
Egy legénybúcsú a Jobbikból
(2006.10.07.)
A (fehér 🙂 ) Úr mérhetetlen kegyelméből – vélhetőleg jellemünk további helyes irányú fejlődése érdekében – újabb próbát voltunk kénytelenek kiállni a hétvégén a némileg megháborodott (bocsánat, ezt mindig elírom, helyesen úgy hangzik, hogy megházasodott) egykori osztálytársunk, becsületes nevén Gombás István legénybúcsúján. Ragadványneve neki van számtalan, példának okáért Habba szivinek hívja meg ilyesmi, de ugye Habbáról általában egy valami szokott csak eszébe jutni az embernek, mégpedig az, hogy

szóval ennek a (mellesleg gyirmóti) embernek a szava nem mérvadó még akkor sem, ha mondjuk Kossuth tér… de ennyire azért ne rohanjunk előre, mert esetleg nem mindenki érti a poénokat.
Talán a legegyszerűbb egy pici (tényleg rövid leszek) elmélettel kezdeni. Tehát midőn a gondolatból, a petéből meg a spermából néhány kellemes mozzanat következtében zigóta, gekkó, majd gyerek, abból pedig többnyire – ezt azért mondom, mert mint nemsokára látni fogjuk, eddig nem mindenkinek sikerül eljutnia – ember lesz, jó néhány olyan arccal találkozik, akiről úgy gondolja, hogy valamiért meghatározó szerepet játszottak az életében egykoron, így egy újabb fontos lépcső előtt szeretne velük egy jót bulizni, hogy a legénybúcsú tényleg legénybúcsú legyen, hogy körülvegyék egy röpke pillanatra egyszerre mindazok, akikhez megannyi emlék fűzi. Persze főhősünket különböző életszakaszaiban más és más emberek (vagy ugye nem emberek) vették körül, s akadnak közöttük olyanok, akik a törzsfejlődés bizonyos szintjén esetleg megrekedtek (azért fogalmazok ilyen fennkölten, mert pl. Pingu – akit éppen cikizek – valószínűleg úgysem tud olvasni, a többiek pedig megértik 🙂 ), de akkor is ott voltak, s most itt kellett lenniük, mindenféle sznobság nélkül, önnön természetességükben, ahogy a „legény” megszokta, megszerette őket.
Szintén még ehhez kapcsolódó kis szösszenet, mivel esetleg a későbbiekben talán lesz, aki olyan megjegyzésre bukkan, ami „szocpolitikailag” sérti bizonyos vallási/politikai nézeteit. Ez egy legénybúcsú volt, s mint olyan, eredetileg és dedikáltan is teljességgel politikamentesnek hirdetett, amit persze nem sikerült tökéletesen betartani, főleg ahogy kezdett gyűlni a vérerekben az alkohol, de bár volt néhány általam kicsit már-már nem egészen alkalomhoz illőnek tartott megnyilvánulás, ugyanakkor senki nem esett a másik torkának, és főleg nem verte szét senki mondjuk a kocsma tévéjét, így kéretik az alábbiakat poénosan felfogni – miként tettük azt mi is -, még ha néha inkább sírna is az ember azon, hogy ez vagy az mennyire szánalmas volt… Mindenkinek elfogadjuk a nézeteit, de ismert a mondás miszerint a véleménynyilvánítás szabad, a stílusa viszont nem. Csapjunk is akkor bele!
Tehát Bob és Habba dicső kíséretében cseppentem bele a bágyogszováti (egy falu Csornától nem messze) szombat esti lázba egy ATI nevezetű, fellengzősen presszónak titulált kiskocsmában. Mikor nyolc körül megérkeztünk, már javában gyülekeztek a meghívottak, akik nem tudom pontosan hányan voltak, de olyan 20 és 30 között valahol, ez utóbbi számhoz közelebb, mindenesetre a teret elég jól kitöltöttük. A „zártkörű rendezvény” tábla ugyan nem minden falubelit zavart össze, de gondot nem okoztak, így nyugodtan vegyülhettünk a fentebb taglaltaknak megfelelően elég vegyes csapatba, ahol is az egyszerű mezei tahótól kezdve az értelmiségiig mindenki megtalálható volt, jórészt lefedve a magyar szubkultúrát. Ghomby (mi maradjunk e régi, általunk legjobban ismert, igaz némileg feltupírozott – így jobban illett egykori szerepjátékos csapatunkba – becenévnél) igazi úr lévén, nem tett különbséget senki között, mindenkit meghívott, akit valamiért szeretett volna ott látni, nem csinált külön bulit ezeknek vagy azoknak.
Ugyan 1-2 nemzeti frontos póló láttán arra is gondoltunk, hogy talán rossz helyen járunk, de aztán előkerült az akkor még színjózan házigazda és a nem annyira józan öccse (aki mellesleg szakasztott mása), illetve a Csurka és Szálasi fanokról is kiderült, hogy jórészt normálisak, de mondjuk óránként olyan öt percig ellepi az agyukat valami vörös (bocsánat, fehér 🙂 ) köd, s akkor tolják rendesen az ideológiát az éppen velük beszélgető szerencsétlenbe, majd egy pillanat alatt kijózanodnak és megint olyanok lesznek, mint akinek nincs is sok baja.
A buli egyébként némi söröléssel, majd egy kellemes marhapörivel indult be igazán, amihez az emésztést elősegítendő betoltunk némi ukrán vodkát (Ghomby jelenleg Munkácson dolgozik a Philips színeiben) mert ínyencek vagyunk, aztán jött némi mézes paprikapálinka, majd a változatosság kedvéért egy kis házi szilva, a többit meg már nem nagyon követtem, mert itt kiszálltam és inkább maradtam a csapolt világosnál. 🙂
Közben megérkezett a zenekar is, amin „öregember nem vénember” középkorú rockerek csapatát kell érteni (kivéve a billentyűst, mert az egy kis szemüveges gnómnak tűnt, de aztán az is bevadult később), és bár a komolyabb erősítőt némi gondolkodás után be sem kapcsolták, így is tartottunk tőle az elején, hogy szétdől a kocsma, olyan hangerővel tolták a jóféle kemény magyar rockot (Tankcsapda, Pokolgép, P.Mobil, Lord, EDDA és más efféle). Látszott rajtuk, hogy elsősorban a buli és a zene számít, nem pedig a pénz, ellentétben jó néhány „igen-igen sztár vagyok” arccal. Mondjuk ennek megfelelően ők is jól berúgtak. 🙂




