A Biciklis Kanok visszavágnak

avagy két nap alatt, három arccal, hat kerékkel tekertük meg azt is

(2014.08.14-15.)

Volt idő, amikor a BiKa (Biciklis Kanok) hitében ugyan rendkívül erős volt, testében azonban túl satnya a Balaton megkerüléséhez. A szégyen napja óta eltelt 6 év során egy rendkívül kemény edzésprogramot követve mi is újra felépítettük a testünket, mint a nagy Jose-Luis. Amikor csupa izom lettünk, eljött az idő, hogy kiküszöböljük a méltóságunkon esett csorbát, s most már tényleg megkerüljük a Balatont egy nap alatt. Azonban mivel Habba első felesége is szeretett volna velünk jönni, a gyengébbik nem iránti kímélet… izé tiszteletből átszerveztünk és kétnaposra nyújtottuk a kihívást. Tulajdonképpen nem kellett volna, mivel Heni bírta a legjobban… 🙂

Egy kellemes augusztusi csütörtök reggelen begyömöszöltük magunkat Habba kombijába a biciklikkel együtt, majd hamarosan megtaláltuk az utat Balatonalmádiig. Itt ugyan kimondottan esőre hajló idő volt (konkrétan esett), de mivel A holló című filmből jól tudjuk, hogy örökké nem eshet, ezért bátran elindultunk a kerékpárúton kelet felé. Az első napra a keleti oldalt és a déli partot terveztük megtekerni, majd egy keszthelyi alvást követően az északi oldallal fejeztük volna be. Azaz friss erővel toltuk le a táv nagyobbik részét, másnap pedig az izomlázunkat kerülgettük inkább, nem a Balatont.

Mivel a kétnapos túra miatt kicsivel több holmink volt, mint egyébként, én sokat nem szórakoztam a kaja kérdésével, mert majd csak találunk valamit útközben. Heni azért ennél gondosabban csomagolt, bár Habbának meg étvágya nem volt annyira (vagy a szinte egész napos eső vette el, vagy mert be kellett érnie az első feleségével, nem bámészkodhatott olyan szabadon, mint én, aki bölcsen otthon hagytam Esztert az akkoriban még eléggé apró gyerekekkel). Henit persze ez annyira nem zavarta, s a kormány elé szerelt kis kosarából gyakorlatilag végigcsipegette az egész utat. Később kiderült, hogy ő csinálta jól, mivel a folyamatos pótlással mindig volt energiája tekerni, dömpingszerű zabálásokkal viszont ez nem ilyen egyszerű.

Tekintve, hogy egy Balaton kör (190-210 kilométer, levágásoktól függően) biciklivel normál tempóval is nagyjából 6-7000 kcal-ba kerül, nem lehet büntetlenül rosszul enni és inni. Jól hangzik, hogy majd zsírból megoldja a testünk, de nem oldja meg. Különben is az izmot kezdi el először bontani, ha kifogy az energiából, amit csak később épít vissza, ha pihenünk. Szóval ez nem fogyókúrás buli. 🙂

A hol csak szitáló, hol pedig rendesen beinduló eső dacára jó hangulatban ment a tekerés, szinte faltuk a kilométereket. Heni a kosarában lévő dolgokat is. Itt-ott ugyan megálltunk kicsit egy fali medve, vagy más más fényképezni való miatt, de egyébként az első, Szántódig tartó szakaszon elég gyorsan túllendültünk. Ami meglepő volt, hogy nem csak mi vagyunk mazochisták, hanem rajtunk kívül viszonylag sokan döntöttek még úgy, hogy esőben tekerni jó. Amúgy nem jó, bár 40 fokos melegben sem az. Viszont nyáron elég hosszúak a napok ahhoz, hogy sötétedés előtt beérjen az ember a kitűzött célba, mivel sok helyen azért továbbra sem olyan csúcs a tó körüli bringaút minősége, hogy sötétben jó legyen rajta tekerni.

