Foci Zágrábban, mert megérdemlem

Zágrábi Foci VB-selejtező 2004.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mint megrögzött fociutáló, hogyan keveredtem Zágrábba a magyar-horvát VB-selejtezőre, de alapvetően a horvát sörök elég jók, szóval okot mindig lehet találni. 🙂

Szombat reggel 6-kor indultunk Gödről hatan egy elméletileg hét személyes Peugeot 307 SW-vel (azért aki erre kitalálta, hogy hét személyes, azt hetedmagával ilyennel kellene elküldeni mondjuk a Kamcsatka-félszigetre úgy, hogy hátul ül és egész úton nem szállhat ki…) aminek – a nem annyira hozzáértők kedvéért – az a lényege, hogy a csomagtartóba is be van szerelve gyárilag további két ülés, csak éppen az ember lába egy szintben van az ülésekkel, így nem kimondottan kényelmes hosszútávon. Mondjuk ebből a hat emberből kettőnket biztos nem érdekelt a foci, meg a többiek sem voltak fanatikus szurkolók (bár ők legalább néha kijárnak meccsekre és megismerték, hogy milyen színű mezben játszanak a magyarok).

Viszonylag hamar leértünk Letenyéig, bár párszor meg kellett állni útközben, hogy kinyújtsuk kicsit a széjjelzsibbadt lábunkat (persze, mint a legkisebbnek, simán hátul kellett ülnöm, ami még érthető is, de hogy a Juhász Laci hogy fért el hátul, az nekem örök talány marad. Mindenesetre jóval többet nyafogott nálam, pedig kemény arc, ‘szal biztos nem túl kényelmesen) meg egészségesen bereggeliztünk a nagykanizsai McDonals’s-ban is, ahova túl korán érkeztünk és csak reggeli volt még (meg vagy 50 nyugdíjas turista, akik bejöttek WC-re és a személyzetet sikerült ezzel boldoggá tenniük – meg minket is, amikor kiderült, hogy az 50-ből olyan 45 nő és gátlástalanul bementek a férfi WC-be is, de persze csak addig amíg nekünk is nem kellett vizelni…). Mivel – bár több helyen is megálltunk – eddig nem sikerült Nemzeti Sportot vennie a leginkább sportrajongónak (kilétét most fedje a múlt jótékony leple :)) gátlástalanul megfújtuk a McDonald’s-ból az egyetlen példányt (reggelihez tesznek ki újságokat olvasni).

A határon pár perc alatt átértünk, de a horvát határőr már ott felkészített, hogy jól ki fogunk kapni (biztos tudott valamit). A határ után közvetlenül osztogatott valami jócsávó egy prospektust, amit Józsi a sofőr már menet közben kapott ki a kezéből a felét elszórva, pedig biztosak voltunk benne, hogy az elejtett részekben volt Zágráb térkép (mivel azt pont nem hoztunk magunkkal) mert egyébként minden mást kaptunk ékes magyar nyelven. Az horvát autópályán szerencsére kapus rendszer van, nem matricás így persze jó drága is (a magyar határ és Zágráb közötti valamivel több, mint 100 km-es távolság pl. ~1.300.-HUF átszámolva csak oda) és a kapuknál nincs WC. Ez akkor derült ki, amikor nekem hirtelen nagyon erős ingerenciám támadt némi nemű nagydologra, és a kapunál ezt nem sikerült megoldani, még szerencse, hogy volt öt percre egy benzinkút, ahol kulturált körülmények között szabadulhattam meg a felesleges melléktermékektől.