Miután láttuk, hogy hova cseppentünk, megpróbáltunk véletlenül sem belefolyni politikai vitákba (aki normális volt, az egyrészt úgyis megtartotta a véleményét magának, mert ez nem az a hely volt, ahol vitatkozni kell ilyesmin, másrészt pedig aki fanatikus, azzal úgysem lehet mit kezdeni). Mondjuk Habbával egy nem túl rendes pillanatunkban eljátszottunk a gondolattal, hogy fű alatt elterjesztjük Bobról, hogy Gyurcsány rokona, de aztán inkább jó fejek maradtunk. Persze Bob így is gyanús lehetett, mert a Nemzeti Front (asszem ez nem azonos a Brian életében látott Júdeai Népi Fronttal, sem pedig a Júdea Népe Fronttal már csak etnikai okokból sem 🙂 ) kipécézte magának és oltotta bele a sok észt, amihez Bob megpróbált komoly arcot vágni, bár nem mindig ment neki a sok baromság hallatán. Kicsivel később a kocsma előtt, mikor levegőztünk, nekünk is elkezdett osztani az eszéből, de aztán amikor elárultuk neki, hogy nem a Philipsben dolgozunk, ezzel sikerült úgy összezavarni, hogy abbahagyta a hülyeségeit egy időre (az ok-okozati összefüggésre még mindig nem jöttünk rá, de lehet, hogy a külföldi tőkéről akart nyomatni valamilyen nemzetiszocialista monológot, az eszme nagyjainak idézeteivel tarkítva).

Minden rendes falunak van bolondja, Bágyogszovátét sikerült is megismernünk. Pingunak hívják a srácot és a következő képen már ő látható, nem éppen dicső, bár mindenképpen rá jellemző testhelyzetben. Pinguról annyit kell tudni, hogy Pingu nem okos. Pingu annyira nem okos, hogy már-már egyszerűnek is mondhatnánk, ha bunkók lennénk, de ugye nem vagyunk azok. Pingu eleve olyan részegen érkezett, hogy régi csodálói szerint maximum egy óra és kifekszik. Pingu azonban minden mendemondára rácáfolt, és végig kitartott. Igaz, néha előfordultak nála bizonyos egyensúlyi problémák, de egyébként meglepően jól bírta a kiképzést, s talán még a parkett ördöge jelzővel is illethetnénk, ha nem merült volna ki minden tudománya némi hanyatt fekve break-elésben, ami inkább epilepsziás rohamra hajazott, de azért nem az volt. Pingu mindemellett elkötelezett híve mindennek, ami mellett, esetleg ellen lehet patkányozni, kiabálni (a lényeg a balhén van, bár csak a szája jár, a tettek kimerülnek nála a mértéktelen ivásban), s most éppen úgy fúj a szél (szerencsére felé, mert egyébként idehozná a szagát, ami nem rendes), hogy a „Flekót” nem szereti. Ha némileg sznobok lennénk, azt hiszem egyszemélyes csőcseléknek is hívhatnánk, akinek fogalma sincs sem a világról, sem a miértekről, ellenben ha megkapja a „kenyeret és cirkuszi játékokat”, akkor csendben issza magát még hülyébbre ha ez egyáltalán lehetséges. Ettől függetlenül viszont tagadhatatlanul az est egyik meghatározó figurája volt, rajta röhögtünk talán a legtöbbet bármennyire is nem szép dolog amit műveltünk, de hát ilyenek vogmuk. 🙂




