Irány a préri

A szent kehely felkutatása

(2015.06.27.)

Az ember gyermekének olykor igenis le kell kapcsolódnia a rohanó és időnként önmaga pusztulásába forduló világról, hogy újra és újra felfedezhessük egykori, többnyire jó mélyen szunnyadó önmagunkat. Amikor nem másoknak kell megfelelnünk, amikor játsszuk azt, hogy játszunk megint. A barátoknak meg mindegy, ezért barátok. 🙂

Egy mosolygósnak induló nyári reggelen Habba kiszakított hát némi időt magának a valóság szövedékéből, s nekem is jutott egy nap eltávozás a taposómalomból egy kis utazásra térben és időben. Időben még csak előre megy, a térben valamivel jobbak vagyunk.

Nosza, két kerékre is pattantunk, s belevetettük magunkat a Szigetköz csodálatos világába. A bicikliút ugyan hol ilyen, hol olyan, de legalább jó ideje készen van már Győr és Mosonmagyaróvár között. Néhol még azon is túl, s helyenként, a kis forgalmú falvakban dedikált út hiányában sem esik kétségbe az utazó. Nem beszélve az ártéri erdők ösvényeiről, amiket helyenként becsülettel eláraszt a víz ilyentájt.

A találkozó után Győrújfalu, Győrzámoly, Győrladamér és Dunaszeg régi ismerősként suhant el mellettünk, majd egy lendülettel megtekertük még Ásványrárót is – itt kicsit ránéztünk a Dunára is, amiről a Tanú című film óta tudjuk, hogy jön -, hogy aztán a bronzba öntött krumplibogarak földjén, Héderváron nyújtóztassuk ki a lábainkat. A bogáron viszonylag kevés a néznivaló, azonban van a településnek egy nívós Kont Étterem nevezetű szeglete is, ahol a magunkfajta elhivatott utazók talán még a Szent Kelyhet is meglelhetik. Mert ez egyfajta küldetésünk nekünk.

A Duna nem csak jön, hanem megy is.
Vízitúrára is kiváló, de nem ma és nem nekünk. Bár egy jó vízibiciklizés…
Ez már a Kont Étterem halastava.
Fölé hajoló és éppen virágzó selyemakáccal.
Igaz, volt valamilyen gyanús kipárolgása a víznek, de végül mégsem lettünk zombik. Többnyire.
Valahogy viszont el kellett tölteni az időt, amíg megkeresik nekünk a szent kelyheket.
Ha akarom, papucs orrán pamutbojt…
…vagy madárvédő golyókapkodó!
Na iste’ iste’, bukják rá ecsém! Bármilyen jól néz ki, bizony ebben is csak víz volt.
Végre megérkeztek a kelyhek. Sokáig készültek, de megérte várni rájuk. Ez még talán Jehovának is ízlett volna! 🙂
Gólyahír.
A helyi térképek rendkívül fontosak.

Hédervárt elhagyva, Lipót mellett újfent megkerestük a Dunát, s annak mentén, az ártéri erdőkben, illetve a mellettük futó lévő úttalan utakon törtünk előre rendületlenül Dunaremetén és Püskin keresztül Kisbodakig. Csendes, békés, szinte a madár se járta helyek voltak, néhol civilizációra utaló jelekkel tarkítva.

Mivel rendkívül kemények vagyunk, több helyen is megvizsgáltuk egy esetleges átkelés lehetőségét a számtalan folyóág között, de csak keveset találtunk végül tényleg alkalmasnak is erre a műveletre. Azt tudni kell, hogy nem véletlenül a víz az úr. Már bokáig érő ár is el tud vinni oldalra. Ha elég erős a sodrás, térd felett érő víznél már próbálkozni sem érdemes, mert csak a filmekben tudják magukat megtartani árral szemben a nagyon hősök. És persze az örvénylő vizet nem érdekli, hogy tudsz-e úszni. Van, hogy az sem segít.

Szóval csak ésszel és sosem egyedül. És nem árt, ha van az embernél olyan 20 méter kötél a biztonság kedvéért. Nekünk kötelünk pont annyi volt, mint váltózoknink, de találkoztunk olyannal, aki felkészültebben nyomta nálunk.

Néha teljesen véletlenszerű helyeken mégis akadt egy-egy híd, de a legtöbbször csak gázló volt, ami az év nagy részében valószínűleg járható. Történetünk idején azonban éppen elárasztás időszaka volt, így jól meg kellett gondolni, hogy hova megy be az ember, mert ki is kell tudni jönni. Ugyanakkor kifejezetten jól esett a munkahelyi intenzív szellemi terhelés után egy kis valódi kihívás és erőpróba.

