A Szigetközi Quasimodó nyomában

(2007.04.28.)

avagy 99 km lett, maradhat?

A harmadik évezred hajnalán, egy verőfényes, április végi szombatra nagy hirtelen kitaláltunk magunknak egy vidám hangulatú kerekezést kék ég alatt, zöld fák között. Az előkészület nem tartott sokáig, mivel eleve úgy terveztük, hogy majd útközben eszünk valahol egy jót, illetve latba vetve minden tudományos köri különleges képességünket, talán még némi fagyiból is tudunk energiát kinyerni mert az szokott sikerülni néha… 🙂

Habbával minden eshetőségre készen előző nap késő délutánján bemelegítésképpen feltekertünk Győrújbarátra a táborig meg vissza, de persze az élet rövid, kezdjük a desszerttel alapon előbb megálltunk egy fagyizónál és betoltunk az arcunkba egy akkora hétköznapi kehellyel (szent kelyhük nem volt), hogy utána nem nagyon akarózott biciklire ülni, de azért vagyunk emberek, hogy az akaratunkkal uraljuk a világot. Ez mondjuk nem mindenkinek ment elsőre, mert Habba például uralni akarta a szöszi fagyis lánykát, hogy neki nem kell nagyon rá tejszínhab, illetve a citrom helyett tehetne bele valami csokis-kekszes gombócot. A csajszi persze rendes volt, tényleg csak jelzésképpen nyomott némi habot, majd mondván, hogy a pénzéért azért kap valamit kárpótlásul a kedves vendég, rátolt neki egy nagy kanál citromot… 🙂
Még ehhez a nem egészen 20km-es elő túrához tartozik, hogy ismét sebességrekordot döntöttünk, ezúttal a 45.8 km/h-ás eszméletlen sebességet sikerült elérnünk (persze tekerés nélkül, lejtőn lefele, Habba érezte is a jót, mert elfelejtett szemüveget hozni és eléggé a kőkemény nézésű, néhai Charles Bronson jutott róla az ember eszébe).

Ekkor még úgy volt, hogy jön TCs is bicózni, de másnap reggel meggondolta magát (biztosan már érezte, hogy ez mégsem 60-70 km lesz, ahogy eredetileg számítottunk rá), így aztán az ezúttal nagyobb vállalkozó szellemiséggel megáldott Bob és Piros csatlakozott a megszokott nyerő pároshoz.

Szombat reggel némi késéssel, de azért töretlen lelkesedéssel indultunk neki tőlünk az útnak 09:30-kor, majd fél órával és 10 km-rel később már Bobék előtt nézegettük élőben az új biciklijeiket (ha tényleg igaz, hogy egy bolond százat csinál, akkor még azért egy pár embernek kell új biciklit vennie utánam, mert eddig négyen vagyunk összesen). Persze a kezdők hiányosságai hamar kiderültek, mint például, hogy a minőségi nyerget feláldozták a sznobság, azaz a jól látható teleszkópok oltárán, így fordulhatott elő az, hogy ma (vasárnap) nekik fáj a seggük, nekünk meg nem. De ne szaladjunk ennyire előre…

Persze, ahogy a Holló című filmben, így itt az életben is előfordulhat az, hogy egy kósza ötletből (az ördög éjszakája) idővel intézmény lesz, szóval az eredeti „tekerjük meg azt is” pofonegyszerű filozófája helyett mára már mindenki GPS-szel és egyéb hi-tech kütyükkel próbál érvényesülni gondolkodás helyett ebben a lélektelen világban. Hova lett mára az első tűzgyújtás felett érzett őszinte öröm? Azért Habba főnökétől kölcsönkért GPS cucca nem jött rosszul, amikor Kunsziget előtt többfele ágazott a töltés, és látszólag egyik sem jó irányban indult bele a semmibe (másfelől nélküle valószínűleg meglett volna a 100 km).

A Tompa utcából kivetődve elhaladtunk a Szeszgyár mellett (volt jóféle szag rendesen), majd az új Árkád előtti tuti körgeometriás körforgalom (nem dicsekvésképpen, de ha jól tudom, ilyen Magyarországon csak kettő van és mindegyik Győrben) leküzdését követően (itt Bobék még szereltek kicsit, mert ugyan kulacstartót vettek, de kulacsot bele már nem, a szabvány fél literes jeges teás palack viszont simán kiesett volna belőle, ha nem ékelik ki egy tízes csomag papírzsepivel – szóval ezután nem tudtak orrot fújni, mert ha elhasználnak egyet is, akkor már nem lett volna elég vastag a támaszték).

