Az egyik éntől a másik neked – versek szabadon
Az alábbi versek egy éretlen kamasz és egy fiatal felnőtt gondolatait, mardosó vagy éppen sugárzó érzéseit, naivitását, látomásait, vágyait és minden más egyebét tartalmazzák, ami ezekben a korszakokban kavarog az emberben. Negyvenöt évesen finoman szólva is érdekes élmény visszatekinteni egykori önmagamra – olykor 27-28 év távlatából –, s nem könnyű ellenállni a kísértésnek, hogy ne írjam át őket itt-ott, de nem teszem. Ezek az akkor volt én, nem a mai. Nincs sem időrend, sem vezérlő gondolatsor, teljesen önkényesen fűztem őket egymás után, ahogy pillanatnyi szeszélyem jónak látta. Talán egyszer odaírom az éveket utánuk, talán nem.
Tartalom
Téli cseppek
Vakít a hó tocsogó locsogó paplantakaró
decemberi ragyogásban azúrkék burok
bolygónk körül az ég, kattogó csattogó
vonaton nőlények fecsegnek harsányan
és monoton némileg zavarnak
létigenlő gondolataimba merülnék.
Sárgán izzó gázgömbünk-csillagunk,
bölcsőteremtő leendő novánk körül
száguldva döcögőnek tűnik a személy
semmiről vihogva, agyamba hatolva szárnyát
szegett madárként mélyben tűnik el
minden ki nem mondott gondolat.
Harminc után
Éjfél előtt, majd éjfél után
két prím között csak néztem furán
és megszoktam, hogy kicsit többet táncol
az élet, ha arcom mosolyra rántom
– a tükörben némileg jobban látom
azt a balszem-sarki ráncom…
Aztán derül békén újra a horizont
igazán semmi nem változott
maradt az élet morbidon
derűvel, olykor borúval
– de lélekben mindig szabadon
játszva a kimondatlan szavakon.
Harminc előtt, majd harminc után
két film között állok bután
és nem tudom, vajon még meddig számol
az élet, ha a karjaim most feléd tárom
– a lélek tükrében a könnycseppet látom
talán benned találom a másik felem, párom…
Aztán pendül újabb dal a húrokon
igazán, de ezúttal semmi nem változott
csak a szívem súgta titkolón
csendben kezdve majd végül tombolón
– elfogyott a ha, volna sincs szabadon
őrült táncot járva az elharapott szavakon.
Büdös van
Nehéz lett a levegő
Rothadás szagát hozza-viszi a szél
Bárhova mész, bárhova állsz
– lassan átitat téged is.
Nagy eszmék halnak meg
Ebben az elátkozott, posványos korban
Kikelet vagy kósza tavaszi szél
– messze vannak, messze nagyon.
Bűnös lett a jó
„Mindegy mit, csak változást ne!”
Nyakig vagyunk a szarban
– vajon ki fogja be a szám?
Férgek, alattomos állatok
Lélektelen élőhalott emberi porhüvelyek
Mondják meg mi az, ami kell
– birkaként lépkedünk szavukra.
Nem, ne lázadozzatok
Elég volt a vérből, kétségből, viharból
Nem tudom, miért van agyunk
– már nem tudom régen.
Robban egy bomba
És utolsót dobban a régen oly nemes szív
Eltűnünk a gomolygó füstben
– tiltakozhatsz: benne voltál…
Hangvers
Csak egy hang vagyok a fejekben
Örökös játékszer a kezekben
Visszatérő, majd újra tovatűnő jelenés.
Aprócska homokszem a gépezetben
Természet alkotta-rontotta elmékben
Hangjátékot játszó elhangolt hangember.
Nincs az a tér és nincs meg az idő
Hol arcomat simogatná kedves érintés-szellő
Illúzió éltem ide-oda sodró folyamán.
Én kértem, én éltem, hát az én vétkem
Valahogy sokszor mégsem értem
Álomvilágban ringó nefelejcs-nebáncsvirág.
Csillagporból születtünk, s azok leszünk újra
Mégsem jutnak el oly sokan a horizonton túlra
Magunk alkotta korlátok, béklyók – nekünk.
