A Schneeberg meghódítása

A tizedik utas a halál, avagy miért nem építünk kőből bárkát?

Pontosabban: a Stephen Hawking Tudományos Kör és lelkes támogatóinak halált megvető bátorsággal végrehajtott első sikeres csúcskísérlete.

Még pontosabban: a Schneeberg (Ausztria, 2076 méter) meghódítása az Úr 2006. évének június havában, annak is 17. napján.

Miután az idők végtelen folyamán magunk mögött hagyott Schneeberg meghódítására irányuló kísérletek során a Sejtán győzedelmeskedett az igazhitűek felett, s büszkén lobogó láng már kialudni látszott a Végzet Hegyének csúcsán, az Egy Gyűrűt hordozó csapat ismét megpróbálkozott a lehetetlennel, immár harmadszor. Mint kiderült, a gyűrűt elfelejtették magukkal vinni, így most már biztos, hogy a világra embertelen kínokkal övezett megsemmisülés vár, de addig is olvassátok vidáman e kis történetet, regéjét a bátorságnak és a hősiességnek. A suicid hajlamú GYZ, avagy a Rothadt Lábú valamivel kevésbé volt hősies, mivel több ízben is le akart maradni, hogy martalékául vesse magát az utánunk lopakodó Tizedik Utasnak, azonban mindannyiszor sikerült lelket önteni belé (ezt mondjuk többen irigykedve néztük, különösen amikor két nőnemű egyed masszírozta egyszerre a két combját. 🙂

Eme kis kitérő után ott tartottunk tehát, hogy a Kilencek (akik mi vagyunk, de nem a Szabadság Vándorai, mert ők a Júdea Népe Frontot támogatják, tehát rájuk „Blájennel” együtt köpködünk 🙂 ) 2006.06.17-én hajnali fél nyolckor találkoztak volna nálunk (azért ilyen későn, mert én éjszaka dolgoztam, de egyébként sem bírtam volna felkelni korábban), de mivel mindenki késett, ezért ebből nyolc óra lett (itt jegyzem meg, hogy Bob bravúros teljesítménnyel mindössze néhány percet késett és a szinte a szomszédban lakó Habba előtt érkezett).

Ezután elosztottuk magunkat a két autó között abszolút igazságosan (tehát Habba Skoda Fabiájában öt ember szorongott és fulladozott a melegtől, Bob hatalmas Seatjában pedig négyen szinte feküdtünk és bőszen élveztük a digitális klíma kedvező élettani hatásait :)), majd nekivágtunk az autópályának és kisebb-nagyobb hülyeségekkel tarkított közel 200 km-es utat követően Schneeberg Dörl-ben pattantunk ki frissen és kipihenten az autóból. Vagyis csak mi, mert Habbáék úgy estek ki, amikor kinyílt az ajtó, olyan szorosan voltak. 🙂

Az előző évi próbálkozáshoz képest döglesztő meleg fogadott, így aztán elég lengén öltözve vágtunk neki a Hegynek. Itt még mindenki tele volt bizakodással és csalfa vak reménnyel a nap további részét illetően, de Habbával hiába beszéltünk, nem adta fel senki. Szerencsére hamar elértünk az első kaptatóhoz, ahol kaján vigyorral nyugtáztuk, hogy mindenki embertelenül tud lihegni, majd nem sokkal később magunk mögött hagytuk az utolsó vízlelőhelyet – egy hangulatos kis erdei forrást – is. Nagyjából egy óra, pihenőkkel tarkított kapaszkodás után értük el a már lassan világszerte ismerté váló zerge-autópályát, amiről a tapasztalt olvasók már nagyon is jól tudják, hogy egy, az ősi idők ködébe vesző gleccser búcsúajándékaként egy mindenféle nagyságú kőzúzalékkal borított, már-már gusztustalanul meredek kis ösvényt jelent fel a csúcsnak, ami a maga módján ugyancsak jófajta tüdőtágító.