Ott a gázló. akarjuk mi ezt?
Ezt? Ezt nem. 🙂
Akkor marad a híd… 🙂

Dunaremeténél megnéztük magunknak a kompot is, azonban e napon nem terveztünk külhonba emigrálni, így inkább kihagytuk. Akkoriban még ott sem volt euró, nem volt miért átmenni. A helyzet azóta nagyot változott. Na nem nálunk, mert itt semmi sem változik, csak néha a nevek. De már azok se nagyon.

Fura hely ez, inkább guruljunk tovább!

Mi persze olyan állatok voltunk, hogy olykor azért bementünk. Az erdőben és a vizek mellett. Meg között is. Kezdtünk egyre jobban belegabalyodni a térképbe. Ez viszont már megszokott rutinnal ment, sok-sok év tapasztalatában merítkezve. 🙂

Egy újabb barátságos gázló.
Elég hamar eldöntöttük, hogy ezt is kihagyjuk. Vártak otthon. 🙂
Ez már valamivel jobban nézett ki.
Itt megyünk át! Egyébként ha azt vesszük, hogy ezeken a békésnek tűnő helyeken a sípcsontnak jó, ha a közepéig érő sodrás is majdnem elvitt minket az égi pékhez, jobb nem belegondolni, hogy a durvább részeken mi várt volna ránk.
Erdei földút. Az élményt kicsit lerontja, hogy tudjuk mi várható a következő kanyar után.
Persze, megint vízen fogunk járni. Egyébként te fogtad meg a seggem?
A következő átkelésnél – mivel alapvetően jó fejek is tudunk lenni – segítettünk egy szerencsétlen német srácnak, aki két biszex nővel volt kénytelen megosztani a sátrát egy több hetes túra során (egyszer talán nekünk is lehet ilyen szerencsénk). A csajoknak csak úgy volt biztonságos (mármint nem a sráccal sátorozás, hanem az átkelés), ha előtte áthúztunk egy kötelet, majd abban kapaszkodva átvezették magukat.
Rajtam kívül már mindenkinek sikerült? Megpróbáltuk mezítláb, de csak a zoknis láb tapadt eléggé a hínártól nyálkás betonhoz, így is alig bírtuk megtartani magunkat. Így vizes zokniban folytattuk, mert tartalékra pont nem gondoltunk a túra előtt.
Azt hiszem ezekből az átkelésekből elég volt mára, ne kísértsük tovább a sorsunkat.

A vizes erdei móka után egyszer csak kiderült, hogy Habba tényleg bírja a térképek istenének támogatását, mert egyik pillanatról a másikra kitalált onnan, vissza a civilizációba. Ezt a bizonyos civilizációt eleinte egy buszmegálló képviselte, ahol ki lehetett rendesen facsarni a vizet a zoknijainkból. És persze egy térkép, amelyen jelölve voltak a helyi nevezetességek. A rutinunkkal hamar találtunk egy kisvendéglőt, ahol nem csak csapolni tudtak, hanem főzni is.

Nem várt ugyan ránk olyan gasztronómiai forradalom, mintha Héderváron ebédeltünk volna, de árban is a töredéke lehetett annak. Meg ugye akit a vadon szava szólít, ne legyen nagyon válogatós. A kígyó-béka étrendnél sokkal jobb volt. 🙂

Egy barátságos buszmegálló Kisbodakon. Zokniszárító paddal. A hideg csapolthoz kicsit még tekerni kellett.
Látsz kocsmát a térképen? A templom mellett mindig van egy!
Nem csak kocsmát, de egy rendes kisvendéglőt is találtunk. Sörrel és minden jóval.
Habba hamar beledugta az orrát a habba.
Rántott sajt és gomba. Korábban már bizonyított ez a kombináció.
Habba inkább az édes penészesre esküszik. Sörrel is szereti.

Miután evés közben kielemeztük a helyzetünket, úgy döntöttünk, hogy mára ennyi volt, itt az ideje hazaindulni. Ebben hamarosan az időjárás is megerősített bennünket, mert elkezdett űzni egy zivatar. Addig-addig űzött, amíg utolért. Különösebben bőrig áznunk azonban nem sikerült, mert felbukkant egy benzinkút a láthatáron. Itt egy csésze kávé mellett valahogy kibírtuk azt a fél órát, mire folytathattuk a tekerést hazafelé.

A baljós árnyaktól azonban ezen a napon sem sikerült teljesen megszabadulni.
Azok itt vannak-e. Hiába vadonatúj még a bicikliút, ez is elázik, ha jön a zivatar. Meg mi is rajta.
Szerinted utolérnek a felhők?
Azok? Utol. 🙂
Mire a zoknijaink teljesen megszáradtak a lábunkon, az eső is elállt.
91,57 km lett a mai nap. Legközelebb megpróbálunk kerek számot kerekezni. Az átlagsebességben az éttermi megállók és egyéb lógások is benne vannak.

(2015)