Az egyiknek majdnem sikerült

avagy Balaton-kerülés biciklivel egy nap alatt – az I. kísérlet 🙂

(2008.08.17.)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… na nem egy kurta farkú kismalac (habár egy pillanatra talán még ő is feltűnik a mai mesénkben néhány testvérével), hanem egy lyuk. A lyukak szerepe a világegyetemben többnyire az, hogy az anyag megtöltse őket. Bizonyos lyukak létét (amelyeknek állítólag semennyi anyag nem elég, s ezzel bizonyos hasonlatosságot mutatnak egy kis kék bolygó nőegyedeinek nagy részéhez) még a bizonytalanság homálya fedi, azonban a mi lyukunk nem ezek közül való, éppenséggel még csak nem is fekete. Mi több, ami azt illeti nem is igazi lyuk, inkább csak amolyan gödörnek mondhatnám, habár azok között a nagyobbak közül való. Sok-sok ezer évvel ezelőtt, amikor a mamutok és a barlangi medvék populációi jócskán veszítettek már lendületükből, s az esetleg erre tévedt néhány neander-völgyi horda is múló emlék volt csupán, a szóban forgó gödör lassan feltöltődött vízzel, s azóta is kisebb nagyobb patakok, erek táplálják a folyó mellett, amelyben Tutajos első harcsáját fogta valamikor az általános iskolai kötelező olvasmányban, s Matula bácsi a düledezett nádgunyhója (az olvasottabbak talán nem ütköznek meg a kunyhó helyett a gunyhó szón visszaemlékezve Fekete István soraira) előtt ülve füstölte el a tartalmas életet maguk mögött tudók egyszerű, ám annál bölcsebb gondolatait az életről, a világmindenségről meg mindenről Douglas Adams megnyilatkozása előtt néhány évtizeddel. Miután így megszületett a Balaton, s időközben feltalálták a kereket, majd földtörténeti léptékkel nézve nem sokkal később a biciklit is, minden akadály elhárult az elől, hogy valaki feneketlen nagy jókedvében éppen biciklivel akarja megkerülni (nem utolsó sorban kellemesebben is néz így ki a táj, hogy a ragyogó kék ég a kesze-kusza, vidáman bodorodó-pöndörödő bárányfelhőkkel játszadozik a víztükrön, amelyet csak néha tör meg egy halivadékra lecsapó vízimadár, elsuhanó vitorlás, vagy éppen egy foszladozó téli emlék korcsolyával a lábán).

A kerülés maga egyébként ősi tevékenység (nem összetévesztendő a kerítéssel, habár feltehetőleg szintén a történelem előtti időkből származik ez a szó is), így megrögzött hagyománytisztelők sem találhatnak kivetnivalót benne, hogy Habbával, akiről ugye néhány hete már kiderült, hogy mellékállásban nem más, mint a Hochtor kőkemény réme (ugyanakkor lehetne a korábbi kalandok alapján a Kárpátok ostora is, de ez a címet már lefoglalták anno a Szellemirtók 2-ben), nem telt sok időbe kitalálni, hogy férfiúi erényeinket újabb kihívás elé állítsuk, meg egyébként is kb. 200 km két keréken nekünk fél fogunkra sem elég. Habba fél lábának viszont tulajdonképpen nagyon is elég volt, ami azt illeti, de most ne rohanjunk ennyire előre az időben, hiszen majdnem nem is mentünk sehova egy aprócska malőr kapcsán.

