Irány a préri

Giro D’Bakony

avagy mi is megtekertük a hazait

(2007.05.13.)

Miután a sok lőn és vala nem elégített ki bennünket, s ezt a vasárnapot is tartalmasan kívántuk eltölteni, a BiKa (Biciklis Kanok, ami nem keverendő össze a MeBiKa, azaz Meleg Biciklis Kanok szervezettel, amelyhez semmilyen szál nem fűz bennünket, ezt egyszer és mindenkorra bátran kijelenthetjük, még ha egyes tagok meg is inognak olykor) újabb biciklis túrát szervezett, ezúttal a Bakony rejtelmes, egyben sötét bugyraiba. Ugyanakkor tekintettel az ugyanezen napon folyó olasz versenyre, mi is megtekertük jól (azért az átlagsebességek összevetésébe ne menjünk bele, legyen elég annyi, hogy az ottani átlagot éppen csak sikerült néhány másodpercre túlszárnyalni az egyik durva lejtőn lefele). De nekünk nem is célunk, hogy olyanok legyünk, mint az ilyenek, mert ők csak biciklizni tudnak, mi pedig mindent, meg még biciklizni is, ahogy Bob ezt éles elméjével hazafele megállapította (mondjuk ezt csak azért hallottuk, mert rendesek voltunk és megvártuk, de már megint elébe rohanok az eseményeknek).

Tehát túra vagy nem túra, ez volt a kérdés, bár igaziból ez nem is volt kérdés, különösen miután Bobék is vettek maguknak normális nyerget, hogy másnap ne kelljen feszengeniük a munkatársaik előtt (én nem dolgoztam, Habba segge pedig kibír mindent… ööö… ezt hallottam valahol). 🙂

Egyszóval a gyülekezés nálunk volt 09:30-kor, mert ha később indultunk volna, akkor én lehet, hogy elalszom (éjszaka dolgoztam), de így, hogy végig mozgásban voltunk, jól bírtam egész nap. Valami különös égi együttállás, vagy nem is tudom mi lehetett még ezen a vasárnapon, mert Bob és Piros életükben talán először, egy perccel korábban is érkeztek (legalább még meleg volt a kávé), csak Habba késett egy kicsit. Miután megbeszéltük röviden a terveket, illetve kiszörnyülködtük magunkat az előző napi félbemaradt tapétázáson – majd ma befejezem, holnapután meg lefestem -, elindultunk vala a nagy messzeségbe.

Bob, kattints már, aztán húzzunk bele!

Azt hiszem még az utca végéig sem jutottunk, amikor kiderült, hogy nekem potyautasom van egy böszme nagy pók személyében, aki az én biciklimet szemelte ki e célra. Rövid küzdelem után a pók (élve) maradt Csanakon (ekkora úton minden kis plusz súly számít), mi pedig egy kis tekerés után átvágtunk a Sokorópátka felé vezető útra, majd jó 10 km után, a nap erejétől némileg megizzadva (nem mentünk nagyon lassan sem), Tényőn betértünk a Habbával már korábban megismert, vadászoktól hemzsegő kis kocsmába, ahol tényleg csak az íze kedvéért ittunk egy pohár világos csapoltat, s mint később kiderült ezt nagyon is jól tettük, mert ezután következett szinte az út legnehezebb része.

Nyolclábú potyautas.

Miután kicsit elökörködtünk, s megoldottuk a tökéletes bűntény rejtélyét is (ennek az a lényege, hogy mindent idomított néma delfinekkel kell elkövetni, mert a delfin egy kicsit tud menni a szárazföldön, nagyjából úgy, mint a fóka – nem tévesztendő össze a zsírfekával -, bárkit képes kinyírni ha akar, viszont senkinek nem köp, illetve ha véletlenül életben marad egy tanú, az is megy a diliházba, hiszen ki látott már olyat, hogy delfinek randalírozzanak Európa közepén?), illetve kiderült, hogy Bob is hordoz a nyakán egy kis pókot (úgy látszik, hogy a Pókkirály komolyan vette a vele történ szentségtelen alkuját a tavalyi kenutúrán), majd nekivágtunk újra az ismeretlennek. Tényő után már majdnem tényleg annyira kihalt volt minden, hogy autóval is alig találkoztunk, s nem lepődtünk volna meg, ha a biciklijeinket is még velocipédként ismerték csak volna fel az őslakosok (üveggyöngyöt is vittünk nekik, hogy azzal kicsaljuk az aranyukat, illetve szerintem Bob már azt is eltervezte titokban, hogy miként fogja megtéríteni ezeket a vadakat Mr. Jézus kebelére) a túra közben, jó néhány órával később majdnem kereszthalált is halt értük, de aztán eszébe jutott a Brian-ből, hogy az nem is olyan rossz, így inkább félretette egy időre a vértanúság eszmeiségét.