Az Úr Ábrahám óta köztudottan szereti próbára tenni jámbor követőit, s ezúttal sem volt különösebben rendes, mivel nagyjából félúton a csúcs fele rettenetesen beborult, szinte éjközépi sötétség borult a földre, de aztán az Öreg meggondolhatta magát, mert mégsem döglendettünk meg, hanem végtelen kegyelmének megnyilvánulásaként csupán bőrig áztunk a szakadó esőben.

Hagyományos jó szerencsénknek hála az eső egy idő után elállt, viszont Habba ekkor kezdte érezni, hogy követ bennünket valaki, vagy talán inkább valami, egy földön- és halálon túli identitás, akinek (vagy aminek) kaszás sziluettjét több ízben is felfedezni vélte az itt-ott még fellelhető fák árnyai között. A Tizedik Utas volt az. Vagyis AZ: a Halál. Szerettük volna végleg magunk mögött tudni, de nem rendelkeztük elég erővel még együttesen sem ahhoz, hogy kipurgáljuk az élők világából, s csak reménykedhettünk benne, hogy GYZ-t akarja, akinek úgyis rothadt a lába (ez régi történet, most nem bonyolódnék bele, inkább fogadjuk el tényként) – emiatt már nincs veszíteni valója az életben – és nem minket. Habár némileg Habbának is volt oka aggódni a South Parkos múltja miatt (ugye-ugye, Kenny von Habba? 🙂 ).

Az identitás végül is nem ért utol bennünket, mivel behozhatatlan előnyre tettünk szert a sziklamászós résznél (földig érő fekete csuklyás köpenyben, kaszával a kézben nehéz lehet mászni, még az érezhetően egyre gyengülő gravitáció dacára is – a Föld középpontjától távolodva ugye köztudottan gyengül, amit mi erősen éreztünk is először, de aztán rájöttünk, hogy ez tulajdonképpen nem a végletekig kifinomult érzékszerveinknek, hanem csupán a hátizsákokból egyre jobban fogyó kaja és italkészletnek köszönhető 🙂 ).

Mellesleg ez a rész a legjobb a hegyen, amikor kézzel-lábbal kell mászni (majdnem olyan, mint amikor Tom Cruise játszadozott a Mission Impossible második részének elején, de azért mégsem teljesen, mert itt nem jött helikopter – vagyis jött, de itt még nem :)), bár a leges-legjobb kétségtelenül mégis az, amikor az ember hulla fáradtan felér a fennsíkra (ami majdnem olyan szép zöld, mint a Skót felföld, ahonnan Connor McLeod származik, de itt valamivel kisebb volt az egy főre jutó hegylakók száma).

Miután sztoikus nyugalommal vettük tudomásul, hogy bárhova fekszünk, mindig lesz alattunk némi zergeszar, vidáman folytattuk azt, amit tulajdonképpen egész úton csináltunk: ettünk :). Közben a szart tüzetesebben megvizsgálva kiderült, hogy a zergék mindenevők, s nekik köszönhető az is, hogy alig láttunk madarat a környéken. Ezek a kedves állatoknak tűnő dögök ugyanis mindent felfalnak amihez csak hozzáférnek, s a zergecsorda vezérhímje fél szemmel mindig az eget vizslatja, hogy mikor téved arra egy-egy tikkadt madár, s amikor az leszáll pihenni, odalopóznak hozzá a fűben és legott széttépik.

Ezek ilyen veszélyes állatok, bizony. Ha ezt Bob időben olvassa, bizonyára nem merészkedik hozzájuk olyan közel, különösen nem uzsonnaidőben, amikor a csorda éppen pár hollót próbált becserkészni az X-Aktás kráter közelében (ugyanis olyat is láttunk, jórészt hóval borítva; tudjátok, ez az a kráter, aminek az aljára ha beesik az ember, akkor fekete szemmel jön ki és ezután már az idegenek irányítják – Bobot meg is szállta egy időre ez a néhány évvel ezelőtt kenutúrás lábfétiséhez hasonlatos anyag, de aztán Habba nagymester legyőzte fénykardpárbajban, így megmenekült a csapat, miután a lény a saját bőrét mentve futni hagyta áldozatát).

