagyobb volumenű túrán.

Utunk egyetlen városa után aztán Felpéc felé kanyarodtunk, amiről kiderült, hogy nem véletlen a nevében szereplő előtag, hiszen ha enyhén is csak, de szinte mindvégig emelkedőn tekertünk, s előfordult talán olyan is, hogy a homlokunkon meg-megjelent egy-egy kósza izzadságcsepp… A falu neve mondjuk parázs vita tárgyát képezheti, mert a „fel” tényleg jelenthet valamit, de a „péc” értelmezése még ősmagyar öntudattal sem értelmezhető könnyen, esetleg Toroczkaiéknak talán sikerülne előkeríteniük valamiféle hat ujjal és foggal született finnugor táltos sámánt farkasbőr kacagányban, aki segíthetne az értelmezésben. Aztán annyira azért talán mégsem alacsonyodunk le, hogy szóba álljunk e modern kor régi vágású, önjelölt „hadvezérével”, mert szép dolog a szabad vélemény, de azért valahol húzzuk már meg a határokat…

Végül csak elértük ezt a falut is, s villámként suhantunk át rajta, miközben azért sikerült találni itt is egy „háromszáz… nem harmincezer liter”-es csapatot. Nevezetesen egy magas vékony, csúnyácska, de legalább erősen egyszerű arcú lányka sétált összebújva egy neki vállig érő brazil szappanoperahős sráccal. Nem mintha bármi problémám lenne a különböző rendű és rangú – avagy éppenséggel színű – emberek közötti kapcsolatokkal, de ők azért eléggé érdekesen festettek, mindenesetre sok sikert neki, adjanak sok Nobel-díjast a világnak. Aztán a falu végén mi balra el.

Egy ideig még látni véltük a távolban Valentyin Petrovics Katajev fehér vitorláiként a reményt, hogy megtaláljuk a térképen sárga kereszttel jelölt utat át a hegyen Tényő fele, de csak olyan földutak voltak mindenféle jelzés nélkül, amikben még az én szélesebb kerekeim is mélyen belesüllyedtek a homokba, Habba vékonyka városi cuccával pedig az eleve esélytelenek nyugalmával tekert néhányat még a biztos vég előtt. A józanabbik eszünk egy pillanatra felülkerekedett a kalandvágyon, s inkább visszafordultunk mindahányszor, majd úgy döntöttünk végül, hogy jó lesz nekünk Szemerehegy felől is az a fránya Tényő, úgyis kezdtük már érezni az emelkedőknél némileg a combunkat (itt már elhagytuk a 30 km-t).

Nos, Tényő messzebb volt jóval, mint hittük, a kanyargós, vacak úton nem egy tüdőerősítő útszakasszal kellett megküzdenünk, de legalább láttunk egymást kergető nyulakat, illetve néhány őzet is. Tulajdonképpen ha már előjött az állatfarm, akkor egy majdnem tigrist is láttunk még Felpéc előtt jóval az út mellett, de aztán kiderült közelebb érve, hogy csak egy nagyobbacska macska némileg elferdült színekben pompázva. Ha egészen pontosak akarunk lenni az állatvilág ismertetésekor, akkor Habba észrevett egy ásót is (vakond) az út szélén elterülve, amint háton fekve napozott, és bár szerintem nem volt túl jól, azért rendesek voltunk, és nem szóltunk a majdnem tigrisnek, hogy ott van.

Szemerehegyen egyébként (ha már úgyis csapongunk) végre megtört a jég, és sikerült nekünk is kielőzni egy biciklist.

Ezután jó sok ideig nem történt semmi érdemleges, ha csak az nem, hogy egymás seggét fényképezgettük, hogy mennyit formálódott már a sok sporttól.

A sok lőn meg vala és még több kanyar után egyszer csak messiásként rogyott a nyakunkba a felismerés: végre elérkeztünk az aranygyapjú országába, ahol minden hím vadász. A vadászok pedig egy helyre mehetnek csupán, a nekik címzett kiskocsmába, ahol az alkonyivá szelídülő napsütésben ittunk egy pohár csapolt… ööö… jegesteát, mert ugye biciklivel közlekedve csak azt lehet…

Egyébként Tényőn is „lealáztunk” egy 70 éves öregembert a kocsma előtt valamivel. Fel is vetette, hogy cseréljünk biciklit, de mikor mondtuk neki, hogy a miénk még jó messze megy innen, inkább lemondott az üzletről. Azé’ egy a lényeg, 2:1 lett a mi javunkra az előzések aránya. 😀

Miután sikerült némileg erőre kapnunk az eddigi 43 km után, a lassan, de biztosan hűvösödő este elleni védekezésül felvettük a kiderült, hogy miért hoztuk magunkkal pulóvereinket, majd nekivágtunk végre a hazaútnak.

Ugyan néhány röpke pillanatra elkacérkodtunk a gondolattal, hogy még feltekerünk Győrújbaráton a táborig és onnan vesszük az irányt végleg haza, de aztán Csanak határában mégis nagyon határozottan mentünk el az erre vonatkozó útjelző tábla mellett. Noha a lelkesedésünk töretlen volt, erőnknek már a végére értünk lassan (az ami nem öl meg az keményít helyett egy huszárvágással áttértünk a fokozatosság elvi filozófiájára), így aztán végül nyolc óra körül értünk haza hozzánk (picivel négy előtt indultunk Gyirmótról).

Otthon éppen az utolsókat rúgta a vasárnap délutáni kerti partizós buli Keresztanyámékkal, unokatestvéremékkel és öcsémékkel. Kaját nem sokat hagytak, de legalább almás pite maradt még egy tányérral, amire gyorsan le is csaptunk. A kilométeróra egyébként a házunk elé érve ugrott át éppen az 55 kilométeren (Habba ugyan tőlünk még tekert haza olyan kettőt, de mivel a számlálót tőlünk indítottam, hazaérve tekert pontosan annyit, mint én), ami nekem tökéletesen elég volt azt hiszem a vasárnapi ebéd után. Valami azt súgja, hogy Habbának is, mert hamarosan jött tőle egy SMS, amely szó szerint így hangzott: „Vazegh, nehogy leülj, én alig tudtam felállni utána!”, de ezt a hibát ekkorra már én is elkövettem… 🙂

Egyszóval a következő túra szombaton lesz, ez már eleve egész naposra, de a mainál nem sokkal több kilométerre tervezve, hogy még had szokjuk egy kicsit a kiképzést újra, ennyi évvel a vidám gyermekkori mókás biciklitúrák után.

(2007)