Közben Nemzeti Frontról kiderült, hogy író, illetve, hogy alapvetően nem is primitív, viszont a látóköre elég hamar beszűkül, ha egy bizonyos témakör kerül a középpontba (ha magától nem kerül, hát majd ő felhozza). Azért mikor véletlenül nem hozza, akkor el lehet vele lenni.

Szerencsére a funkcionális idiótákon kívül akadtak jó arcok is, pontosabban ők alkották a döntő többséget, így aztán nem volt hiány jó értelemben vett hülyeségből és humoros helyzetekből sem:


A zenekar meg csak nyomta rendületlenül, a sör és minden más is jól fogyott, de furcsa módon Pingun kívül nem volt atomul részeg senki, pl. a budi még éjfél után is jól festett, pedig nem lepődtem volna meg semmin. Van itt kultúra kérem. Igaz, a WC nem gátolt meg abban egyeseket, hogy a kocsma előtt az útra szívet pisáljanak… Ghomby öccse, a „Zsóti” azért már kezdett szintén kidőlni, ami abból is látszott, hogy egyre többet borultak egymás nyakába Pinguval, amire józanul biztosan nem lett volna képes a Pingut körülölelő szag aura miatt.

Bob közben kitalálta, hogy megpróbál közös képre kerülni olyan emberekkel, akik az est meghatározó egyéniségei voltak. Pinguval kezdte 🙂





Némi ismerkedés után Bob nem vett ugyan hónaljszőrt, illetve a Názáreti követői közé sem állt be, de a South Park analógiájára mi is csináltunk Jézus és a haverok fotót. 🙂

Most bizonyára azt hiszitek, hogy Jézus csak poén. Pedig nem. Jézus ott volt velünk akkor este. Elég volt csak annyit mondani, hogy „Kelj fel Lázár!” és Pingu már állt is fel. A hónaljszőrnepper köldökét is ügyesen megjavította, amikor elromlott neki…

Kis idő elteltével Habba is bekattant, és szintén Jézust akarta, de Jézus nem akarta Habbát. Habba ekkor Pingut akarta, de Pingu sem akarta Habbát. Habba így megszokott módon engem akart. De én is inkább egy jégkrémet választottam, s mint másnap reggel kiderült, milyen jól tettem… 🙂

Közben Bob rávette Nemzeti Frontot, hogy ifjú tanítványával együtt pózoljon a HírTV operatőrének, aki állítólag én voltam (lehet, hogy Photoshoppal mögéjük illesztjük az MTV székházát és elküldjük a BRFK e-mail címére, ott most harapnak az ilyesmire – na jó, nem). A sötét nagyúr – és a padawan szintén – még egy nem túl bájos karlendítést is produkált. (Úgy gondolom, hogy a netre nem való ez a kép még karikatúrásra vett figurával sem, így ebben a verzióban ez CENSORED…)


Nagyjából ekkor merült le az akku a fényképezőgépemben (a további képek egy Nokia 6320 típusú mobillal készültek, ami igazából sok mindenre való, de mondjuk sötétben fényképezésre biztosan nem), pedig még csak most következett az est fénypontja, vagyis a nő. Minden legénybúcsún van nő. Mivel Ghomby tulajdonképpen már tragikus hirtelenséggel néhány hónapja megnősült (azonban mind a legénybúcsút, mind pedig a templomi esküvőt októberre tervezték), úgy gondoltuk, hogy nem illik neki már laza erkölcsű lányokat nézegetnie, azonban a jó tündér ismét mellénk állt, s egyszer csak feltűnt a színen egy menyasszony, akit éppen akkor próbáltak megszöktetni. Nálunk volt jó zene, voltak jó arcok, hát bejöttek táncolni kicsit.