Ekkor már délután öt óra is elmúlt, de a nap ismét kisütött, így nekivágtunk a hegy csúcsához vezető végső kaptatónak. Ez picit hosszabbra sikerült a tervezettnél, főleg a hóval borított atom meredek lejtőn nem volt rendes felmenni, de azért fél hét körül sikerült elérnünk a 2048 méteren lévő menedékházat.

Ez akkor még nem volt annyira menedék-jellegű, mint fél órával később, amikorra olyan köd lett (vagyis beleütközött a hegybe egy viharfelhő), hogy szó szerint az orrunkig sem láttunk, a nyakunkba pedig kellemes jeges eső hullott (már kezdtük azt hinni, hogy mégsem vagyunk elég jó keresztények), de azért addig még lefolyt a torkunkon némi szóda és helyi specialitásként funkcionáló citromos-málnás izé, ami nem is volt olyan rossz, mint első hallásra tűnik, no meg persze az igazán jók ettek fokhagymakrém levest is, hogy lefele majd a körülöttük állók is élvezzék a friss hegyi levegő kilihegése közbeni örömforrásokat.

Illetve mivel hiába mondtam, hogy fejenként minimum 3 liter folyadékot vigyünk (mi annyit vittünk és az is kevés lett), mert kiszáradunk, kénytelenek voltunk szódával megtöltetni a kiürült flakonokat (ivóvíz nem volt – mindent helikopterrel vittek fel a menedékházig -, a szóda pedig kétszer drágább volt, mint a benzin), persze aranyáron. Különös élvezettel kortyolgattuk minden cseppjét… 🙂

Végül miután majdnem elindultunk a jeges esőben, de aztán mégsem, illetve majdnem csináltattunk előtte magunkról képet Habba otthon maradt első feleségével a menedékház webkamerájának segítségével (ha valaki körülnézne: www.schneeberg.tv), de a ködben a kamerát sem láttuk, így ez elmaradt. Illetve csak azt hittük akkor és ott, mert Habba első feleségének azért sikerül elkapnia pár pillanatot. 🙂

Este hét óra körül indultunk lefele (legutóbb hat óra előtt és jóval lejjebbről, szal ha azt veszem, hogy volt két óra hátrányunk korábbi önmagunkhoz képest és még így is több, mint két órával előbb leértünk, akkor könnyűszerrel ki tudjuk számolni, hogy tavaly szeptemberben atomul eltévedtünk 🙂 ). A tájék a hegynek ezen az oldalán is csodálatos volt, bár az út jó része elég monoton lefele. Igaz, sötétben nem tűnt annyira jó ötletnek az előző oldalihoz hasonlatos sziklás részen lemenni, ezért maradt a hegy nagyjából háromnegyedétől levezető gyalogút.

Közben láttunk egy vércsigát is, amint éppen egy zergecsontról szopogatta le a maradék húst, meg volt ott egy másik is, amelyik már jóllakott. A hegy igazi urai tehát nem a zergék és nem is a pékek (bár ez elég megrázó lehet nekik), hanem a vércsigák. Igaz, láttunk még az úton átmászni előttünk egy kis viperát is, de szerintem egy ilyen csiga simán elbánt volna vele. Ebből is látszik, hogy a magyar nyelv milyen briliáns módon áll hozzá a táplálékláncban szereplő különféle állatokhoz, mivel ugye a csiga sokkal előbbre van a névsorban, mint a kígyó (nem beszélve a zergéről, illetve figyelmes emberek azt is megfigyelhetik, hogy az embert és a rozsomákot is megelőzi).