Ez utóbbi egy aprócska balesetet jelent, amelynek szenvedő alanya lettem egy bemelegítő 40 km-es túrán a kitűzött időpont előtt néhány nappal, mikor is már a hazafele vezető bicikliúton immár az este sötétjében az én alaposan kivilágított hátasomat (valójában nyergesemet) simán nem vette észre egy szembe tekerő tizenéves suhanc (akinek mondanom sem kell, nem volt lámpája) és ügyesen nekem jött szemből. Ha valaki már próbált falnak kerekezni (természetesen csukott szemmel, nem számítva arra, hogy ott fal is lehet), az nagyjából át tudja érezni, hogy milyen volt nulla idő alatt megállni és eldőlni, mint egy zsák, de az élénkebb képzelőerővel rendelkezők is bátran próbálkozhatnak. Az ellenbiciklis jobban megijedt, mintha első haragomban tényleg megvertem volna, ami egyébként kósza – úgysem teszem meg, pedig jó érzés lenne – gondolatként átfutott az agyamon miközben felpattantam én is, szóval elég volt neki elmagyarázni, hogy nem szeretnék még egyszer találkozni vele lámpa nélkül, majd el is húzott, én pedig nekiláttam összerakni a biciklimet (leesett a lánc) az időközben odaérkező két segítőkész biciklis ifjonc lámpáinak fényében. Ekkor derült ki, hogy a kezem több helyen vérzik (nem volt vészes egyik sem, csak a bőr jött le pár négyzetcentiméteren), illetve mintha a csuklóim is sajognának kicsit, valamint a nyakamat is meghúztam cseppet, de ami nem öl meg az keményít alapon hazatekertem, megfürödtem, ágynak dőltem. Hajnalban persze arra ébredtem, hogy a kezeim rettenetesen fájnak, a nyakammal pedig nem olyan kényelmes a fekvés, így szokatlanul korán kelve reggelizni indultam, de miután a hűtőajtót is alig bírtam kinyitni, úgy döntöttem, hogy ami nem öl meg az tényleg keményít ugyan, de ha valami kemény nem öl meg elsőre az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy ez nem is fog bekövetkezni a későbbiekben, illetve gondolva a néhány hét múlva esedékes montenegrói hegymászásra, a baleseti meglátogatása mellett döntöttem.

Pár órával később aztán a kezeim alapos csavargatása, nyomkodása után a doki úgy döntött, hogy olyan magas nem lehet a fájdalomküszöböm, hogy ne ordítsak, mint a fába szorult féreg a mutatványa közben, ezért el biztosan nem tört semmim (azért ebben előtte is bíztam), ellenben a zúzódás miatt egy ideig még biztosan nem lesz jó nekem, szóval ha béna voltam, akkor most legyek kemény és tűrjek. Bízva a sok ezer éves múltra visszatekintő orvostudományban, este mindjárt bicikliztünk is Ghomby mesterrel 28 km-t, hogy kiderüljön tényleg jó lesz-e minden három nap múlva, s mivel minden rendben lévőnek látszott (a csuklóm csak egy bizonyos szögben hajlítva fájt, igaz akkor nem kicsit), ezért zöld utat kapott végül a Balaton.

Az eredeti terveknek megfelelően Habba autójába préseltük be a két biciklit (csak az első kerekeket kellett levenni és a hátsó üléseket lehajtani), azonban ugyanezen tervekkel szöges ellentétben jóval később indulva reggel hat helyett csupán nyolckor tudtunk elkezdeni tekerni Balatonfüred kiindulási ponttal, hátunkban a nappal Keszthely fele. Miután 5 perc tekerés után mindjárt meg is álltunk kávézni és levegőt vételezni a lapos gumijaimba az első benzinkúton, gyors számvetés alapján este kilencre saccoltuk a visszatérésünket. Ekkor még bőségesen szolgáltatott energiát az útközben Zircen vételezett csoki és az otthonról hozott reggeli, így jó ütemben haladtunk volna (nagyjából 20 km/h-s átlaggal számoltunk, ami erőlködés nélkül tartható lett volna egész napon át, plusz 1-2 óra pihenő), ha a bicikliút nem olyan, amilyen (habár Füred még a jobbak közé tartozott e téren).

Először is – történetünk idején – a Balaton körüli befejezett kerékpárút csupán egy szép fikció, vagyis inkább nevezzük legendának, miután a tó környéki települések büszkén hirdetik, hogy már tényleg kész van. Az még hagyján, hogy sok helyen egyszerűen nincs is külön bicikliút, de még csak sáv sem, hanem egyszerűen egy kevésbé forgalmas sima útra teszik ki a táblát, különösen azért, mert ezeken az utakon tényleg lehet is normálisan kerekezni, ellentétben a sok helyen széttöredezett, jórészt a környező fák gyökereitől alaposan felpúposodott, illetőleg gyakran teljesen érthetetlen okból elhelyezett hajtűkanyarokkal tarkított dedikált úton, amelyet ráadásul ellepnek a süket hétvégi biciklisek (akik persze egymás mellett haladnak, hogy ne lehessen kielőzni őket, a csengőre pedig nem reagálnak), a településeken pedig (nem zavartatva magukat, hogy nem egy helyen a kerékpárúttal párhuzamosan futó, méter széles fűsávval leválasztott gyalogjárda is van) a gyalogosok tömegei, akik szintén viszonylag kis százalékban képesek érdemben reagálni a csengőre, vagy a tiszteletteljes kérésre, hogy adjanak már egy kis helyet maguk mellett (egyszóval főidényben egész napos túra csak erős idegzetűeknek ajánlott jó szívvel, de aki csak pár órás kerekezésre vágyik, ahol nem számít az idő, az nyugodtan nekivághat).