Mind azt hisszük, hogy mi mások vagyunk
Másképp élünk, más lesz a sorsunk, a napunk
S csak kevesek szárnyalnak szabadon – a szavakon…
Az egyik éntől a másik neked
Amikor behunyt szemmel éberen fekszel
az ágyban, mozdulatlan, füledben a csenddel
körülötted a semmi, az az igazi semmi
csak azok a fura gondolatok az agyban
amik egymást kergetik folyton, s a magány –
elhiszed még, hogy az űr a legvégső határ?
Amikor aztán megfordulsz és az órára nézel
titkon remélve, mégis valami fájdalommal belül
a végtelen időben tovatűnő léttel kísértve magad
a számok könyörtelenül mégis mozdulatlanok
és érzed, hogy most, most kellene valamit tenni
de csak visszafordulsz, arra nem mersz tovább menni.
Amikor nem jön a szemedre jótékony álom
kihalt világ érzete ölel magához a kétszemélyes ágyon
egyedül, pedig mindig volt, s van is másik ha akarod
mégis jobb most így, vagy inkább csak egyszerűbb
ebben a digitális, mondják, hogy mit gondolj korban
keresd, keresd csak tovább a szőlőt egy pohár finom borban.
Amikor dobban a szív, de nem hallod már a szavát
világtól el-, vagy talán éppen attól befordulva
lehetetlen minden, hiszen te nem ezt akartad
egészen biztos, hogy mindez egy rémálom csupán
groteszk világ torz tükörképe, kavargó DNS-spirál
vagy bármi, ami még egy kicsit is inspirál.
Amikor érzed, hogy nem itt, nem most jó lenni
tudod, hogy rajtad múlik mit lehet és lehetetlen tenni
a pillanatok: a mostok, a leszek, s talán a voltok
amik nem fesztiválok se nem csapongó elektronok
mégis valahol messze, kesze-kusza képzelet ködében
elszenderülsz csendben, négyszögletű kerek erdő közelében.
Amikor minden nap kell egy újabb erdő
pedig dzsungelében Maugli is réges-régen felnőtt
talán tényleg megérett az idő, a legjobb kőfaragó
rímeket felejtő, Bóbitát táncoltató száncsengő halkan ring
Léda is lehunyja két szemét a ház a falu végén kurta
kocsma közelében aludj el szépen kis Balázs…
Amikor már nem találod az értelmet a versben
azt sem tudod, hogy ez egyáltalán vers-e
vagy valami mélyről jövő kegyetlen önvallomás
lélek-marcangoló, tán megújító, még erőtlen entitás
az útszélen heverő érzelemszilánkok közül felemelsz egyet
egy igazit, nem talmin csillogót; valóra válót, földlakó.
Amikor újra magadhoz térsz a délelőtt is múlik már
odakint az éjjeli esőtől mocsár és ingovány
mégis új napot, új reményt hozott a bolygóközi fény
átverekszi magát falaid áthatolhatatlannak hitt ködén
jólesőn, félig eresztett héjjal a szemeden fekszel még öt percet
s tudod, a változások kora eljött, ne várj tovább, tedd meg!
Amikor érzed, hogy tán lesz még sok-sok amikor.
Tegnap, ma, holnap
Tegnap, ma, holnap – egyként forr össze
Mindegy az idő, s mindegy, hogy miért
Sorsok fonódnak akarva-akaratlan
Van, melyik fontos, van, melyik kevésbé
Tegnap, ma, holnap – vagy sok ezer éve
Nem az emberek változtak meg igazán
Csak az élet játszik egyre nagyobb téttel
S nem tudni ki következik végtelen színpadán
Tegnap, ma, holnap – csak előre nézz
Érte, értük, vagy akár csak magadért
Mert most még ember maradhatsz, Ember
Remélj, s tégy meg te is mindent a holnapért
Tegnap, ma, holnap – higgy magadban
Forog az Idő kereke, meg sosem áll talán
Holnapból ma lesz, a mából tegnap
Mosolyogjon majdani éned, ha újraéli magát!
