Kenutúra Doborgazon III.

Doborgaz, vagy amit akartok

(2006.07.03-09.)

Hosszas előkészítő hadműveletek (ööö… szóval két telefon a hely- és kenubérlés kapcsán 🙂 ), no meg a kemény mag (Bob & Piros, Zoli & Kriszta, TCs és jómagam) összetrombitálását követően a Stephen Hawking Tudományos Kör Legbelső Körének Legbelső Pontja (és Piros) elindult vala hétfőn reggel fél 10 körül ama messzi, kietlen, szinte ember nem járta tájékra, melynek neve az Ígéret Földje. Ja nem, az egy másik mese. Most Doborgazra mentünk, ami ugye Mosonmagyaróvár felett terül el (ez azért elég fellengzős így, mert egy kis pont a térképen az egész falu) a dunakiliti duzzasztó szomszédságában. Az új olvasók kedvéért: ezen a részen a Duna főágából tucatnyi mellékág szakad le jó néhány holtággal és időszakos kis csatornákkal, amik jó része különféle ártéri erdőkön és egyéb csodálatos látványvilágot nyújtó fantasztikus helyeken vezet keresztül-kasul, olykor különféle kisebb-nagyobb gátakkal és hidakkal tarkítva. A vendégház maga Doborgaz szélén, közvetlenül a gát mellett, a víztől talán 50m-re épült, s idén köszönhetően a szeszélyes időjárásnak és az emberek kiszámíthatatlanságának, csupán a mi kis csapatunk birtokolta a hatalmas, árnyat adó diófáknak otthont adó udvart, a különálló konyhát, zuhanyzót, illetve a szintén elég tágas társalgót vendégházban (elvileg 20 ember részére van vendégszoba is külön zuhanyzási lehetőséggel, de a sátorhely csak harmadannyiba kerül, így mi inkább ezt választottuk – vagyis én nem, mert kiderült, hogy a társalgóban lévő bőrkanapén kényelmesebb aludni, mint a sátorban a földön és idén nem voltam olyan kemény, mint eddig – ebben nem játszott semmiféle szerepet az, hogy TCs, akivel közös sátrunk volt, idén is rekordot akart dönteni, és csütörtökig csak akkor fürdött, amikor véletlenül belesett a Dunába 🙂 ).

Szóval ott tartottunk, hogy megérkeztünk erre a tuti kis helyre (TCs a vadonatúj Suzuki motorján, amit azért vett, hogy jól összetörje magát), majd miután felvertük a sátrakat és bevásároltunk, átvettük a kenukat és széttollasoztuk magunkat (TCs ruhaszárító kötele ideális háló volt, a két tollasütőm mellé pedig a vendégházban találtunk három teniszütőt, s miután a gagyi műanyag tollaslabdákat TCs megpreparálta a horgászfelszerelésében található ólmokkal, jókat izzadtunk négyes játék közben), meg még talán ittunk is kicsit, inkább mégsem eveztünk első nap, hanem inkább grilleztünk és ettünk egy jót (asszem futni is voltam előtte a töltésen vagy hat km-t, hogy még jobb legyen az étvágyam) és hatalmasan bezabáltunk pácolt húsból meg grillkolbászból.

Tulajdonképpen a napot mindössze a milliárdnyi kislégy (szerencsére szerda körül nagyjából egészében eltűntek a vendégház közeléből – vagy megöltük addigra mindet, vagy Bob egyezséget kötött a Kislégykirállyal , mint ahogy tette azt korábban a Pókkirállyal és BögölyKirálynővel, vagy később a Viharistennel, de ezek elég szentségtelen alkuk, s még megrögzött ateistaként is nehezemre esik beszélni róluk, a lényeg az, hogy Bob egy sátánista állat :)), pár szúnyog (a legyekkel ellentétben ezek csak szaporodtak és az utolsó estéken már csak a tűz mellett vagy szúnyogriasztóval teljesen befújva lehetett létezni a szabadban – előző éven nem volt egy szem szúnyog sem, igaz, akkor meg volt millió darázs és semmit nem lehetett elővenni tőlük, amiben volt cukor vagy májkrém, mert mindjárt megjelentek), akikkel Bob elfelejtett megegyezni, továbbá az allergiájával sem nagyon tudott dűlőre jutni, ezért többnyire zsebkendővel az orrában lehetett vele találkozni (a parlagfüvön kívül tulajdonképpen mindenre allergiás), a fóbiáiról pedig majd később ejtünk szót. 🙂