Szántódon aztán olyan durván elkezdett esni az eső, hogy nem kellett nagyon azon gondolkozni, hogy mikor és hol üljünk be ebédelni. Szerencsére arrafelé egymást érik a vendéglátóhelyek, így mi is behúzódtunk egybe, ahol a következő másfél órát ügyesen végigettük, mert egyrészt kellett a kalória, másrészt amúgy sem tudtunk volna mást csinálni. Volt idő sörözni és desszertezni is. Azóta sem ettem olyan jó túrógombócot…

Egy idő után aztán minden jónak vége szakad, s bár az eső még nem állt el teljesen, a folyammérnöki képességekkel felruházott Habba kimatekozta, hogy ha nem indulunk tovább, nem lesz hol aludnunk, mert biztosan van az a késő esti időpont, amikor már nem engednek be a vendégházba, ahova a helyet foglaltuk.

Így aztán nekilendültünk az aznapi út második felének. Voltak pocsolyák rendesen, így vízen járók is lettünk kicsit, mert kell néha egy kis csodálatos világ.

Alapvetően jó tempóban nyomtuk végi a déli part második felét is, azonban Máriafürdő és Keszthely között Habba lába megint feladta. Próbált mindenféle pozitúrát, de csak nem akart újra lábra állni. Sem az Indul a bakterház című filmben látott trükkök, sem Heni egyéb boszorkányságai nem segítettek.

Végül a fejünk felett megjelenő barátkeselyűk fellobbantották az élni akarás szikráját a BiKa alapító tagjában és egyszer csak, mintha mi sem történt volna, mégis felkelt és járt. Kicsivel később tekert is. Na nem nagyon, de ezzel már beértünk Keszthelyre sötétedésre. Mikor már azt hittük, hogy minden megpróbáltatásunk véget ért, kiderült, hogy a szállásunk a város másik felén van, ahova végül csak ketten értünk oda két keréken, Henivel. Az első férj pedig az utolsó 3-4 kilométeren négy kerékre váltott és taxit hívott. Van az a pont, amikor tudni kell, hogy mennyit bírunk. Ilyenkor jól jön a hatékony problémamegoldás. 🙂

A szállás nem volt rossz, de bármilyen is lett volna, mindegy volt az egész napos, jelentős részben esőben tekerés után. Még becsületből rendeltünk házhoz pizzát, amit gyorsan magunkévá is tettünk, de inkább csak egy zuhany és a puha ágy hiányzott az életünkből. És az alvás egy közös szobában, mert úgy az igazi, és az ember különben se válogasson. Habba ránézésre úgy sem volt olyan állapotban, hogy sok mindent megzavarhattam volna a házaséletük kapcsán. Mondjuk meg tudtam érteni, én is csak aludni akartam már. Heni meg azt csinált a takaró alatt, amit akart. 🙂

A kiadós éjszakai alvás során azért elég jól sikerült regenerálódni, másnap már majdnem teljesen mások voltunk, mint előző este. Egy rövid tekerés után megálltunk reggelizni, majd suhantunk is tovább az északi parton. Habba ugyan egyre kisebb fokozatra kapcsolta a váltóját, a tekerést viszont csak nagy ritkán hagyta abba. Én inkább a másik módszert preferáltam, hogy kicsit nehezebb fokozaton tekertem meg, majd amikor csak lehetett, gurulás közben pihentem. Persze nem vagyunk egyformák, kinek ez jön, be kinek meg az. Végül is mindannyian célba értünk és ez a lényeg.

Egy rendes ebéd azért kellett ezen a napon is, amelyet egy szép kilátással rendelkező, vízparti, egyben biciklis barát helyen fogyasztottunk el. Jól belakmároztunk, de a desszerttel való tetőzést meghagytuk kicsit későbbre, mert balatonfüredi fagyit akartunk nyalni. Ez mondjuk a nap nagy részére igaz volt…

A jutalom sem maradhatott el, megszereztük azt is. Végre mindenki kedvére nyalhatott. Mert mindig kell egy cél. A célban pedig vár a jutalom.

Szóval az egy napos Balaton-kerülés továbbra is várat magára, de a kétnapos már nagy vidáman kipipálva.

(2014)