Vers ami…
Kád ami fürdő
víz ami langyos
én aki tartom
magam aki voltam
jövő ami látszik
álom mi még van tán
nekem aki értem
értem aki volt már
vezér aki Álmos
senki aki ott állt
vár ami kőhalom
elmúlt ami hatalom
Világ ami tágul
bolygó ami pusztul
ember aki tetted
embertelen voltál
bálvány ami isten
értelem mi nincs már
Hanni aki bál (ante portas)
hol van az aki már…
…mert s aki nyert
életet aki adott az életért
eszme ami egykor volt
Voltaire írta valamikor.
Pofon ami szélben száll
vágy ami megtalál
te lehetsz aki olvasója
vagy világnak aki világa
szerelem ami e-szó
utolsó mi változatlan változó
Radnóti aki ecloga
s mégis aki egy volt csak
közöttünk aki a sorban
ember akinek farkasa osonva
fegyverek amik között hallgatnak
a múzsák amik elhagytak.
Pénz ami isten lett
hatalom ami a pénzen vett
egykor volt aki a szabadságért
ma van aki egy kis barnaságért
mindent ami adható
mindent mi még tán kapható
Kossuth aki nevezte a bankót
egy aki jobb életet várt álmoktól
ember aki megteremtetted Istent
lény aki a génjeidben hordozod a Mindent
a múlt ami a tanítómestered lenne
ha volna benne ami egy kicsit is jobbá tenne…
Voltál már úgy?
Voltál már úgy, hogy hihetted:
A világ bolondult meg körötted
Hogy rohannak el, mind az évek
És vissza, vissza sose néznek?
Voltál már úgy, hogy érezted:
Elmúlt az, mi megvolt benned
Hogy fásult közönyt sugallnak
És a csillagok egyre messzebb vannak?
Voltál már úgy, hogy kérdezted:
Miért van ez így az életben
Hogy csak akkor nyílsz, ha elment már
És nem tud betörni a helyére más?
Voltál már úgy, hogy kérdeztek:
Mi lakozik ó, mondd a lelkedben
Hogy tudod-e mit akarsz, de igazán
És elmondod-e a szívednek igazát?
Voltál már úgy, hogy nézhetted:
Szemeknek mélyét, tükrét a lelkeknek
Hogy láttál valamit, valami mást
És létezel, ha gondolhatnak rád?
Voltál már úgy, hogy létezett:
S szíve lüktetését a szívedben érezted
Hogy elment, mert van, hogy menni kell
És könnyes szemmel néztél az égre fel?
Voltál már úgy, hogy értetted:
Mit akarnak tőled és mit éretted
Hogy az Idő kezedbe adta a sorsod
És jó lehetne, ha megint el nem rontod?
Voltál már úgy, hogy féltetted:
Ki szeretett, s talán örökre elvesztett
Hogy valamit mégis csak neki adj
És magára teljesen sose hagyd?
Egyszer volt
Egyszer volt, hol nem volt,
Mese, álom, vagy tán igaz volt?
Nem voltam Rómeó, nem lehetett Júlia
Mégis lobogó tűzzel telt minden szava.
Telt, telít, belém bújik, felhevít
S szemei tükrében mosoly csillan megint.
Cinkosan, kedvesen, vagy olykor kacéran
Égben járok, pokolba szállok – ha még van.
Értelmetlen érzelem, érzelmetlen értelem
E foszlányok és szavak alkotják az életem
Ha nincs mellettem, ha tovaszáll a szélben
Jéggé fagyok, majd csendben elolvadok az „augusztusi télben”.
Elveszett a sárga út, Smaragdváros ködben
Vakon egy kezet, a kezét keresem közben
Dacolva megannyi világgal, ha kell száz halállal
S mind közül legrosszabbal, az örökös magánnyal.
Új értelmet nyernek a szavak, a gondolatok,
Még a távoli föld dalaiban is a lány fénye ragyog
Át és átjárja lelke lelkem minden zugát
Mesebeli csillag adhatta hozzá csupa-varázs porát.
