A Gorsiumi csomó

Avagy mit adtak nekünk a rómaiak?

(2022.10.22.)

Jótékonykodni jó. Eszter feleség is jó. Többnyire. 🙂 Az pedig különösen nagy szerencséje, hogy rendkívül fejlett éránkban már nem kell ügyelni sem a tinta, sem a papír fogyására, így nem kényszerülök szigorúan spórolási célzattal Széchenyi Zsigmond nyomdokaiba lépve röviden „F”-ként hivatkozni rá. Kivéve a következő két bekezdést.

Ott tartottunk, hogy F egy jótékonysági árverésen hónapokkal korábban – többek között – licitált egy zsakaranda fára, s mivel alapos nőlény, meg is szerezte. Sokan ajánlottak fel mindenfélét némi pénzmagért, mások licitálhattak rá, a bevétel pedig egy kisfiú gyógykezelésére ment. A pénz összejött, a kisfiúnak reméljük hosszú élete lesz. A fa azonban Kálozon volt, ami nincs közel Koroncóhoz, főleg nem három kisgyerekkel. Káloz mellett van viszont Tác. Ott pedig voltak rómaiak. Valamikor.

Miután egy kissé rapszodikus időjárású októberi hétvégét éppen Bakonynánán töltöttünk nagymama nézőben – ahonnan ugyan még mindig nem volt olyan közel a hely, de már feltételeztük, hogy a gyerekek kibírják folyamatos, idegőrlő nyafogás nélkül az utazást –, egy fél napot beáldoztunk a fára és a mai Tác határában lévő ókori Gorsiumra. F már járt ott valamikor régen – akkoriban még nem úgy nézett ki, mint most –, így megpróbálta felhívni a figyelmemet, hogy ne pár picike sziklára, egy rozsdás bökőre és néhány cserépdarabra számítsak, de még ez sem tudatosította bennem, hogy mi vár majd ott…

Az általam fölényesen egyórásra tervezett út persze inkább másfél lett, de nagyjából így is odaértünk a tervezett 11:00 órára, mivel a tér- és időhajlításában tudományos körileg elég jók vagyunk. Inkább az utóbbiban. A másfél éves Fanni jórészt átaludta az utat, a tízéves Bálint és a nyolcéves Anna pedig némi barkóba és egyéb szórakoztatás mellett szintén tűrhetően viselkedett.

A kedves kálozi hölgy a licit lezárulta után is lelkiismeretesen gondozta a kis fácskánkat (Eszter felkészítette rá, hogy esetleg el sem megyünk érte, de azért pár hónap alatt összehoztuk), ami köszöni szépen, túlélte a csomagtartóban utazást vissza a nagymamához és haza is. Bálint szobájába került, ahol azóta állatkerti hüllőház szagot párologtat. A fiam régóta szeretett volna egy leguánt, és így már majdnem olyan, mintha kapott volna. 🙂 Ha kicsit még erősödik, majd kikerül a ház elé a szabadba, hogy az egész utcának jó legyen és felkészítse a környékünkön rendszeresen szemetet tüzelőket a klímaváltozás mellékhatásaira.

A pár kilométerre visszafele fekvő Tácon egy véletlenül szombaton dél körül is nyitva tartó kisboltban sikerült vásárolni némi szikkadt pékárut, ezért a gyerekek sem haltak éhen. Szimpatikus vendéglőt nem láttunk, de egyébként is kínos lett volna nem farkaséhesen hazamenni a délelőttöt a konyhában töltő, harcias attitűddel bíró nagymamához.

Tácon nem okozott komolyabb problémát megtalálni a kitáblázott Gorsiumot sem, ahol már a jól kiépített parkoló jelezte, hogy ez nem valami hitványság lesz, s a múzeum épülete sem tűnt kicsinek. Azt érdemes tudni, hogy Gorsium az egykori Pannonia provincia egyik legnagyobb városa – egy időben székhelye – volt, ahol több római császár is megfordult az idők során. Kezdetben a ma Sárvíznek nevezett folyócska révjénél épült egy római katonai tábor, majd ebből nőtt ki lassan egy egész város, amelynek jelenleg még csak egy viszonylag kis része van feltárva, de ez a kis rész is elég nagy ahhoz, hogy egy teljes napot el lehessen bóklászni benne.