Zágrábba végül is dél után valamivel értünk oda a második lehajtón, mivel az elsőre a többség azt gondolta, hogy az csak falból van kiírva (persze, ha ezen megyünk, öt perc alatt megtaláltuk volna a Maxim stadiont, ahol a meccs volt) és a másodiktól kezdtünk el keveregni, mivel ugye nem volt Zágráb térképünk, mert Juhász Laci – a fő szervező – szerint simán megtaláljuk anélkül is, de persze nem, főleg Kátai Tibi navigálásával, különösen a néha közbevetett „szerintem itt dobjunk egy balost” megjegyzéseivel, amiket a sofőr készpénznek vett, végképp összehozta, hogy reménytelenül eltévedjünk. Mondjuk kb. negyed óra alatt találtunk egy stadiont, de arról kiderült, hogy az nem az. A parkolóőr egy kukkot nem beszélt angolul (nálunk csak így gagyogott mindenki egy kicsit), de azért megértette, hogy mit keresünk és horvátul lelkesen magyarázott is – miközben Kovács Imi próbálta vele magyarul megértetni, hogy egy kukkot sem értünk belőle, ne strapálja magát, de nem fogta fel, végül bunkón otthagytuk.

Azért az általa mutatott irányt alapul véve elindultunk és még jobban eltévedtünk. Egy óra kevergés után – angolul beszélő embert nem láttunk) végül találtunk egy rendőrt, aki elég jól beszélt e nyelven és egy trafikosnál egy kölcsönkért térkép segítségével viszonylag jól elmagyarázta, hogy merre kell menni (a város másik felére 🙂 ), de a térképet nem vettük meg, mert az 40 kuna lett volna – később kiderült, hogy nem is lett volna olyan drága – így csak pár utca nevét írtuk fel, hogy majd azok alapján megtaláljuk a stadiont, de persze nem számoltunk a sok hülye egyirányú utcával, így megint eltévedtünk, bár már legalább átjutottunk a város másik felére. Aztán újabb fél óra múlva felbéreltünk egy taxist, hogy menjen előre, aztán majd követjük.

Mondanom sem kell, hogy öt perc alatt odaértünk – 75 kunáért… (néztem az órát – beültem mellé – tényleg annyi volt, meg még korrekt is volt, talált nekünk ingyenes parkolót 2-300 méterre a stadiontól, meg az ott parkoló kollégáinak szólt, hogy figyeljenek a kocsinkra, de végül is ez mindegy volt, mert 1-2 óra múlva már tele volt minden rendőrökkel az egész környéken).

Miután két óra kevergés után elég jól kiszáradtunk, gyorsan meg kellett innunk egy sört (az Ozujsko egészen kellemes ízű, bár jó drága volt 12 kunáért, viszont a kóla is ennyibe került akkor meg már inkább a természetes alapanyagokból készült sör).

Mondjuk nekem egy sör is jót tett azután, főleg, hogy előtte éjjel csak egy órát sikerült aludnom, mert nem voltam álmos (különben is próbáltam volna az lenni :)), de aztán egy kis séta helyretett. Ezután villamossal bementünk a belvárosba (jó drága volt a jegy, 8 kuna ~290.-HUF átszámolva), ami eléggé gagyinak tűnt ahhoz képest, hogy egy fővárosban vagyunk, szerintem ez Horvátország egyik legérdektelenebb része, szinte nulla látnivalóval (volt pár régebbi szép épület, egy templomszerűség, meg asszem két múzeum, egy-két szökőkút, aztán annyi, körben meg rengeteg panel gettó) ‘szal a tengerpart meg a hegyek szépek, de Zágráb az max. egy délutános program lehet azok mellett. Mondjuk az jó volt, hogy a sétáló utcákban bárhol le lehetett ülni a rengeteg vendéglő valamelyikének teraszán, amit meg is tettünk egy sör erejéig, meg ettünk sült kukoricát és Subway-es szendvicset (az jó volt, bár elég drága). Miután mi elfáradtunk, a csapat másik fele nekiállt rendőröket keresni, hogy karjelzésekkel üzleteljenek (hiába, van aki ilyen elvetemült és ezeket gyűjti), de persze a helyiek nem voltak felkészülve az ilyesmire, az ingéről meg nem tépte le nekik senki, így aztán jó sokat mászkáltak amíg mi a napernyők alatt megittunk még egy sört (tekintve, hogy 0,33-as üvegekkel nyomattuk, nem igazán éreztük meg), végül egy kis jégkrémezés után megindultunk vissza és némi villamosozás után újra meg kellett innunk egy sört a legelső helyen. Juhász Laci még körbejárta a stadiont kívülről Balázzsal, mi meg betelepedtünk a rendőrkordon mögé (fél hét körül már elég jól körbeálltak mindent) a magyarok külön kis kapujánál lévő sörsátorhoz.