Kis kitérő a Dunakapu tér melletti hídon (fogalmam sincs, hogy mi a neve) át, majd a Széchenyi Egyetem parkolóját és egy kis gyalogos (Kis Böske) hidat leküzdve már rajta is voltunk a Pinnyei töltésen. Biciklizés szempontjából ez egészen kellemes töltés volt (nem csak a szembejövő fel-le ugráló mellű futó lányok miatt), hanem mert viszonylag jól szét volt rajta szórva a kavics, így nem volt olyan nehéz tekerni rajta (azért nem volt egy sima aszfaltos bicikliút). Csend, béke, nyugalom, két oldalt zöldellő erdő, az égen egy felhő sem (egész nap így is maradt), egyszóval idilli kirándulóhely és idő.

Jó 10 km-rel később megálltunk inni kicsit, ekkor került elő Bob mindenre jó Tesco gazdaságos „leather man” kése (van neki igazi is, de az olyan drága, hogy nem meri kivinni a lakásból, nehogy valami baja legyen), ráadásul ezen van kék LED, amivel marha jól bele lehet világítani bárki szemébe sötétben, illetve egy mini iránytű is, ami ugyan mindig a kés egyik felén látható kis piros pont felé mutat, ergo eléggé használhatatlan, de azért van rajta.

A pár perces pihenő után elindultunk megint a végtelenbe és tovább. Bob Supermennek (vagy éppen Kirk kapitánynak) képzelte magát.

Némi további tekerés után beértünk Kunszigetre, ahol a valóban szárnyakat kapott Bob nem mulasztott el egy ugyan némiképp morbid, de kétségkívül pacifista bemutatót tartani a világbéke nevében. Tényleg értsétek így. Közben Habba az egyre bizonytalanabb GPS-szel társalgott (nem sokkal később végleg le is merült), szóval utána agyból nyomtuk.

Kunsziget után Öttevény volt a következő ellenőrző pont, de ide már aszfalton mentünk (helyenként voltak olykor bicikliutak ezen a vidéken, ha csak rövid szakaszokon is, bár a rendes utakkal sem volt túl sok problémánk, mert szerencsére alig láttunk autót egész nap – igaz direkt kerestük a kihalt mellékutakat). Persze az új túrázóknak kell egy kis beavatás, Piros is debütált, mint vontató.

Innen már nem volt messze Lébény sem, de előtte még átmentünk az M1-es autópálya felett is (a kamionosok nem tudni, hogy a vadul csápoló Habbának, vagy az egyetlen nőnek örültek-e annyira, mindenesetre mindegyik visszadudált, amelyik elment alattunk. Tekintettel arra, hogy a déli nap heve alatt még a kopár szik sarja is csak alig-alig tartja magát, mi sem sokáig izzadtunk itt, hanem belefeküdtünk kicsit megint a menetszélbe, mert már kezdtünk jó éhesek is lenni, és Mecsér előtt nincs kaja.

Lébényre pont egy perccel azelőtt értünk be, hogy a kisbolt bezárt volna, így azonban a többiek mégsem haltak szomjan (nekem volt még vizem, mert két fél literes palackot cipeltem a deréktáskámban, de a többieknek nem adhattam, mert akkor mind meghalunk, így meg talán én élve visszaérek és megénekelhetem hősi életük alkonyát), bár Bob már tényleg a halálra készült, s ehhez keresett is magának egy stílszerű helyet…

Ha már Lébényben voltunk, megtekintettük a 800 éves, országos hírű templomukat is, amit tényleg nem érdemes kihagyni, mert a módjával, ízlésesen díszített falak, tornyok, s azokon a vízköpők fenséges látványt nyújtanak a hatalmas katedrálisokhoz szokott szemnek is, illetve 300 pénzért még idegenvezetést is ad egy kedves öreg nénike (őzikéje nem volt, viszont a templom oldalán lévő ajtóra ki van írva a neve és a telefonszáma, pár perc alatt ott van, szerintem hozzánk is az ebédfőzés kellős közepéről érkezett). Nekem tetszett, pedig a vallás nem áll túlzottan közel hozzám (és még nagyon finoman fogalmaztam), azonban a falakból árad maga a színtiszta történelem (amit viszont szerfelett kedvelek).

A templomban mindenki húzhatott magának egy kis útravaló cédulát, amin vallásos útmutatások, vagy éppen híres emberek különböző meglátásai, mondásai állnak (én pl. egy Márai-idézetet húztam, az éppen a saját keresztelője előtt álló Bob pedig egy jól időzített felszólítást kapott az Úrtól, hogy feltétlenül higgyen Őbenne).