Kavarog bennem múlt, jelen, s jövő
Térben az idő, manóban a menő;
Miénk volt és – talán – van szinte a minden
Neki azt is elhinném, hogy létezhet az Isten.
„Kedves utasaink, jobbra az élet, balra a szakadék
De lebeghet a semmiben akár a maradék…”
S egy testetlen szellem balra inog, majd mégis jobbra lép:
Valóság posványa, vele valahogy mégis szép.
Elfogadni az életet, megérteni a verset
Minden, ami volt, nem más, csupán a kezdet
Hiszek benne – szeretem nagyon -, hiszek magamban
S eggyé válunk egyszer a szupernóva Napban.
Utolsó pillanat
Még szó a szó, még kéz a kéz
Felettem a szikrázó ég, előttem a tenger
– ami már nem kell –
Nem vagyok semmi, a semmi én vagyok?
Eltűnnek lassan a szavak, kezemből kicsúszik a kéz
A nappal alkonyatba fordul; nem érdekel
Mert nem vagy itt.
Sétálok céltalan, szomorún, gondolattalan
A miértek elszálltak rég
S velük együtt a nyár, a harmadik
Mely veled volt csak szép…
Nem kérem, hogy ne küldj el, elmegyek
Ha úgy érzed valami elveszett
– s megtalálni többet nem lehet –
Nem tudom hogyan, hogyan mondjam el?
Ilyen nem volt még, tudom nem lesz már
Mert Te voltál.
Változunk az évekkel, egymással, egymásért
Talán nem elég gyorsan még
DE AKKOR IS
Még szó a szó, még kéz a kéz…
Apokalipszis
Egykor volt emberek, kik a Nap felől jőnek
S hátuk mögött a Hajnal pírja lángol;
Undorító arcuk vad mosolyba torzult
De eltűri mindezt a tengerszínű ég.
Jönnek, csak jönnek, mindenhonnan bőszen
S sorsával egyik sem vet magában számot;
A temetői hangulat őrületbe fordult
És nincs senki, aki szeret: halott remény.
Nincs akarat, nincsenek álmok: lőnek
S az iszonyú vég nem állhat oly távol;
Fekete emberek, égi hajók gyomra mordult
Mindenki reszket, mindenki fél…
Végtelen látomások, hasadó zaja a kőnek
S a gaz hódítók nyomán pusztító mámor;
Az elesettek ajkaira embertelen átok tódult
És messze vitte azt a keleti szél.
A Földön, hol egykor szerelmek szövődtek
S erdeiben nem les prédára vidáman Ámor;
Most egy hatalmas, érces harang kondult
Az átok megfogantát hozza hírül a szél.
A kihalt pusztákra új emberek törnek
S a Halál int, majd kaszájával számol;
Mikor a hódítók agya az iszonyattól bódult
Lelkükért jött a jeges markú tél.
De tavasszal újra virágba borultak a völgyek
S a túlélők raja felszabadultan táncol;
Nincs több félelem, s aki nemrég csak koldult
Most az égre emeli csillogó szemét.
A holtak testéből régi erdők másai nőnek
S a szerelem istene bújik rejtve a fáktól;
Milliónyi csillag mosolyától követve mozdult
És megint élet indul a bölcsők lágy ölén.
Ölelj, vagy ölj meg!
Érzek minden apró kis rezdülést
Együtt töltött pillanatok varázsát
Mosolygó szemeidben a ki nem hunyó fényt
S lassan nyíló érzelmeknek hajnalát.
Meglátni, megszeretni – üres szólamok
Álmoknak tűnnek a tavasz meseszép dallamán
Lelkemből égbe szálló vágyakozó sóhajok
Melyek rád találnak. Egyszer, talán.
Érzek valamit, érzem, nem tehetek róla
Nem csituló, gyorsan emésztő érzelem
Gyötrelmet hoz minden egyes holnap –
Egy reménytelen, mégis áhított szerelem.
Múlnak az éjek és elmúlnak a nappalok
Eszelős módjára kívánlak és mégsem
Ölelj vagy ölj meg – csak ezt akarom
Felgyújtasz, elégetsz. S eltűnök a ködben.