Ja, még a belvárosban odajött egy cigiző horvát koldus, és amikor a „magyarszkij” kérdésére igennel válaszoltunk, elkezdte csókolgatni Balázs kezét, de aztán jól otthagytuk, mielőtt még mindenkit összefogdos (nem volt túl jó szagú).

Miután fél óra alatt körbe is értek a stadiont nézők, bementünk, hogy foglaljunk helyet. Közben át kellett menni két biztonsági ellenőrzésen is, ahol az elsőnél elvették Józsi öngyújtóját a másodiknál meg Juhász Laci Dynamo-s sálját (minden meccsről hoz emlékbe egy sálat az ellenfél csapatától), hiába magyaráztuk, hogy mi nem fogunk ezzel provokálni senkit, bár legalább annyiban korrektek voltak, hogy félretették neki, és kifele visszakapta.
Na, a magyar szektor aztán pár értelmes szurkoló kivételével (sikerült közéjük ülnünk) tele volt mindenféle magából kikelten ökörségeket üvöltöző söpredékkel, akiknek a jó részétől az „ember” jelzőt is megvonnám, de hát én köztudottan elég kritikusan szemlélek másokat (gondolom mások meg engem, de az a mások problémája).

Az viszont nagyon gusztustalan volt, hogy amíg a horvát szurkolók meg tudták tapsolni a magyar csapatot is amikor bejött, és végigállták csendben a himnuszunkat, addig a jóképességű magyarok – tisztelet a kivételnek – végigüvöltözték, fütyülték meg fújolták a horvátok bevonulását meg a himnuszukat is. Ilyenkor nem annyira büszke arra jó érzésű ember, hogy ő is magyar…

A szurkolást mondjuk nem tudom megítélni, hogy milyen szokott lenni – lévén nem járok meccsekre -, de a magyar részről artikulátlan üvöltözésből állt jórészt, meg olyan számomra eléggé pejoratív hangvételű – merthogy manapság erről az embernek eszébe jutnak bizonyos politikai pártok meg szövegük – „aki nem ugrál az nem is magyar” meg hasonló elmés beszólások (mi ott néztük, hogy a saját szurkolóink mikor lincselnek meg bennünket, csak mert nem ugráltunk meg üvöltöztünk), de a horvátok tábora megint csak sokkal normálisabbnak tűnt (általában az egyik szektoruk szépen hullámzott és egységesen üvöltött valamit, mire a másik kettő válaszolt rá/folytatta – persze lehet, hogy azt mondták, hogy kapjuk be vagy ilyesmi, mert egy kukkot sem értettünk belőle, de én többet néztem ki belőlük; persze ott is volt pár köcsög, két embert ki is emeltek közülük a rohamrendőrök, de ezen kívül a döntő többség teljesen normális volt).

Miután Habba elküldte nekem sms-ben a megfejtést, hogy a piros mezben össze-vissza rohangáló játékosoknak kell drukkolni, már e téren is kellőképpen képzetten tudtam szurkolni. 🙂

Viszont nem nagyon lett ettől jobb, mert amíg – ismét hangsúlyozom, hogy külső, hozzá nem értő szemlélőként tudok nyilatkozni, mert nem nézek egyébként focit – a horvátok szemlátomást azt csináltak velünk amit akartak, addig a magyarok ha véletlenül szereztek is labdát, akkor azt vagy gyorsan oda is rúgták egy horvátnak, vagy ha véletlenül eljutottak a horvát kapu közelébe, akkor addig passzolgatták egymásnak, amíg utol nem érte őket a horvátok többsége és előbb-utóbb el nem vette tőlük. Az egyetlen normális kapura rúgást a magyar kapus csinálta, ami azért elég égő lehetett a többi játékosnak (mellesleg ha a kapus csak egy kicsit bénább, sokkal jobban kikapunk, de így elég sok labdát megfogott).