Irány Tényő!
Itt még kipihenten és reménnyel teli.
Bobnak is jutott egy nyolclábú vadász.

Sokorópátka előtt kimondottan nem volt rendes az út, mert ugyan nem volt olyan vészes az emelkedő, de legalább egyrészt nagyon hosszú volt, másrészt addig a szikrázó napsütésben meglágyult aszfalt is kimondottan vendégszeretőnek bizonyult, alig tudtunk haladni benne. Egy idő után Piros fel is adta, én pedig jól meg akartam mutatni, hogy minden ember kibírja ezt és elkezdtem vadul visszaváltogatni a biciklin, amit az azzal hálát meg, hogy ledobta a láncot. Úgy látszik tényleg csak a gyengék váltanak vissza, a gyávákat pedig megbünteti az Úr. Szerencsére az apró műszaki problémát Habba két másodperc alatt orvosolta egy, az út mellett talált, teljesen szétlapított Borsodis dobozzal (ebből is látszik, hogy a sört Isten teremtette, illetve, hogy a „gondolkodjunk” szlogenjük véletlenül sem hülyeség, bár ezt már korábbi kenutúrák alapján is jól tudtuk), még annyi időm sem volt, hogy elővegyem a Tesco gazdaságos leather man késemet (olyat, amilyet Bob kezében már megcsodálhatott a világ a szigetközi biciklitúra képein). Lassan alapíthatunk „Leather Man Klubot” is asszem…

A megpróbáltatások ellenére azért egyszer csak beértünk Sokorópátkára, ahol kis lefele gurulás után jött egy kanyargós elég durva emelkedő, de Habbával megtekertük azt is, Bobék pedig jól lemaradva, de azért ügyesen követtek bennünket. Mondjuk ebből is látszik, hogy a has az ember egyik legjobb barátja, mert akinek van, az megteker bármit, mivel hozzá van szokva, hogy az élet küzdelem, akinek meg nincs, az meghal minden kis megpróbáltatástól, mert nem hiszi el, hogy meg tudja csinálni. Szóval így kell nézni, ha néha megiszunk egy sört… 🙂

A Vörös Ördögök Traktoros Klán itt is jelen van, míg a háttérben a csapat lemaradt tagjai.
Habba is megtekerte a sokorói poklot, s valahol messze a háttérben Bobék igyekeznek…
…de az egyenesekben mindent beleadtak a jó átlag érdekében. 🙂

Sokorópátka után (szerencsére az itt igen gyakori, űrből jött gombák nem nagyon mutatkoztak, pedig tekintve, hogy Fekete Vipera barátnője, Viki itt él és gombát termeszt, s ennél fogva itt elég nagy a gombasűrűség, ez ritka szerencsének tekinthető – aki úgy gondolja, hogy a gombák nem eléggé fenyegetőek, az olvassa el a vonatkozó tudományos értekezést ITT az idegenek már köztünk vannak cím alatt) megindultunk Gic felé. A terep hol emelkedett, hol lejtett, de összességében azért ha kis izzadással is, de jó tempóban leküzdhető volt. Habba annyira élvezte, hogy még a lovas őseinkre való tekintettel bemutatott pár biciklis trükköt is.

Ez itt már Sokorópátka vége. A falu neve bizonyára egy Sokoróp nevű kelta főpap nevéből ered, aki még vagy 2500 éve átkozta el a vidéket, hogy erre sehogyan se legyen jó tekerni.
Habba láb nélkül teker (kéz nélkül szinte bárki tud).
Ha leugrom itt, átugrom oda, izé… hogy is csinálta az indiános filmekben Gojko Mitic?