Ha valaki lelkiismeretesen végig járja az egészet, elolvas és megtapogat mindent, amit csak lehet, időnként leül egy-egy történelmi kőre, elképzelve a közel kétezer évvel ezelőtti életet, nyugodtan készüljön szendvicsekkel és innivalóval. Már csak azért is, mert ugyan még ókori színház és füvészkert is akad, büfé azonban nincs.

A város fénykorában (i.sz. II. század) nagyjából 4 hektáron terült el, és a településről a középkor különböző – időnként az ókorénál is mozgalmasabb – szakaszaiban elhordott kövekből épültek a környező falvak, illetve a nagyjából 10 kilométerre található Székesfehérvár korai épületei. Ez azért is eléggé valószínű, mivel találtak a fehérvári falakban innen származó faragványokat. Egy részüket visszahozták és kiállították a múzeumban. Jutott is, maradt is, volt elég.

A családi belépő történetünk idején 2.500.-HUF, de a többi jegy ára sem vészes. A múzeum honlapján nyomon követhető az esetleges inflációs hatás, illetve a nyitvatartási idő.

A sok üléstől megcsömörlött örökmozgó kölykök – élükön Bálinttal – haladéktalanul megkezdték a felfedezést, még Fanni is lelkesen lépkedte végig a teljes útvonalat. Csupán azért kellett időnként felvenni, mert az épületek között leselkedett rá néhány alattomos csapda (a padlófűtésnek, a vízvezetéknek és a csatornáknak hely kellett, és a régiek hiába tudtak építkezni, mára eléggé megszaporodtak a tátongó lyukak).

Sajnos nem fényképeztük le, de a múzeum alagsorában – a romok felé menet az ablakon betekintve – Han-kori kínai turisták itt hagyott emléktárgyai szolgáltattak bizonyságot arra, hogy az ókori birodalmak korántsem voltak annyira elszigeteltek, mint azt sokan képzelik.

Na jó, orrot mi csináltunk neki, de azért boszorkány 🙂 – a turistás sztorit helyben találtuk ki, de főként kereskedelmi kapcsolatokra a két birodalom között azért elég sok közvetett és néhány közvetlen bizonyíték is utal.

(Hónapokkal később kiderült, hogy történtünk idején egy külön kiállítási szekciót készítettek elő éppen ebben a témakörben, szóval a vicc nem csupán vicc volt.)

A fenti problémán egyébként a hazai történelemoktatás sem nagyon segít, mert tanít ugyan különböző időszakokat és országokat, de nagyon keveset foglalkozik a területi, népességi, gazdasági, vagy akár az időjárás változásából adódó összefüggések boncolgatásával, hogy mi, miért történik, s bizonyos események milyen történelmi szükségszerűséghez vezetnek. Pedig ugye már a rómaiak is vallották, hogy a történelem az élet tanítómestere („historia est magistra vitae”). Ehhez azonban ismerni kell. És még szavazni is segít…

Nagyjából két óra alatt végigrohantuk az egész kiállítási területet, de ez jórészt tényleg loholás volt, ennél több időt érdemes rászánni a látogatásra.

Hazafele Fanni sokáig nem nagyon akart elaludni, pedig biztosan elfáradt. Végül legyőzték az álommanók. Anna szokás szerint rendkívüli módon unatkozott (erre minden körülmények között képes és nem átall fél percenként hangot adni neki), de szerencsére Bálint belelapozott a fejében tárolt könyvekbe és szó szerint elmondott neki néhány történetet. A szorzótáblát tudná így… mindenesetre hathatós közreműködésével viszonylag kevés nyafogással sikerült visszaérni Bakonynánára.

És még az ebéd is jó volt.

(2022)