Ember vagyok, ismerem a korlátaim
Vágyom rád, mindennél jobban már
Tudom, nem enyémek érzelemmel teli álmaid
Miért, miért őrjítesz egyre tovább?
Nincs válasz, soha nem is lesz talán
Nem érdekel semmi, bármi legyen is az
Egy, csak egyetlen egy angyallány
Behunyom szemem – s elveszejt az illata.
Olvasom egy régvolt költő verseit
S átérzem azok minden bánatát
Felidézem röpke múltam emlékképeit…
Egyszer, ó csak egyszer ölelj át!
Őrjítő fájdalom, szenvedés, halál.
Azt hittem más lesz, hogy kibírom a magányt
De napról napra rosszabb lesz már
Ölelj vagy ölj meg – ne hagyj szenvedni tovább!
’98 elveszett nyarán
Ez volt a nyár: a forró, a menedék
Örökre veszett ábrándokat kergető
Mindent értettem már, minden voltam én
Egy elhagyott, hitében megtört merengő.
Végletek közt elveszve hánykolódó
Idegen helyeken idegen emberek
Égi madár – tört szárnyakkal csapkodó
Rémült szemű, szürke kis verebek.
Álmok voltak: az élet, a szerelem
Örökké változó csillagoktól fényes ég
Mit majd áhítva csodál ködösülő szemem
Akkor is, ha az utolsó lesz, mit néz.
Esőben, nem csak esőtől elázva állok
Dacosan nézek bele a semmi világába
Nincs határ – nem látok és nem hallok
S beleesem letűnt korok minden hibájába.
Fúj a szél: a gyilkos, az enyhet adó
Ugyanaz a szél, mi őseink arcát cserzette
Ugyanaz a szél, távolságokat kacagva faló
Egykor volt emberek hantjai felett merengve.
És egyszer csak elhalnak az esőcseppek
A Nap előbújik csendben, jóleső melegen
Eltűnnek lelkemből a sötét borongós percek
Csak két szomorú szem, mi megmaradt nekem.
Álmoknak alkonyán
Semmi vagyok, senki vagyok
Egy pont, tengerben a csepp
Lelkemben álmok, kint sivárság
Zokoghatnék – de nem teszem sohasem.
Semmi vagyok, senki vagyok
Egy árny, mi jön-megy, majd továbbáll
Csendben, magányosan, szomorún
Egy fájdalmas történet volt csupán?
Semmi vagyok, senki vagyok
Ne fújj szél, tűz meg ne égess
Csapongva szállnak gondolatok, sóhajok
S egy napon majd elcsitulnak végleg.
Semmi vagyok, senki vagyok
Nincs helyem, szívem, sehol a lélek
Magamba zártam, s a kulcs nincs nálam
Örökre meghaltam élve – félek!
Semmi vagyok, senki vagyok
Szeretnék egy lányt, de nem lehet
Akarnék valakit, de nem akarhatom
Őrület a képzelet: szeret, de nem szeret.
Semmi vagyok, senki vagyok
Hol pont, hol tengerben a csepp
Kint sivárság, lelkemben halott álmok
Zokoghatnék – de előtte sohasem…
Csak én tudom
Hirtelen robbanás a csendben
Dörög az ég, fent a fellegekben
Süvít a szél, őrjöngve kavarog
Talán tudom már mi az, mit akarok.
Tombolj vihar, tisztító fergeteg
Lelkem porától szabadítsd a testemet
Vigyél el mindent, vissza sose hozd
Új idők, s régi álmok kelnek egybe most.
Ordíts szél, üvöltsd a perceket
Töröld ki örökre az emésztő képeket
Küzdj meg velem, küzdj, mert akarom
Küzdj, mert nekem ez az utolsó napom.
Zokogj ég, most, míg van rá merszem
Esőd mosson tisztára: hitehagyott lettem
Válaszúthoz értem, legyen hát, választok
Más leszek ezután, hű az egykor volt álmokhoz.
Mindig lesz egy hely
Akarom, hogy tudd
Fény voltál – a minden, s
Bennem vagy, bennem élsz.