A lébényi templomnézős-bevásárlós pihenő után már erősen korgó gyomorral mentünk tovább Mecsér felé, de a falu előtt talán egy kilométerrel megálltunk Rigópusztán, a rendkívül eredeti elnevezésű Puszta csárdában, ami már messziről is ígéretesnek tűnt, közelről pedig még jobban nézett ki. Mindenfele régi magyar pusztai állatok karámokban, vagy villanypásztorral elkerítve (lovak, szürke marhák, csavaros szarvú racka-juhok, kecskék, illetve egy vértyúk is, amely vélhetőleg a velocyraptorig tudja visszavezetni a családfáját – ez utóbbi állat (ami ugyebár a mélylélektan rejtelmes bugyraiban barangolva talán nem más, mint a mód, amivel egy tojás egy másik tojást csinál) ősei minden öntudatával felvértezve kis híján rá is támadt Habbára, mikor bementünk a villanypásztorral elkerített részre, persze nem direkt, csak elbambultunk). Az éttermi rész egészen hangulatosnak tűnt, nem volt viszont étlap. Helyette volt 1.500 pénzért svédasztal, amelyen mindenféle meleg ételt megtalálható, mi szemnek, s szájnak ingere (levestől kezdve a tésztákon át a különböző sültekig és köretekig), a mellette lévő asztalon többféle savanyúság, gyümölcs, illetve süti, mindenki annyit ehetett mindenből amennyi belefér. Belénk jó sok fért…

Miután valami hatalmasan beebédeltünk, kiültünk a tornácra és ejtőztünk egy kicsit, majd körbejártuk a karámokat és az épületeket is. Ha valaki arra vetődik, érdemes betérni, nem veszélyesen drága a hely és jól főznek, illetve a környék is szép, viszont vizet itt nem érdemes vételezni a túrázóknak, mert az nem finom (erősen vasízű), így mi is kénytelenek voltunk mást inni…

A csárdától nem messze megnéztünk egy épülő szélkereket (a tövében azért rendesen el tud veszni az ember), majd egy hátsó földúton betévedtünk Mecsérre is., ahol egy kis kempingen kívül semmi érdemleges nincs, így aztán Mosoni-Duna meg híd ide vagy oda, úgy határoztunk, hogy ez nem lehet a célállomás, hanem még átkerekezünk Ásványráróra és legalább megnézzük az igazi Dunát is. Mecsértől nem volt messze, talán 4-5 km (ebből 3 már a Szigetközi út melletti bicikliúton).

Ásványrárón találtunk egy nagy csapat biciklist, de mivel kicsit meleg társaságnak tűntek (majdnem mindegyik gusztustalan biciklis nadrágban meg sisakban volt), inkább nem közösködtünk velük. Mondjuk a sisakról jut eszembe, hogy előző napon még az esti kerekezés alkalmával is nagy fokú toleranciáról téve tanúbizonyságot simán lebuziztunk magunk között egy ünnepien telt fickó sisakban, majd utána 50 méterrel egy félreértett jobbos kanyarban Habba lazán elém kanyarodott, kicsit össze is mentünk; na ha ott elesünk, mondjuk éppen fejre, akkor lehet, hogy megváltozott volna a véleményünk).

Ehelyett inkább legurultunk a vízpartra, hátha látunk Dunát. Persze kicsit félresikerült a terv, mert itt is, akár csak kicsit feljebb, Mosonmagyaróvár felett Dunaszigetnél, sok-sok ágra szakad a folyó a főág mellett, ami ugyan kitűnő kirándulóhely és a kenusok Mekkája, de bennünket most leginkább csak korlátozott a fene nagy szabadságunkban. Azért egy normálisabb folyóágat és egy kisebb zuhatagot is sikerült találnunk az erdőben (aminek a fáiról szerintem víz csepegett, Bob szerint viszont aprócska majmok onanizáltak a testünkre – remélem nekem volt igazam), mielőtt kitaláltuk, hogy most már pedig elég legyen és menjünk végre fagyizni. 🙂

A fagyizó egybeépült egy halászcsárdával (vagy fordítva, de az mindegy), bár valószínűleg halat mégsem tettek bele, mert akkor már nem élnék (a hal és a puding ami betesz nekem), viszont legalább a fagyi finom volt és még tölcsérpótló ostyacsíkot is kaptunk a kelyhünkbe (azért nem volt olyan tuti, mint az előző napi, de ezután tudtunk még sokat tekerni – itt jártunk egyébként olyan 60 km körül).