Azt még azért tegyük hozzá, hogy maga a Balaton körüli bicikliút táblák is érdekes elképzelés alapján vannak kihelyezve, mert helyenként véletlenül sem derül ki, hogy vajon merre is kell tovább menni. Emiatt Szigliget környékén például pár km-t a 71-es főúton voltunk kénytelenek lenyomni, mert egyszerűen nem találtuk a folytatást, pedig biztosan volt, mert egyszer csak az egyik keresztúton megtaláltuk mindkét irányban; a jelekből ítélve feltehetőleg a Badacsonyt (már ugye a hegyet) megkerülve tért meg hű követőihez.

Az ilyen apró malőröktől eltekintve azonban kellemesen beszélgetve faltuk a kilométereket, néha megálltunk egyet inni, a szebb részeken tájat nézni, majd miután összefutottunk Habba egyik munkatársával (szintén biciklitúrán volt, csak a velünk szemben haladt a társaival) és tapasztalatokat cseréltünk, Szepezden (régi nyári emlékképek közepette) megtekertük az első nem annyira rendes emelkedőt (ahol Habba átment Bobba és úgy tolta fel a biciklijét), majd utána kicsivel a lelkünket is kiráztuk a Szepezd és Révfülöp közötti minősíthetetlen, minden eddiginél durvább szakaszon (leírhatatlan, beszéljenek helyettem a fotók).

Valamivel később egy nem is olyan rossz részen, miután nagy nehezen kétszer is kielőztünk egy elég vegyes (gyerektől kezdve a nagyszülőkig mindenféle korosztály képviseltette magát), talán húsz fős társaságot (másodszor azért kellett, mert megint nem volt kitáblázva a bicikliút és rossz fele fordultunk egy helyen amikor balra vagy jobbra lehetett már csak menni), egy durva „S”-kanyar után néhány méterrel valami idióta által az út kellős közepére kihelyezett vas oszlop késztetett bennünket bennünket gyors kormánymozdulatra. Az éppen elől haladó Habba jól reagált, én viszont aki tőle csak késve láttam meg az akadályt, már nem tudtam időben kerülni és a kormány széle beleakadt, az emiatt derékszögben elforduló első kerék pedig borítékolta az egy héten belüli második kiadós zakózásomat. Ezúttal kicsit feldobta a dolgot, hogy valaki nem mellém, hanem rám esett, mert a mögöttem jövő, nemrégiben kielőzött tag már nem tudott megállni és rajtam landolt biciklistől. Szerencsére az idegeivel neki sem volt baj, nem sérült meg senki (a deréktáskámban lévő kulacson látható mély karcolások azért megmutatták, hogy akár rosszabbul is járhattam volna, de így elkerültem az újabb bőrfolytonossági hiányt).

Miután jót derültünk az izgalomra, megettünk egy szendvicset, leöblítettük az utolsó víztartalékainkkal (ivókút alig néhány található, így nem árt vételezni az összes lehetőségnél, mert nagyon tud fogyni – mi nagyjából hat litert ittunk meg per fő a nap során és este szomjasan értem így is haza), majd folytattuk az utat az első pihenőhely, Keszthely fele (nagyjából 70 km-nél), ahova végül is (negyed kettő körül sikerült befutni nagyjából hetven kilométer után, miután áthaladtunk Vonyarcvashegyen, ahol azért megbeszéltük, hogy ki mikor és mit veszített el). 🙂

Itt összefutottunk Habba egy kolléganőjével, illetve egy Petrával is, ahol békés családi körben Habba nem evett palacsintát, én viszont igen (habár nem volt különösebben finom a lekvár amit töltöttek bele), így ez lehet az első láncszem a későbbi történések előzményeinek sorában. Pontosabban a második, mert a Golgotai egy kis emelkedőn kb. egy teljes méteren tolt felfele kéretlenül, hogy később tudjon rá hivatkozni, nekem csakis ezért nem sikerülhetett a kerülés.

Keszthelyen egyébként Habba már mutatta a fáradság bizonyos jeleit, miután azonban még hátra volt az út kétharmada, nem nagyon értünk rá ilyesmivel foglalkozni. Jó fél óra láblógatás után továbbindultunk, s friss lendülettel át is térünk a déli oldalra hamarosan, villámként átcikázva az egyébként ránézésre kellemesen tiszta vizű Zala folyó felett.

