10 éves érettségi találkozó

(2005.11.11.)

Történt vala, az Úrnak 1995. esztendejében, hogy a nemes egyszerűséggel a Tejút Naprendszernek nevezett kis szegletében, egy parányi, majomtól származó értelmes lényei által Földnek titulált bolygón, hosszú évek közös megpróbáltatásait követően elvált egymástól egy kicsinyke, ámde annál lelkesebb csapat. Az élet rögökkel borított ösvényein ki-ki hol megtalálta – hogy aztán ismételten jól elveszítse – a maga kis vadcsapását. Az viszont bizonyos immár, hogy mindenki sikerrel, élve átvészelte az első tíz esztendőt.

Miután két önfeláldozó ember (most szerényen mondhatnám, hogy nevük említésre sem érdemes, de egyébként Antal „Al Bundy” Attila és csekélységem voltunk azok), időt, pénzt – sajnos, mint utólag kiderült, várakozásunkkal ellentétben mégsem vettünk fejenként egy-egy terepjárót hétvégi kikapcsolódásainkat elősegítendő a maradék pénzből -, s fáradságot nem kímélve, röpke hetek alatt mindent előkészített, végül a Kristály étterem különtermében összeült a némileg foghíjas, de így is várakozáson felüli számban megjelent egykori PÁGISZ-ivadékok hada. Természetesen a rendezők kicsit elkéstek, mert TCs lassan vette fel az ingét, és Habba is sokáig magyarázta (meg) az első feleségének, hogy most nem melegfesztiválra megy (a hónapban már másodszor nem ment oda), hanem „isten bizony, de tényleg” osztálytalálkozóra, mi meg ugye elkövettük azt a botorságot, hogy megvártuk, így pár tanácstalan emberke már gyülekezett, mire beestünk. Bob némi rosszindulattal megjegyezte, hogy ekkorra egyiküknek-másikuknak majdnem adott pénzt, amikor jól nem ismerte meg és elment mellette. Persze nem Bobóról beszélt. Nem hát…

Szervezőként sokakkal beszéltem a megelőző hetekben, s így legalább hangról volt esélyem megismerni mindenkit, belepislantottam azért olykor a 10 év előtti fényképes listába, hogy az újabb és újabb jövevények némelyike ugyan melyikükre is hasonlít. Na jó, ez persze nem igaz így ebben a formában, de tény, hogy volt néhány meglepő változás, s ne féljünk kimondani: inkább vastagabbak lettünk a nagy jólétben, mint vékonyabbak…

A nem éppen rendes módon, de egyhangúlag megszavazott, vodka-martinitől némileg zsibbadó nyelvvel rögtönzött nyitóbeszédemet követően elfogyasztott hatalmas mennyiségű étek után aztán lerántottuk a leplet egymás gyanús üzelmeiről, s megkezdődött a rendhagyó osztályfőnöki óra (visszagondolva, így utólag, tarthattuk volna mindegyiket hasonló körülmények között) amelynek keretében mindenki eldarálta, hogy mihez ért, mihez nem, kit vett el, vagy éppen kitől vált el, hányszoros milliomos, vagy éppen hányszor ment tönkre, s végül, de nem utolsó sorban hány évig nem kellett napoznia valamilyen hűvös helyen.

Anti és Bob pedig lelkesen és ugyancsak vidáman rajzolgatták a vasgolyóban végződő láncokat listánkon az ilyen megtévelyedett, de aztán egy kivételével jó útra tért emberek neve mellé – a szerencsére nem túl hosszú névsort tapintatból nem hagyom az utókorra, pedig nem is vagyok köztük. De hát ilyen jó fej vagyok.

Született nem kevés meglepetés, olykor pedig egyáltalán nem lepődött meg senki semmin, de végül is az eredetileg tervezett versenykategóriákban (ki lett a legsznobabb / leggazdagabb / legnagyobb arcú / legtöbbet ült / legtöbb gyerekes / legtöbbször elvált / stb.) nem osztottunk díjakat, mert nem a szervezők kapták volna meg azokat.

Új helyre települt iskolánkban a költözés közepette eltörött üvegű érettségi tablónknak majd utána nézek, úgyis megyek valamikor előadást tartani Sárándi tanárnő osztályának (szerintem túl részeg voltam és ezt kihasználva ígértette meg velem) még nemtom miről, de majd elviszem szaktanácsadónak Habbát, aki segít tudományosan megalapozni az elhangzottakat (pl. „ez télle’ így van”, vagy „ezt most kurvára e’hittem”, meg ilyesmi, illetve az általános melegség, az üvegházhatás és a gyirmóti tehenek hármas összefonódásáról alkotott korszakalkotó, s mindez ideig a maga nemében egyedülálló elméletét is megoszthatja az ifjúsággal, hátha így bekerül végre a Tudományos Körünkbe).