Időközben TCs is felébredt (feléledt) odahaza (mikor a csárdából hívtuk még fel sem kelt), aztán kimotorozott elénk, hogy meghívhasson bennünket Dunaszegen egy kávéra, mert nekünk már egy fillér készpénzünk sem maradt, a bankkártyákkal pedig nem sokra mentünk aznap automata vagy elfogadó hely híján (még van hova fejlődni). Persze a kávé bűn rossz volt, de ez nem TibiCsoki hibája. Az a lényeg, hogy Ásványráró felől beérve a faluba, ahol van egy kis kiülős söröző-fagyizó, és a pincérnő már ránézésre idült alkoholista, ott nem szabad venni semmit, mert nem áll a helyzet magaslatán, emellett pedig még drága is (és nehezen is ért a szóból, pedig TCs beszélt vele, aki nem hadar, mint én).

Dunaszeg után már meg sem álltunk Győrig, mert az jó volt nekünk. Egyébként amikor nem végig bicikliúton mentünk, akkor én jobban éreztem magam, mert ugyan a nagy ritkán arra tévedő autókra figyelni kellett, de legalább nem szerencsétlenkedtek előttünk mp3-lejátszós görkoris csajok az egész utat elfoglalva, akiknek aztán csengethet meg üvöltözhet az ember, hogy mi is el szeretnénk férni, mert nem látnak, nem hallanak. Szerencsére nem csak ez volt a jellemző, de azért nem egy ilyennel találkoztunk. Lehet, hogy egyesek túl hülyék ahhoz, hogy ebben az új évezredben biztonságosan együtt éljenek velünk a technika vívmányaival? Van még pár szabad barlang…

Az ilyesmit leszámítva viszont ez bicikliút is szép vidékeken visz keresztül (végighalad az egész Szigetközön), gyakran szakítják meg települések, szóval kocatúrázóknak ideális lehet, de ugye mi már vérprofiknak számítunk (szerintünk).

A szokásos hülyeségeinket leszámítva Győrig már különösebb esemény nélkül telt el az út, a levegő is kezdett a nagyon melegből kellemesen hűsítővé válni, mire elértük újra a szülővárosunkat.

Nagyjából este 7 óra körül értünk talán vissza Bobékhoz, ismét szippantva egy mélyet a Szeszgyár egész környékét átható szagorgiájából. Az egyik lámpánál ugyan majdnem megijedtem, hogy milyen kreatúra lopózott mögém titokban, de aztán egy idő után felismertem benne a Habbát.

A Tompa utcában voltunk mi 83 km-nél, így Bob és Bobek nagyjából 73 km-t teljesítettek, ami kezdőktől nem is olyan rossz, majd mi még hazatekertünk hozzánk vacsorázni (itt újra felbukkant TCs), majd egyrészt, hogy nekem is annyi kilométerem legyen, mint Habbának, másrészt, mert volt náluk házi kakaós csiga, áttekertünk (TCs maradt a motornál) még hozzájuk Gyirmótra, majd végül talán 9 óra körül értem haza. Forest Gump után szabadon „egy kicsit elfáradtam”. Persze bárhogyan is igyekeztem, sehogy sem sikerült túllépni a 100 km-t, a végén 99.182 m-nél állt meg az óra. Majd legközelebb! 🙂

Szerintem teljesen korrekt túra volt, én Habba megszokott, meleg próbálkozásai ellenére is jól éreztem magam – ezt el sem mondtam még az első feleségének 🙂 -, illetve ha a kezdő Bobék is simán megcsinálták, nem hiszem, hogy bárki is kidőlt volna, aki kicsit is tud mozogni. A lábam azért érzem, hogy van, de más bajom nincs, még a seggemnek sem. Habba dettó, a „B” csapat meg majd kiheveri (legfeljebb hason alszanak pár napot) és legközelebb már nekik sem lesz semmi bajuk

A következő túra jövő vasárnap (május 6.), ezúttal Szlovákiába megyünk, úti cél a gabcsikovói duzzasztó és erőmű (a magyar oldalt már láttuk ebből a szempontból), az is hasonló táv, mint ez a legutóbbi, egy nap alatt lazán letekerhető.

Kalandra fel! 🙂

utólagos karcolat: ma Habba megfogalmazta, hogy mi vagyunk az igazán gazdagok, mert nekünk van olyanunk, amije még a nem igazi gazdagoknak sincs: van időnk, hogy észrevegyük az élet apró rezdüléseit a természetben, nem rohanunk sehova, hanem képesek vagyunk jól érezni magunkat, akármerre is vetődünk.

(2007)