A következő napon kiderült, hogy TCs nem jön evezni, mert egész nap dolgoznia kell a laptopján, mivel előző héten lusta volt bármit is csinálni és kedden legkésőbb le kell adnia a project terveit a főnökének (ez úgy működött, hogy napközben amíg mi Bobbal és Pirossal eveztünk, ő döglött és sörözött, alig csinált valamit, majd miután mi este fáradtan eltűntünk, ő hajnali háromig dolgozott 🙂 ), így aztán az első élmény gyanánt abban maradtunk, hogy megnézzük a tavalyi vashidat (persze áthaladni tilos tábla van rajta :)), amin Dallasékkal nem egyszer felborultunk, mire sikerült átjutnunk alatta árral (és az örvényekkel) szemben, viszont előtte van a folyó két oldalán két sekélyebb, fürdésre (és borulás után a kenukba visszaszállni 🙂 ) tökéletes rész.

Miután megállapítottuk, hogy a víz jó 30 centivel magasabb a tavalyinál, illetve elég koszos is (ez persze relatív, mert a kosz leginkább felkavart iszapot jelent, de ettől még szemre nem lesz jobb), viszont fürdeni már azért elég meleg, továbbhaladtunk Kiliti fele, mivel jól ismerjük a legendát, miszerint aki első nap nem oda megy leróni kegyeletét a homokos röplabdapálya és a csapolt sör előtt, annak megjelenik az őrült Gém és csalfa módon a kísértetkrokodilok öblébe kalauzolja, ahonnan szellemlényekként van csak visszatérés és bolygó hollandiként rója tovább a környező vizeket. Mi ezt igyekeztünk elkerülni, majd miután túljutottunk azon az átemelésen, ahol az érdekesség kedvéért két évvel ezelőtt szintén borultunk (akkor is én kormányoztam, és szerintem a fentebb említett Dallas erre is jól emlékszik, illetve más is az olvasók közül :)), most viszont a magasabb víz miatt szinte emelni sem kellett a hajót, szépen átcsúszott a sás és a sziklák között. Itt már kezdtük elhinni, hogy valami hihetetlen jók vagyunk, s erre a következő átemelés sem cáfolt rá, majd némi evezést követően még Kilitit is elértük, ahol aztán sebesen hódoltunk is söristennek, meg hadakoztunk az ott is jelenlévő millió bogárral (az árnyékba nem követtek minket).

Miután lelkendeztünk vala magunknak a teljesen kihalt kempingben (talán három sátor volt az 50-60-at is kényelmesen befogadó táborhelyen), visszaindultunk, bízva abban, hogy sikerül elkerülnünk a halálzúgót, ahol ember még nem haladt át élve. Nos, jó helyen fordultunk nem be (jól ragzom különben a magyar 🙂 ), a zúgót megúsztuk a valamivel rendesebb másik kanyart viszont éppen csak, mivel sikerült pont orral nekimenni egy kiálló faágnak (nem voltak rendes örvények, meg persze én is kormányoztam, hogy igazán kalandos legyen az út 🙂 ), de rendes voltam és az ütközési energiát elnyeltem azzal, hogy beestem a kenu aljába és még csak fel sem borultunk, igaz, nem nyújthattunk különösebben elegáns látványt, amint farral hajóztunk át a kellemes, a kenut kellőképpen megtáncoltató hullámok között, majd, hogy megkoronázzuk a napot, még egy motorcsónak is jött szembe, de szerencsére időben lelassított, így nem kaptunk tengeribetegséget az általa keltett hullámfodroktól. Néhány kisebb-nagyobb kanyar és a szomszéd folyóágban fellelhető halálzúgó megtekintését követően épségben hazaérkeztünk, majd Piros nekiállt palacsintát sütni (majdnem végig bírta, csak a végén kellett a Bobnak beállnia), én pedig közben futottam, de azért enni segítettem, bár TCs időközben átment Bárányok hallgatnakba…