A déli szakasz első pár kilométerén jól lehetett haladni, azonban Balatonberényről gyakorlatilag folyamatosan beépült a part, így innen a jóemberek gyakori kerülgetésével lehet számolni, majd Máriafürdőnél a gyirmótiak lábának meghalása is előfordulhat. Ez akkor derült ki, amikor egyszer hátratekintve az eddig jó tempóban haladó Habba a távolban tekert nem túl kellemes ábrázattal. Miután rövid pihenő mellett döntöttünk (ezt útitársam szó szerint értette, mert amíg én nyújtottam kicsit, ő hullát mímelve fetrengett az árokparton), majd miután annyira sikerült bele lelket verni jó negyed óra múltán, hogy legalább egy kicsit üljünk vissza, néhány utcát haladva találtunk egy kellemes kis pizzériát, ahol úgy döntöttünk, hogy megállunk ebédelni és bízunk benne, hogy az elhalt láb esetleg újból öntudatára ébred.

Lassan fény derült arra a sötét titokra is, hogy Habba nem bénaságból nem tud jönni, mert még nem fáradt el, de a combja valamiért nem nagyon akar neki engedelmeskedni (valami olyasmi helyzet állt elő, mint Bobbal egy évvel korábban a Fertő-kerülés közben némi szembe széllel való küszködés után), azonban még ekkor bíztunk a szebb jövőben, hogy a mindent lebíró isteni akarat (páratlan napokon én vagyok Mózes, Habba pedig Isten) ismételten uralma alá tudja hajtani az elvadult végtagokat. Mindehhez némi segítséget nyújtott egy meglepően kedves és mosolygós pincérlányka (nem gyakran fut bele az ember, hogy szőrösen, izzadtan is örülnek neki és lesik minden szavát, pedig én látom a lelkem (páros napon írom ezt 🙂 ), még csak tudatunk legmélyén sem bukkanhattunk volna olyan bűnös gondolatra, amelyet az otthon maradott nőneműek homlokukat ráncolva fogadhatnának. Talán néhány évvel ezelőtt igen, de most véletlenül sem.

Az első látásra különös brassóim végül meglepően finomnak bizonyult, s a társaságomban tartózkodó gyirmóti is lenyomta rántott húsát, majd a fagyispult felé tekintgettünk. Itt azért rossz ómen volt, hogy Habba addig sem volt képes elmenni, hanem csak bediktálta a kívánságait.

Miután azonban az idő ugyancsak szorított bennünket – már négy óra is jócskán elmúlt – vidám búcsút követően ismét nyeregbe pattantunk. Az mondjuk az első méterek után kiderült, hogy ketten biztosan nem fogunk aznap körbetekerni, mert ehhez csak két használható lábunk maradt, így gyors számvetést követően a Golgotai a következő vasútállomáson megkísérelte őrületbe kergetni különféle úti terveivel a jegyárus hölgyet, de az végül kitartott és talált neki egy vonatot, amellyel elmehet Siófokig, onnan pedig az utolsó hajóval Füredre, így fél 10 körül már az autónál lehet.

Bizonyos biológiai szükségszerűségből kifolyólag még beültünk egy kávézóba az állomás mellett, majd nem sokkal hat előtt „A” és „B” csapatra osztva magunkat én balra el, Habba pedig tovább várt a nemsokára befutó vonatára.

A nem tervezett, de szükségszerű pihenőktől szárnyakat kapva olyan tempót tudtam diktálni magamnak, hogy még én is meglepődtem rajta, s már új terveket szövögettem, hogy talán nyolc után nem sokkal Siófokon lehetek, s így talán marad még közel egy órám a nyugati part dzsungelén áthaladva elérni a már kivilágított északit, de természetesen túlzottan is ideális körülményeket feltételeztem a bicikliúttal kapcsolatosan, mert elég hamar megtelt ismét a már fent vázolt népcsoportokkal, akik miatt alig lehetett előre vergődni, sőt, Lellén még egy jó darabon le is kellett szállnom, annyira ellepték a várost a mindenféle gyalogosok, akik csak mentek előre az orruk után, a világ többi részét tökéletesen kizárva a tudatukból. Úgy látszik az életösztön lassan teljesen kiveszik az emberiség nagyobbik részéből…

Azért voltak jobb részek is, néhol pedig az út levitt egészen a partra, hogy kitűnő kilátással feledtesse korábbi (és eljövendő) bosszantásait. Egy-egy helyen muszáj volt megállni, kicsit körülnézni, fényképezni, letolni egy banánt, esetleg inni egy korty vizet, majd újult erővel tekerni tovább rendületlenül.