Közben egy kis időre áttérünk Győr-Moson-Sopronból Veszprém megyébe, de miután túljutottunk Gicen (ahol megtudtuk, hogy Európa ott épül), nem sokkal később visszatértünk szülőföldünk kebelére. Gic és Románd között megtekinthettük a jelenleg elég kihalt vasútvonalat (a MÁV gazdasági okokra hivatkozva itt is megszüntette a forgalmat), ahol először Bob és Habba is tök értelmetlennek tartotta, hogy a vonatnak minek korlát a kis éren átívelő hídon, illetve minek lépcső le a vízhez, amin nem jár senki, de aztán kiderült, hogy a korláton egészen jó támaszkodni egy kicsit, illetve a víz is tele van piócákkal, ennél fogva ez egy tuti paradicsom a piócás embereknek (gondolom még sokan emlékeznek olvasmányaikból, de elmaradottabb, vagy éppen ultramodern természetgyógyász körökben pedig máig dívik a mondás, hogy nem segíthet itt már más, csak a piócás ember). 🙂

Bob itt talált egy csigaházat is, amelyből könnyűszerrel visszaemlékezhettünk kollégiumi éveinkre (aki nem volt kollégista, az nem ismeri olyan szaval rejtett mélységeit, mint pl. hogy „gusztustalan”), s mivel egy időben a papírzsepi közkeletű neve csigaház volt (mivel már többször megkaptam, hogy néha kicsit gusztustalan vagyok, most nem borzolnám a kedélyeket a mezítelen csiga és az orrunkból kifújt/kipiszkált váladék közötti összehasonlításokkal, de valami ilyesmiről van szó), így mi lenne, ha a gazdátlan, már senkinek sem kellő csigaházakat az újrafelhasználás jegyében valami ilyesmire használnánk? A képeket inkább nem vágom be, pedig csak imitáltuk…

Szusszanjunk egyet és vágjunk jó arcot hozzá.
Az elmaradhatatlan kép fricskázásul a MeBiKa-s arcoknak. 🙂
Nem is olyan béna itt ez a korlát.
Az igazán vas út csigaszemszögből.
Bob veszített, ő issza ki a csigaházat! 🙂

Kis pihenő után továbbindultunk, s még Románd előtt elkanyarodtunk ismét a déli nap irányában (mivel az idő már szintén akörül járt, a nap heve is erősen emlékeztetett a vonatkozó Arany-versre, de Toldi ide vagy oda, egy „bűzlő, gennyedző sipoly” – ez hivatalos irodalomkönyvből vett idézet -, tulajdonosa mindenképpen tudja, hogy mi az igazi szenvedés és megpróbáltatás, szóval hiteles forrásként tekinthetünk rá, egészen addig, amíg ki nem derül mindenki számára, hogy Toldi a híró nádi farkasok képében tulajdonképpen aranysakálokat ölt halomra, akiket egy 8 éves gyerek is játszva, könnyedén hidegre tesz; habár ahogy az egyébként elég gagyi 300-ban már láthattuk, a spártai kölkök még ennél is sokkal keményebbek voltak). De miután ismét nagyon belebonyolódnék itt mindenfélébe, ott tartottunk, hogy Bakonygyirót felé tartunk, egészen pontosan lihegünk a déli forróságban és a folyamatos emelkedők miatt, amik ugyancsak próbára tették a testet és a lelket. Habba tartalék energiaitaláról ekkor még mit sem tudtunk, mert látta a Dumb és Dumbert, így kivárta a megfelelő drámai pillanatot, hiszen neki olyan a frazeológiája. 🙂

Bakonygyirót után végre Bakonyszentlászló következett, ahol egy újabb komolyabb emelkedő után – ahol Bobék ismételten lemaradtak -, Habba bement Bögölyhöz a 28-ba, mert neki van, vagy ha nincs, hát megszerzi. Ekkor már kezdett rendesen fogyni a vízkészletünk (izzadtunk rendesen, pótolni kellett a folyadékot), utcai kút azonban még véletlenül sem volt sehol, ellentétben a Szigetközzel, ahol azért gondoltak néha a turistákra is). Persze Habba tartalék két literes ásványvize is előkerült már ekkorra… Nagy nehezen beértek bennünket Bobék, majd miután fellelkesítettem őket, hogy már csak 2-3 km a cél, illetve szinte csak lefele kell gurulni, tekertünk még vagy 5 km-t felfele, hogy aztán végre elérjük Vinyén az állomást, utána vagy 100 méterre pedig a szép emlékű Pokol Csárdát (a jól ismert „ide menj be, ne a mennybe” szlogennel). Látszott, hogy a jó idő nyomában megindul a túramozgalom is, mert eléggé sokan voltak, de szerencsére jutott még asztal nekünk is az udvaron árnyas fák alatt.