Cserébe megcsípte a hátán egy mutáns emberbagócs, ami nem rettent meg e feladattól (bár akkor még csak alig pár napja nem fürdött 🙂 ).

A palacsintázást asszem némi tábortűz meg italozás követte (nem tudom mi volt velünk, alig ittunk valamit egész héten, még Bob sem rúgott be, aki metaxával próbálta gyógyítani az allergiát – egyfolytában 🙂 ).

Szerdán reggel (szóval nem is volt már annyira reggel, mert a délelőttbe nyúló alvás, a kiadós reggeli, majd a délig tartó henyélés és sakkozás után már nem annyira helyénvaló reggelt emlegetni) aztán nagy tervekkel vágtunk neki a folyónak immár négyen, nevezetesen azt találtuk ki, hogy idén baki nélkül átevezünk a Halál Mindkét Hídja alatt. Egy darabig minden rendben is haladt…

 …aztán megjelent az őrült Gém, amitől Piros teljesen begazolt és nem volt hajlandó behajózni az alvilágba vezető Stix folyóba, így aztán jobb híján TCs is elzarándokolt Dunakilitibe csapolt sört inni egy eddig még nem próbált alternatív útvonalon, ahol majdnem elvesztettük Bobot, miután véletlenül ottfelejtettük egy kavicspadon, de aztán jól úszott az árral szemben és a parton megvártuk. 🙂

Miután a szertartás lezajlott és kezdtünk éhesek lenni, hazaeveztünk hagymás tojást bográcsolni, ami nem teljesen fedi a valóságot, mivel végül egy nagy lábasban készítettük el háromféleképpen (Piros még nyálkásan szereti a tojást, mi TCs-vel normálisan, Bob pedig szénné égetve), majd miután végeztünk, nem sokkal később beestek öcsémék is. Aki esetleg nem ismerné őket…

Tekintettel Kriszta egészen más állapotára (hét hónapos terhes, ugyi), ettől az estétől fogva mindenkinek vigyáznia kellett a kajájára, mivel már a holdat is régen leette volna az égről, ha sajtból lenne (ez egyébként majdnem kiderül pénteken, de ne rohanjunk ennyire előre), így viszont beérte minden mással. A pókok és a különféle egyéb állatok szűkölve bújtak el a vackaikba, kivéve a bátor, kb. 5cm-es Pókherceget, aki nem átallott bemászni a sátrukba, persze vesztére… A Pókkirály annyira dühös lett, hogy Bob fel is bontotta vele az egyezségét, mivel biztos benne, hogy ezután nem fekteti minden energiáját az ő elpusztításába.

Miután az este egy újabb tábortűz, s a hűtőben talált különféle ételek parázson történő megsütése jegyében telt (azért elfogyott pár sör is), az éjszaka pedig Bobék számára immár sztereó horkolásban (öcsém és TCs sátra között táboroztak), másnap mindenki frissen és fiatalosan pattant ki az ágyából mindjárt hajnali 9-kor.

Némi reggelt, s az ehhez szükséges fáradalmak kipihenését követően immár semmi sem tarthatott vissza bennünket attól, hogy megmutassuk a Halál Mindkét Hídjának… Meg is mutattuk, de előtte azért biztos, ami ziher, megörökítettük magunkat az utókornak.