Mikor megtudták, hogy tulajdonképpen hova is cseppentek, még nagyobb lett a derültség, s talán nem csak 10 percig maradnak, ha Pingu még fekszik egy kicsit, de miután mindenáron a menyasszonnyal akart táncolni, akinek pedig szemmel láthatólag határozott elképzelései voltak arról, hogy milyen küllemű és nem utolsó sorban milyen szagú pasik mehetnek a közelébe legalább ezen a jeles napon, elég hamar távozásra bírta a csapatot. Nem sokat lendítettek a dolgon Nemzeti Front – akire éppen megint rájött és azt képzelte, hogy van aki kíváncsi rá – „Éljen Csurka István!” bekiabálásai sem…
Mivel időközben Ghomby kezdett kifejezetten nem jól lenni, megpróbáltuk Habbáékkal egy kicsit kiszellőztetni az agyát, de nem sok sikert értünk el. Amikor újabb fél óra múltán az ünnepelt is kezdte belátni, hogy pihennie kellene, azért nagy nehezen sikerült kiültetni a kocsma melletti padra. Addig nem is volt baj, amíg valaki fogta, de amikor egy perce nem figyeltünk rá, a fél pad – kijózanító állomásként üzemelt – nekiállt kicsi a rakást játszani és Ghomby került alulra, ami még nem lett volna nagy baj, viszont sikerült a betonon jól lenyúznia a fejbőrét. Rögtönzött műtét keretében lemostuk a vért róla, és szerencsére kiderült, hogy tényleg csak pár horzsolás meg persze egy jó nagy púp az egész (azért az esküvői fotókon biztosan jól fog mutatni egy hét múlva 🙂 ).
Közben előkerült valahonnan Nemzeti Front és figyelmen kívül hagyva a tényeket, vagy 20x megkérdezte, hogy ki bántotta, és felajánlotta, hogy összeveri, vagy ha egymaga nem tudná, akkor fél óra alatt hív a Kossuth térről vagy száz embert. Nagy nehezen felfogta, hogy ez most nem az helyzet, amikor a barátságát kell bizonygatnia, vagy legalábbis nem így, amikor viszont haza kellett cipelni Ghombyt, csodálatos módon eltűnt a színről. A „…mint a Kossuth tér” szerkezet viszont legott beépült a nyelvünkbe, pl. Habba különösen megkedvelte a szófordulatot („Olyan messze lakom, mint a Kossuth tér!”, „Úgy berúgtam, mint a Kossuth tér!”, stb.).
Hamarosan kiderült, hogy legényünknek ágyban lenne a helye (mint a Kossuth tér 🙂 ), Bob, Habba, Ghomby unokatestvére, illetve szerénységem nekiálltunk hazavinni. Miután azonban időközben a delirium tremens egy különösen mély állapotába süllyedt, s gyakorlatilag egy extrém nehéz zsákként viselkedett, hamarosan rájöttünk, hogy egy megoldás létezik, ha mindenki fog egy-egy végtagot és úgy visszük. Szerencsére nem laktak messze a kocsmától, de azért egy örökkévalóságnak tűnt az a 200 méter is, főleg, hogy útközben kereket is kellett cserélni, mivel az unokatestvér is kidőlt a háztól nem messze. Ghomby tehát ágyba került, Bob pedig vigyázott rá, amíg mi elmentünk az öccséért, aki szintén nem volt már túl jó állapotban addigra.

Az óvintézkedés nem is volt hiábavaló, mert Ghomby többször is fel akart kelni, de aztán jó fiú lett és elaludt. Zsóti már az asztalra borulva hortyogott, mikor visszatértünk a kocsmába, ahol az eddig az unokatestvért támogató Habba hősiesen nem ivott meg még egy korsó sört, hanem inkább felnyalábolta velem a bátyjánál valamivel könnyebb öccsét, aki ráadásul néha már majdnem segített a hazacipelésében azzal, hogy ha eszébe jutott, akkor lépett egy-kettőt magától is. Miután találtunk helyet jól, mindenki elpihent, én pedig jó szokás szerint (ez már hagyomány legénybúcsúkon nálam) kimentem Ibrahimba aludni. Egy vastag pléddel nem is volt hideg, bár hajnalban azért felébredtem arra, hogy az ujjnyira lehúzott ablakon rendesen esik be az eső, de miután felhúztam, már nem volt gond egészen addig, amíg Habba fel nem keltett olyan negyed nyolc körül. Némi kávé és rántotta után (ittunk cirill betűs feliratú kólát is 🙂 ) megnéztük a képeket, közben felelevenítettük az este nevezetesebb pillanatait, majd jól eljöttünk haza.
Majdnem elfelejtettem, hogy Habba Zsótival aludt. Zsóti alsógatyáján hátul két lyukkal ébredt, amelyek átmérője szinte milliméterre pontosan megegyezik Habba szánalmas kis szerszámának vastagságával. Ezt nem lesz könnyű megmagyaráznod az első feleségednek, srác…
…azért valószínűleg mégis sikerült, mert még mindig megvan neki. 🙂
(2006)