De visszakanyarodva az osztálytalálkozóra, most eme keretek között nem hiszem, hogy bírnák az ujjbegyeim a sok gépelést, hogy mindenkiről elmondjak mindent, amit hallottam, ráadásul aki eljött és kíváncsi volt a többiekre, az úgyis hallotta (tudtommal az előző találkozóval ellentétben most nem ült senki, hogy emiatt ne tudott volna eljönni 🙂 ). A teljes fotógaléria (összesen 173 kép) elérhető nálam, ami a csodálatos Internet nevű találmányon keresztül osztálytársaknak kérésre megosztok. Van még pár gyöngyszem az itt megjelenítetteken kívül is, de azokat nem teszem közhírré, hátha politikus akar lenni később valaki. A képek majd segítenek nekik megmagyarázni, hogy nem akar. 😀

Ha viszont már itt tartunk: néhányan éjfélig hazamentek, de a többség maradt, s a megbeszéltek alapján a N-Joy nevezetű borzadályban találkoztunk (mondjuk előtte heten vagy nyolcan – itt már nem voltam különösebben józan – betekintettünk a Dariusba is, ahol azt hittük, hogy sokan vannak és meleg van, ezért némi italozást követően átsétáltunk mi is az N-Joyba. Ott aztán megtudtuk, hogy mi is az igazi tömeg és meleg (pedig addigra Habba már haza is ment Egérrel), de ez már olyan hajnali kettő fele volt és négyre egészen elfogadhatóvá apadt a népesség, ötkor pedig még nekem sem volt tömegiszonyom többé. A kemény mag persze tovább ivott, de a még keményebb „nekem komoly barátnőm van”, „nekem meg menyasszonyom” emberek (szolidaritásból most nem mondok neveket, de a fényképek nem hazudnak) gátlástalanul fogdostak mindenkit (értve ez alatt, hogy rendes ember módjára nem csak azt aki elment mellettük), s noha a jelen lévő nők jó része ránézésre is meglehetősen laza erkölcsiséggel rendelkezett, többeknél is volt határ. Nem lehet mindenki céda. Azért Ghomby két különböző nővel történő románcát külön-külön és egyben is sikerült megzavarnunk, amikor vagy öten drukkoltunk és fényképeztünk (ez már nem tudom, hogy a mellbimbó szépségversenyünk előtt, vagy éppen után volt, de a mellszőr mennyiségi verseny mégis inkább még az utcán lehetett).

A magam részéről egyáltalán nem éreztem rosszul magam, de mindig átérzem ilyenkor, hogy tulajdonképpen miért nem járok ilyen helyekre, pl. TCs-vel is belénk kötött egy hegyomlás a pultnál, mert szerinte TCs „MSZP-s kommunista”, a vörös inge miatt (igazából narancssárga volt, de gondolom az a szubhumán ilyen összetettebb színeket már nem tudott belezárni az agykérgébe), illetve én meg azért voltam kommunista, mert öltönyben voltam (mondjuk mikor békítőlég elmeséltük, hogy azért nem vagyunk olyan szakadt kis köcsögök, mint ő, mert érettségi találkozóról jövünk, láthatólag az „érettségi” szó tiszteletet ébresztett benne, de vélhetőleg azért, mert még sohasem hallotta). Egy elég rossz külsejű brazil szappanoperahős is próbált haverkodni, aki előtte Borost ölelgette és biztos látott mellette, de szerencsére hamar lekopott, amikor látta, hogy nem nagyon nézi embernek a társaságból senki (megjegyzem nem a bőrszíne, hanem a primitív arcberendezése miatt).

De száz szónak is egy a vége, öt óra után Ghombyval meg TCs-vel rájöttünk, hogy nekünk elég volt (már egyébként sem sokan maradtunk) és Antit jól otthagytuk egy csajjal, akivel egymás nyálának pontos vegyi összetételét vizsgálgatták a pultnál, mi meg jól hazataxiztunk. Ezután még aznaposan gyorsan végignéztük a képeket, majd igyekeztünk a dupla ágyamon hárman gyorsabban elaludni, mint a másik, hogy ne haljunk meg egymás horkolásától (ezek ketten nagyjából egyszerre kezdték; én magamat nem hallottam, de piásan állítólag szoktam).

Dél előtt nem sokkal felébredtünk, TCs-ék hazamentek, én meg vissza akartam dőlni fél órát, de amikor a kinti levegőről visszamentem a szobába, simán újra berúgtam a levegő alkoholtartalmától, így egy fél nap lett még belőle. Majd felébresztettek, hogy állítólag megyek még házavatóra is. Akkoriban még bírtam, na.

(2005)