Mivel Piros még mindig erősen fóbiás volt a sebes folyású keskeny csatornára, ami fölé mindkét oldalról csalánok és különféle gusztustalan dolgok, nem ritkán pedig egész fák és bokrok lógtak be, ezért mintegy jobbfajta pszichiátriai kezelésen, bedobtuk a mély vízbe és a mi kenunk ment elöl (ennek én nem örültem annyira, mivel az alvilág szörnyeinek martalékául dobva én ültem az orrban), de persze tökéletesen megoldottunk minden feladatot és bátran szembenéztünk minden kihívással. Megjegyzem tavaly itt szintén borultunk (az érdekesség kedvéért 🙂 ), de idén nagyon jók voltunk, simán vettük a kanyarokat, kerülgettük az ágakat, egészen addig amíg el nem értük az elsőt a Halál Mindkét Hídja közül, amelyik elég gyászos képet festett, miután valószínűleg a tavaszi áradás következtében félig beleomlott a vízbe.

Emiatt aztán vízbe be (szerencsére a hidaknál leért a lábunk, különben jóval macerásabb lett volna újra beszállni, de már az első hídnál így is szívtunk, mert a túloldalon vízre tett kenut tartva a jobb oldalon nem nagyon ért le mégse a lábam, a balon pedig iszonyúan csúszós nyálkás iszap volt, amin nem lehetett megállni, de azért stílusosan áthidaltuk a problémát (ha már ott voltunk). A másik híd sem volt különösebben rendes, mert az meg magasan kiállt a vízből, de nem annyira, mint előző éven, hogy a vízzel töltött kenut át lehessen tolni alatta, viszont az oldala magas volt, így maradt az egyetlen lehetőség, hogy amikor az orr nekiütődik, kecsesen (ööö… 🙂 ) kivetődtem az első fatörzsre és tartottam a hajó orrát, amíg a többiek átmásztak rajtam, majd Bobbal kiemeltük a vízből a hajót és kisegítettük TCs-éket is, akik a fele olyan könnyű kenuval jól rá is faragtak itt, mert amikor ráléptek az orrára, akkor a fara a levegőbe emelkedett (főleg a daliás termetű TCs esetében, mert addigra már öcsém is kiszállt 🙂 ) és még pont nem süllyedt el.

Miután kipihegtük magunkat és jól lenyúztuk a kezünket Bobbal a második vízre szálláskor, pár kanyar után elértünk a centrifugához, ami egy nem kifejezetten rendes folyókanyarulat, iszonyat sebesen folyó vízzel és rengeteg örvénnyel, de azért jók voltunk és némi kanyargás után fentről lefele meglovagoltuk a minapi vashíd alatti hullámokat, majd kicsit pancsoltunk picit lejjebb a sekélyesben, Bob pedig elejtett egy krokodilt, amiről kiderült, hogy nem is krokodil, viszont így is elég félelmetes fatörzs látszatát keltette, ezért nem hoztuk magunkkal a bőrét cipőnek (meg különben sem bírjuk a klumpákat 🙂 ).

A klumpáról viszont eszünkbe jutott, hogy klumpi, arról a krumpi, majd mindezek után a krumpli, meg az is, hogy aznap este paprikás krumplit akartunk enni, így aztán jól belehúztunk, hátha Kriszta még nem tett érte semmit. Szörnyű gyanúnk beigazolódott, ezért gyorsan krumplit, hagymát és kolbászt pucoltunk, meg tüzet csiholtunk kova és öngyújtó nélkül, majd nem tudom milyen praktikák következtek, mert én elmentem futni, TCs meg titokban utánam motorozni, hogy lebuktasson, hogy nem is futni mentem, hanem csak összevizezem magam az egyik partszakaszon, de most éppen nem azt csináltam. 🙂

