Habbáéknál ég a világ, sütik már a…

avagy 2004.12.10., az Ítélet Napja

Miután Habba és első felesége (aki a Heni névre hallgat) már hónapok óta ígérgette, hogy meghív minket vacsorázni TCs-vel, szinte már el sem hittük, hogy ebből tényleg lesz is valami (én egyébként továbbra is azt hiszem, hogy álmodtuk), aztán egy nap mégis csak beestünk hozzájuk harapni némi görögös ízeket, mert Heni valami hihetetlen gasztronómiai műremek elkészítését ígérte (mondjuk palacsintáról nem esett szó a részéről, hiába szóltam többször is).

Tekintettel arra, hogy én voltam kénytelen délután hatkor nekiállni sört venni, az est előtt még elmentem a Metróba, ahova nem engednek be nyivákoló kisgyerekeket és a vásárlók többsége tudja, hogy mit akar, ergo lehet normális sebességgel haladni. Persze csak akkor, ha az ember talál parkolót, de ez nekem a parkoló kétszeri bejárása után sem sikerült, így tovább mentem a Tescoba, ahol ha lehet még többen voltak, viszont ettől függetlenül sikerült helyet találnom a sorok közt. Most nem zengek siraloméneket arról, hogy mennyire gyűlölök vásárolni a sok köcsög hülye nézelődő ember között, akik megrekedtek a törzsfejlődés azon fokán, hogy a legjobb szórakozásuk legyen elállni a siető emberek útját és nekitolni a kocsit a lábának. Szerencsére találtam olyan pénztárat is, ahol nem voltak ezren.

Ezután már hamar odaértünk – hol a terített asztal várt bennünket -, valami Gyirmót nevű helyre, amit a térképeken ugyan nem jegyeznek, de azért több tény is bizonyítja létezését. A Habba például egy ilyen nagy hasú tény. 🙂

Először némi tévhitet szült TCs következetes ragaszkodása ahhoz, hogy a pitának nevezett valami az nem is pita, hanem valami teljesen más, de aztán végül is miután tüzetesebben is megnéztük, kiderült, hogy az bizony pita, mégpedig ógörög módra (ennek a pontos mibenlétét most nem tudnám minden igényt kielégítve elmagyarázni, a lényeg az, hogy ételkülönlegességben volt részünk, na) mint ahogy a fogás többi összetevője is akként készült.

Mindezeket a nagyon különleges dolgokat indiai módon (mindenből szedünk ami az asztalon van és egyszerre ettünk is belőle) tömtük magunkba, mivel kétség sem férhet hozzá, hogy az igazi zabáláshoz az indiai maharadzsák értenek a legjobban (a tigrisek is tőlük tanulták). Be is laktunk jól…

S mindezek után következett a palacsinta. Amit ugye megrendeltünk. Kicsit furcsán nézett ki, és Habbáék következetesen „kaki”-ként említették, ami mint később kiderült, nem is járt messze a valóságtól (nem is annyira az íze, mint inkább a valódi neve, valami „khaki” miatt 🙂 ) és pont így nézett ki:

Mondjuk TCs szerint ilyen gyümölcs nincs is, mert ő minden növényt felismer (gombán még nem teszteltük, pedig az egy érdekes kihívás lenne néhány gombafaj tekintetében) én pedig hajlamos vagyok osztani a nézetét ebben a tárgykörben, mivel ennek az izének (nevezzük akkor mi is gyümölcsnek, hátha tényleg az – végül is abból sem lett senkinek semmi baja, hogy az amerikai őslakosokat tévedésből indiánoknak nevezték el – illetve az indiánok nem annyira jártak jól, de biztos nem a nevük miatt) olyan nem is tudom milyen íze volt. Belülről ugye úgy néz ki, mint a barack, viszont az íze engem sok mindenre emlékeztetett, többek között még a datolyára is, pedig annak aztán nem sok köze lehet ehhez. Na mindegy, mi most nem a National Geographic vagyunk, szal érjük be ennyivel. Évekkel később kiderült, hogy a becsületes magyar neve datolyaszilva és itthon is megterem.

Vacsora után a Habba még vasalt egy kis sört. Izé… sort.

Majd amíg Heni nekiállt hullazsákokat varrni a nekünk, hogy aztán majd a vacsorától elhullott tetemeinket beledobják a közeli folyóba (ami tulajdonképpen nem is folyik, mert holtág), mi majdnem megnéztük a Barátok közt-öt, de szerencsére nem, majd némi tespedés után megnéztük a ház vakondját, aki a Szálka névre hallgató izé (mert kutyának biztos nem kutya).

Majd elhúztunk jól haza, mert másnap mindenki korán kelt csak én nem, mivel az uszoda nem nyit korán szombaton, csak a disznóölés meg az egyetem levelező tagozata (kinek-kinek érdemei szerint 🙂 ).

(2004)