Eme kis nyelvi kitérő után térjünk vissza bátor csapatunkhoz, ahol alapvetően mindenki jól érezte maghát, kivéve Bobot, aki már sokadszor vonult félre némi emberürülékkel keverni a zergeproduktumokat, felhasználva ehhez a WC-papír készletem jelentős részét. Azért még volt elég ereje felállítani a méltán híres kő-papír-olló-elmélet nyomdokain haladva (némileg hatással lehetett rá Petőfi „Ej, mi a kő, tyúkanyó” sora is) saját külön bejáratú törvényét, miszerint bármi, amire az emberiségnek szüksége van, a Borsodis dobozon kívül kőből is előállítható (kőbárka, kőűrhajó, stb), ami még olcsóbb, mert csak úgy van, mint a muslinca (a muslincából viszont gazdaságtalan mind bárkát, mind pedig űrhajót építeni, mert kicsi és hamar megdöglik, ellentétben a kővel, ami nem döglik meg és nagy is).

A megpróbáltatások jó részét már sikeresen leküzdöttük, amikor is Habba előállt a Tervvel, ami majdnem olyan jó terv volt, mint a teremtés (ez utóbbinak egyetlen hibája volt, mégpedig az, hogy nem egy másik állatot választott az Úr, bár néha úgy érzem, nem áll messze attól, hogy újrakezdje a mongúzokkal), viszont mindenképpen azzal kecsegtetett, hogy vagy 5 km-rel kevesebbet kell gyalogolnunk. A lényege az volt, hogy a különösen bátor ő és a nemkülönben elszánt Bob a csapat zseblámpáinak kétharmadát magukhoz véve egy erdei ösvényen átvágnak a hegyoldalon és jó esetben elérik az autókat (rosszabb esetben mindketten örökre eltűnnek a kocsikulcsokkal egyetemben 🙂 ), majd felvesznek bennünket Puchbergben, ahova az az út vezetett, amin lámpa nélkül is el lehetett botorkálni a Kilencek megfáradt tagjaival.

Jó fej voltam, a várható izgalmas kaland ellenére inkább a csapattal maradtam és kicsivel 11 utánra levezettem őket a hegyről az állomásig (nem volt komoly megerőltetés, mert csak nem kellett letérni az útról). Az „A” csapat viszont nekivágott a sűrű rengetegnek, ahol hamarosan el is tűntek zseblámpáik fényei. Vagyis csak Habbáé, mert Bob takarékoskodni akart a sajátjával (ami egyébként szintén Habbáé volt), hátha lemerül a másik, így aztán hosszasan botorkált, de Habba rendes volt és már majdnem az út végén azért elárulta neki, hogy nem elemes, hanem felrázós és a sosem merül le. 🙂

A fene nagy sötétségnek aztán az lett a következménye, hogy egyrészt belefutottak egy strigojba (gyk. román vámpír), ami szerencséjükre nem volt éhes és csak rájuk ijesztett, másrészt viszont sikeresen eltévedtek (tudtak egy rövidebb utat 🙂 ). Ez az eltévedés leginkább azért volt sikeres, mert hatalmas mákkal a rossz út szintén a falutól nem messze vezetett el, így végül könnyűszerrel tudták korrigálni a hibát (plusz 1-1,5 km), s viszonylag hamar megtalálták az autókat is, így éjfél körül már ismét együtt volt a csapat. Bármilyen meglepőnek is tűnik, senki nem halt meg, kilenc test indult és ért haza, igaz kérdéses, hogy a lelkek is ugyanazok-e bennük, vagy valakiben továbbra is benn bujkál a Gonosz.

A teljes táv kb. 30 kilométer volt, amit nagyjából 12 óra alatt tettünk meg (ebből hét óra volt a felfele út), és vasárnap senkinek nem volt szerintem olyan problémája, hogy megfeledkezett volna az egyes izomrostjairól. 🙂

A hangulat kitűnő volt, a helyenként gyilkos terep ellenére senki nem nyafogott, így aztán hozsánna a gyengébbik nemet képviselő útitársaknak ezúton is.

Ha legközelebb megyünk (mivel ez „megvolt”, majd egy másik hegy lesz a célpont), majd időben közhírré teszem, aztán lehet jelentkezni! 😉

(2006)