Azt, hogy a bíró mennyire volt részrehajló vagy mennyire nem, azt én nem tudom megítélni, de szemre is elég parasztul játszottak a magyarok, sorban rugdosták fel a horvátokat, ‘szal pár sárga lapnak azért volt létjogosultsága, a pirosnak nemtom, ahol ültünk, onnan nem lehetett látni, hogy mi történt pontosan.

Azért a végén csak rúgtunk mi is egyet, igaz, hogy a saját kapunkba (először el sem akartam hinni, de mivel utána megint a már jól ismert „Viva Kroatia”-t játszották, mégis csak elhittem jól) ‘szal be is állt a 3:0-ás végeredmény, no persze nem a mi javunkra. Mondjuk ez a bizonyos szemszögből tekintve talán némileg csekély teljesítmény nem vette el a magyar csapat kedvét, hogy a mérkőzés után ünnepeltesse magát a pálya szélén (bár közben a magyar tábor hangulata elég jól hullámzott, voltak köcsögök a horvátok, a bíró, meg még olykor a hazai csapat is, de a végén mindenki örült a magyaroknak, bár szerintem meg ilyen játék után minimum meg kellett volna feszíteni azt az egy-két játékost, aki csak volt a pályán, és még akkor sem futott a labda után amikor előtte pár méterrel gurult el, de hát – csak, hogy némi demagógia is helyet kapjon – nem tudom mit várunk tőlük, ha így is ünneplésben meg jó fizetésben van részük…)

Volt még közben pár görögtüzes meg füstölős mutatvány (én leginkább feldugtam volna a seggébe annak, aki meggyújt ilyeneket az szurkolók között, mert a görögtüzet nem véletlenül hívják annak, a tűzoltók is alig bírták eloltani, amikor valamelyik észlény – persze magyar – odadobta közéjük, meg a füstnek sem volt túl jó szaga).

A végén először a horvátokat engedték ki, utána meg bennünket magyarokat (kb. fél órát kellett várni a szektorban, meg utána még egy kicsit a stadion előtt, mert először elvitték buszokkal az állomásra a kemény magot (a városba nem engedtek ki senkit amíg ezeket az istenbarmait el nem távolították). De érdekes volt a módszer, ahogy a buszrombolást megakadályozták: annyi embert feltoltak egy-egy szakadék csuklós buszra, hogy alig bírták becsukni az ajtót (mozdulni senki nem tudott) és a kb. 3 centis padkán való lehajtás közben is leért a buszok eleje az útra (jókat szikrázott). Miután már csak az a talán 100-150 ember maradt, akik kocsival jöttek (mellesleg ezek voltak a normálisabbak is, nem csak azért mondom mert mi is azzal mentünk), minket is kiengedtek, csak mi szerencsére elég messze parkoltunk ahhoz, hogy addigra már mindenki eltűnjön, akit követhettünk volna az autópályáig, de szerencsére a parkolóban lévő rendőrök tudtak angolul és egyszerűen elmagyarázták az utat (mellesleg tényleg egyszerű volt, csak mi balf*szkodtunk amikor jöttünk).

Hazafele is sikerült gyorsan jönni, a határon is simán átjutottunk és hajnali négy körül már haza is értünk (vagyis Dunakeszire, ahonnan még hazajöttem Győrbe kocsival, de hatra már ágyban voltam én is).

Röviden ennyi (a sok hülyeséget most nem sorolom fel 🙂 ). A nap kellemes volt, a meccsen nem igazán éreztem jól magam, de egyébként meg igen.

Külön kiemelném a kocsit, amelyik ugye nem volt túl kicsi (más kérdés, hogy ennyi embernek nem kényelmes), volt benne hat, átlag kb. 100 kilós ember, de a 2.0-ás HDI-s motor még így is álomszépen gyorsult és ment mint állat, mindezt 8 literes átlagfogyasztással (pedig nem lett kímélve).

Senkinek nem hoztam semmit, mert a 150 kuna – amit fejenként váltottunk – elég gyorsan elfogyott (jó drága volt minden) csak egy üres sörös dobozt Habbának (Ozujsko-s 🙂 )

(2004)