A paprikás krumpli annyira emberfelettien jó meg sok lett, hogy másnap is azt ettük ebédre (a titka a beleütött tojás a végén), Kriszta hagymás-paprikás-paradicsomos-izés salátájával. A másnap egyébként nem a kenuzás, hanem a világűr meghódításának jegyében telt, ami egészen pontosan azt jelenti, amire gondol az, aki mindezt elolvassa és ismer bennünket. 🙂

A rövid lényege az, hogy a reggelit követő pusztulás közben Bob meg öcsém kitalálták, hogy megismételnek egy kísérletet, amit a Discovery-n láttak, hogy kólás PET-palackot lőnek ki az űrbe némi víz, meg öcsém szivargyújtós kis kompresszora segítségével. Azaz az első próbálkozás még csak arról szólt, hogy hány bar nyomást bír ki a PET-palack. Állítólag háromig biztonságos, de mint kiderült kibír az tizenkettőt is, csak afelett kicsivel pukkant szét. 🙂

Ezután jött az ötlet, hogy mi legyünk az első magyar, aki elindult a Marsra (tulajdonképpen az első emberek is mi voltunk, mert még el nem indult oda senki :)). Az első kísérletek elég halvány eredményt hoztak (mindegyikről videófelvétel készült, de terjedelmi okok miatt nektek meg kell elégednetek pár képpel), de aztán lassan beindult a projekt, és mind Lajka, mind pedig Dióember repült!

Az első kísérletek tehát tökéletesen kikövezték az igazi Mars-expedíció útját, és még életet is teremtettünk, mivel Lajka szerepét kutya-jelentkező híján egy frissen agyoncsapott bögöly töltötte be, aki a második kísérlet közben elszublimált (ez az egyik új szó, amit Kriszta megtanult a héten 🙂 ) az üvegből, amit mi ékes bizonyítékként elfogadtunk a tekintetben, hogy életre kelt és elrepült. Azé’ megköszönhette volna…

Ezután viszont már semmi nem állhatott utunkba, elkészült az első igazi űrjárművünk, a Buroki vendégház tiszteletére és a MIR űrállomás emlékére elnevezett BUROKIR 1.

A sok kilövés (utóbb a Coca-Colás palack is megtanult repülni és mivel annak jobb képei lettek, ezért azt vágtam be, nem a Burokirt) közben úgy elszaladt az idő, hogy már nem tudtunk kenuzni menni (itt jegyzem meg, hogy valszeg nem véletlenül szokták mondani, hogy otthon ne próbálja ki senki – szerencsére mi nem otthon voltunk -, mert a 10-12 bar nyomással feltöltött, vízhajtóanyagú PET-palack szerény számításaink szerint kb. 100m/s gyorsulással – ez már elég nehezen követhető szemmel – vágott neki az égnek és 6-8 centi mély lyukakat vágott indulásnál a vízsugár a döngölt kavicsútba 🙂 ), ezért megint azt ettük amit még találtunk a hűtőben (megsütöttünk mindent, a hagymától kezdve a felvágottig 🙂 ).

Szombatra virradva eldöntöttük, hogy most aztán már de tényleg strand röplabdázunk egyet, ezért a változatosság kedvéért megint áteveztünk Dunakilitire, ahol viszont gondolom részben a hétvége, részben a szép idő miatt most elég sokan voltak (na nem a kempingben, mert ott most sem volt túl sok sátor, legalábbis az előző évekhez képest), de a kocsmában már igen. Volt viszont végre ehető jégkrém (Magnum) és ingyen labda (mindkettő lapos volt, de mivel a mindentudó csodakompresszor nem csak űrkísérlethez volt jó, ezért felfújtuk őket, s cserébe ingyen használhattuk az egyiket). Nem mintha bárkinek is lett volna kedve rajtunk kívül mozogni a dög melegben, de mi azért fél órán keresztül kitartottunk és néha már két-három ütés is sikerült a háló felett. David Hasselhoff még azért lehet jobb nálunk a Baywatch-ban, de David Carradine-t (Kung-fu, Kill Bill) szerintem már simán vertük ebben a sportban 🙂 ).