Balatonszárszón még majdnem világosban sikerült átrobogni, de a bajszos emlékművét nem fedeztem fel sehol (ha van neki egyáltalán), Szántódra viszont már gyakorlatilag csak félhomályban sikerült befutni negyed kilenc fele. Itt azért átszaladt a fejemen, hogy átkompozom, mert lassan nem lesz értelme folytatni az utat, de akkor még valahogy nem akaródzott feladni mégsem, valami hajtott tovább, hogy meg tudom csinálni, holott belül tudtam, hogy sötétben esélyem sincs, ha nem látok semmit (a villogómat kiegészítő elemes lámpa néhány ökölnyi felületen volt képes megvilágítani az utat néhány méterrel előttem, így csak lépésben haladva sosem értem volna el Füredet, márpedig másnap reggel mindketten mentünk dolgozni).

Zamárdin már gyakorlatilag teljesen sötét volt, s a Siófokra átvezető rossz minőségű, kavicsos, gödrökkel sűrűn tarkított, s csak gyéren megvilágított bicikliút tovább erősítette azt a bizonyos belső érzést, hogy ezúttal ez valóban nem fog menni. Siófokon aztán kilenc körül már a bicikliút táblákat sem nagyon láttam (talán mert nem voltak, vagy éppen túl sötét volt hozzá), s a főúttal párhuzamos mellékutakon maradva abból is kaptam némi ízelítőt néhány kiégett utcai lámpa jóvoltából, hogy mire számítsak a településen kívül. Rövid tépelődés után el is döntöttem a kérdést és felhívtam Habbát, aki éppen akkor szállt partra, s megrendeltem a taxit a siófoki McDonald’s-hoz, amelyet nem lehet eltéveszteni sötétben sem (ha továbbmegyek és a bicikliúton valahol döntök úgy, hogy nem lehet tovább menni, vagy megtalál, vagy nem, így azért több esély volt rá), bár azt még nekem is meg kellett találnom (jó néhány éve nem jártam arra), de Fortuna e problémakörben mellém szegődött, s húsz percen belül már ott is voltam a teraszon. A km számláló ekkor 155-öt mutatott, szóval durván még 45-50 km lehetett hátra (azt hiszem hivatalosan 203 km a teljes kör a kijelölt útvonalon, de ugye azt többször is elhagytuk, így fogalmam sincs, hogy pontosan mennyit mentünk volna, de majd legközelebb kiderül), ami normál esetben két-három óra között van valahol időben, sötétben viszont már erősen hajnalodott volna és gondolni kellett a másnapi munkára is.

Azt hiszem a lábam kibírta volna, legalábbis sem akkor, sem másnap nem mutatta jelét komolyabb izomláznak (azért persze éreztem, hogy tekertem), viszont a korábbi esésből származó zúzódások a csuklóimon azóta is eléggé sajognak, úgy látszik valahogy nem bírták a sok rázkódást (teleszkópos biciklit a gyengék vásárolnak – és persze a gazdagok :)).

Habba végül fél tizenegy fele esett be a parkolóba nem kevésbé kalandos vonat-, illetve hajóút után, némileg nyúzott, de legalább vidám ábrázattal, majd egy vaníliás shake után már ismét érzett magában erőt a hazaútra, amely jórészt az élet nagy dolgainak megvitatásával, illetve Ravazdon egy kis elalvás elleni pihenővel telt, végül hajnali egy óra előtt kicsivel értünk haza (gondolom, mert én egyből a zuhany alá álltam, majd az ágynak dőltem, s akkor egy után volt pár perccel), hogy aztán másnap reggel zombiként ébredjünk az óra csörgésére…

Az mondjuk kiderült, hogy ebből az első próbálkozásból, hogy 200 km nem vicc, ekkora távolságot csak akkor lehet leküzdeni világosban, ha korábban indulunk, még pirkadatkor, s ha valaki úgy érzi, hogy nem megy neki, azt azonnal vonatra tenni, hogy ne hátráltassa a többieket (ez nem probléma, ugye körben van vasút, illetve több helyen hajó is indul). Ugyanakkor a visszaúton úgy tűnt, hogy talán értelmesebb kelet fele indulni, mert a nyugati részen van néhány kellemes emelkedő, amit jobb még friss lábbal leküzdeni nekünk északi partról indulóknak, illetve ha mégis sötétedik, akkor ne a dzsungelen keresztül kelljen átvergődni, hanem lehetőség szerint normálisabb bicikliúton.

Még idén megcsináljuk! (természetesen ebből csak 2010-ben lett – valami) 🙂

(2008)