Nincs felszín, iszonyú a mélység
Arcom mosolyog komolytalan komolyan
Míg a remény elmerül lassan, csendesen.
Láncok fognak – kétség és büszkeség
Gyengéden, de kimondott „nem”-ek
Melyek nemrég hangzottak el.
Nem játék volt, de nem számít már
Jön majd más, de az nem lesz ugyanaz
Valami megszakadt, valami fáj.
Akarom, hogy tudd
Nem múlsz el, nem teheted
A kőbe véstem neved, mit szívem helyén hagytál.
Kemény, időtlen kőszikla az
Melyet nem kezd ki semmi más
Csak szíved melege, mire oly régóta hiába vár.
Éjszakák, nappalok – álmodom
És álmomban sosem mondom el
Hogy bennem mindig lesz egy hely.
Hely neked, nekem, nekünk
Csak ott, másutt nem lehet
Szemem behunyom – ne lásd mily szomorú.
Más idő, más hely, más emberek
Arctalan tömeg vesz körül csak
Pattogó, vérpezsdítő szólamok, gondűző dallamok.
Hullámzó kedélyek, tört szárnyú madarak
Álmosoly, álruha, álszakáll, álköltő
Álmomban élek csupán, míg veled vagyok.
Senki nem vesz komolyan, senki meg nem ért
Elfogadtam ezt is, elfogadtam a válaszod
Mégis… Bármikor… Ha élek még… Mindig lesz egy hely.
Neked. De sosem mondom el…
Vonaton
Sötétedik, lassan, csendesen
Vagy csak a vonat zakatolása
Nyom el mindent – mindent.
Nem gondolok semmire,
S a semmiről álmodom
Mint mindig – ha vonaton utazom.
Suhan a szürkülő táj,
Gyorsan tova, mint egy
Madár – egy élet dallama.
Nincs szerelem, nincs
Szomorúság sem. Csak
A szürkeség – a vonat maga.
Egy zökkenés, egy kalauz
Merev mosolya, majd
Megérkezem – s az idő ismét elindul.
Vajon hova?
Mikor veszed észre már
Nem nézlek, és nem kérlek
Nem hiszek, és nem remélek
Nem tudom, miért vagyok
Csak azt tudom, mit akarok.
Egykor – nem is oly rég – játszottam a tűzzel
S most a láng, meglehet engem űz el.
Ha agyam józansága elenyész
Ha szemed szemem mélyére néz
Álmomban ajkad ajkamba mar talán…
Mikor veszed észre már?
Önmagam keresem benned
Önmagam, s lelkemben a lelked
Miközben napról napra omlok össze
Csak rád vágyom, semmi többre.
Nem beszélsz, én nem beszélek
Nem tudom miért – kell, hogy érezd…
Merre, mikor, hogyan tovább
Túl nagy a vihar, túl sok a sár
Felemel, megpörget, magával ránt –
Majd elnyel az általad kavart hurrikán.
Elfogadtam, hogy érzem, mit érzek
Mosolyodra szívem dobban, s egyre tovább nézlek
Ha akarod, elmegyek, elmegyek innen messze
De ha maradhatok, fogadd el, hogy szeretlek, kedves!
Nagyapám
Elmentél csendben, egy ködös őszi reggelen,
S azt mondják, csak az emléked marad meg.
Bólogatok szomorúan, s tudom, hazudnak
Hiszen bennem vagy, bennem él minden.
Minden, mit valaha tanítottál nekem,
Az élet – a sok bánat és szenvedés.
Aprócska örömök, miknek örülni kell,
Mert meglehet, hogy nem jönnek újra el.
Elmentél messze, talán a nagyinál vagy már
Egy hosszú, és mozgalmas út után.
Soha meg nem törve, emelt fővel vártad
Az évek során oly sokszor kikacagott Halált.
Éltél, s most már csak bennem élsz tovább,
Szívemben a szeretet, agyamban a tudás.
Azt mondtad jó lesz így, s én elfogadom már,
Mégis hiányozni fogsz mindig, nagyapám.