Miután a két nő (Kriszta átjött autóval, Piros adott volt a kenuban) melegszendviccsel próbálkoztak, TCs pedig majdnem vett szalonnát esti sütéshez Dunakilitin (motorral jött a töltésen), kitaláltuk, hogy együnk valami igazán túrázóst, ezért csináljunk rántott sajtot rizzsel meg tartárral, TCs pedig alkot egy kis túrógombócot a repertoárjából (tud egyféle tortát meg szalonnát és rántottát is :)). Ennek jegyében robogtunk is vissza, a nagy sietségben pedig a múltkori helyen megint nem sikerült bevenni a kanyart a megfelelő ívben, igaz, most oldallal ütköztünk a benyúló ágnak, cserébe viszont tényleg majdnem felborultunk, még jó, hogy eszembe jutott a mentő ötlet és megint beestem a kenu aljába (nem értem miért mindig a hátul ülő tompít 🙂 ), így ismét kénytelenek voltunk szakszerűen farral áthaladni az örvényes részen. de más probléma már nem is lett volna, ha nem megyünk neki a folyópartnak egy ágas-bogas résznél, de azért mi jók vagyunk és nekimentünk. 🙂

Este aztán nekiugrottunk jól a rántott sajtnak, meg a bográcsban egy kiló rizs megfőzésének (először elég kevésnek tűnt abban a kis zacskóban, aztán mikor félig lett vele a bogrács, meg amikor már mindenki rettenetesen jóllakott és alig hiányzott belőle, akkor már nem is látszott annak 🙂 ), aminek az lett a vége, hogy mindenki majdnem szétpukkadt, és a fejenként két tenyérnyi sajt is majdnem soknak bizonyult (pedig mi aztán tudunk enni) és a különben kitűnően sikerült gombóc porcukros tejfölös öntettel csak másnap reggel fogyott el. Azért kicsit még tudtunk bulizni a teljes telítődés előtt a fehér barátaimmal…

Aki félreérti, és azt hiszi, hogy komolyan gondoltuk, az tényleg nem ismer minket. 🙂 Szóval mindenki felvette a maszkot, hogy ismeretlenül vallhasson különféle fóbiáiról és titkolt vágyairól, feszültségeiről. Itt derült ki többek között, hogy Bob továbbra is egy hering, még mindig úgy köp, mint egy lány, továbbá betegesen retteg attól, ha egy szék támlával néz felé; TCs anorexiás lett, mivel bármennyit is eszik, mindig kövérnek látja magát (már ugye ha talál elég nagy tükröt, amibe még belefér 🙂 ), én pedig utálok mindent és mindenkit (általában magamat is), de leginkább azt utálom, ahogy Bob briliánsan összefoglalta, hogy nem én voltam az első ember a Holdon.

Ezen az estén még egy üveg tequila is várt volna ránk, de miután majdnem szétpukkadtunk, nem bírtuk meginni, így kénytelenek voltunk szégyenszemre bontatlanul hazahozni a maradék hat doboz sörrel együtt.

Másnap, ami már az utolsó és többek között vasárnap is, egy laza reggeli után (még mindig nem nagyon voltunk éhesek) tábort bontottunk, majd délután egy óra körül elindultunk haza. A túra megint kijött simán 20 ezer alatt, rengeteget állatkodtunk, olykor vízbe is borultunk (pl mikor TCs a kenu végén azt hitte, hogy ott is leér a lába már, mint az előtte lévőnek, de tévedett, vagy amikor én már a parton megcsúsztam és dobtam egy seggest a vízbe, de kimaradt még jó néhány mozzanat, mert képtelenség mindent leírni – és persze végigolvasni 🙂 ).

(2006)