Úristen kukac menny pont hu?
Bobék is utolértek bennünket. Mi addigra már majdnem nekiálltunk fejben sakkozni.
Nincs már olyan messze! 🙂

A szende szöszi pincérlányról hamar kiderült, hogy valójában egy vadállat, tele volt a teste jobbnál jobb tetkókkal, illetve azzal is kérkedett, hogy mivel a férjével ketten a tulajok, ezért minden finom, mert érdekük, hogy az legyen. Mondjuk nekem tényleg nem volt semmi bajom vele, a leves az elején (hideg málnakrémleves) pedig maga volt a költészet és az isteni eredetű csoda egyesülése, sőt még Habba és Bob raguja sem nézett ki rosszul, bár Bob teletolta Erős Pistával, így nem tudom milyen lehetett az íze…

Mivel jól is akartunk lakni, meg túl nehezekké sem szándékoztunk válni, Habbával ezután rántott camambert nyomtunk, Bob valami pirított gombás sültet (egyrészt, hogy ismételten bizonyítsa elszántságát a gombák elleni keresztes háborúban, másrészt mert a gomba ízletes), Piros pedig cigánypecsenyét (a húsa ugyanolyan volt, mint Bobnak), ami nem nagyon jött be neki (Habbával megkóstoltuk, szerintünk jó volt), bár ezt a szeretem – nem szeretem dolgot már akkor elkezdte, amikor érkezéskor azt hitte, hogy ő is férfi és sört akart inni, de egy korty után kitalálta, hogy nem szereti (nem baj, szétosztottuk az övét is). Hogy éhen ne vesszen, kénytelen volt még tolni egy túrós palacsintát, amiből a mazsolát azért még kipiszkálta (én eddig azt hittem, hogy válogatós vagyok, pedig nem), amíg mi ittunk egy csésze feketét, mint a nagyok.

Ez az arc is teljesen kiszáradhatott…
Ez tényleg a Pokol Csárda!
A pincérlány lába is fennen hirdeti.
Persze azért volt vadabb tetkója is. 🙂
Tikkadtan, az ebédre várva. Kamera által kissé homályosan.
Megjött a levescsodám.
Bob közben a gombákkal küzdött…
…de legyőzte őket, me’ erős, noha nem Pista.

Miután elkortyolgattuk nőlény útitársunk „nem szeretem” sörét, illetve pihentünk egy kicsit – közben Piros majdnem szívrohamot kapott attól, hogy Bobon meglátott egy hatalmas pókot (ez a póktéma úgy látszik már örökké velünk marad és kísért bennünket), de hát ugye a természet lágy ölén ültünk a kerthelyiségben, szóval mindezek után nekivágtunk két kerékkel bejárni a Cuha-völgyet. Már korábban többen is sétáltunk arra, tényleg nagyon kellemes hely, ajánlom mindenkinek, legalább egyszer érdemes végigsétálni rajta (a bicikli abból a szempontból nem olyan jó, hogy az is túl gyors, az ember elmegy rengeteg apró kis csoda mellett, egyébként ha már járt ott az ember, akkor csuda mókás tud lenni így is).

A völgy érdekessége, hogy egyrészt ha jól emlékszem összesen nyolc ízben kell átkelni a patakon, ami még biciklivel is jó fej dolog bír lenni, tekintve, hogy a fénytörés miatt kicsit csalóka a mélység, illetve a mederben lévő sziklák és kövek között elég könnyű beleborulni – mondjuk nekünk nem sikerült, de azért volt egy-két vidám pillanat és száraz lábbal sem úszta meg szerintem senki, habár mint Bob arra rámutatott, még Forrest Gump is képes volt megjegyezni a legfontosabbat Den hadnagytól, mégpedig, hogy tartsa szárazon a lábát. Továbbá nagyjából az út első harmadán (Vinye felől) található az a viadukt, ami a vasúttörténet egyik legnagyobb büszkesége (az emlékművön az is elolvasható, hogy ezért a büszkeségért hányan haltak meg az építése során, de az ember egy idő után magától is rájön, hogy az éremnek bizony két oldala van).

Piros a bátor.
Habba a nem annyira bátor, mint Sir Robin (ki nyúlként bátran elszaladt). Itten most átugráljunk mi is?
A viadukt alatt.
Nem volt túl sok víz a Cuhában, pedig nemrég esett.
Előre a Lenin előtti úton.
Néha ilyesmik is jöttek szembe, így inkább a rosszabb, de kölök nélküli utat választottuk.
Átkelés már rutinból. A cipőknek már úgyis mindegy volt. 🙂
Bob – aki egyszer majdnem legyőzte az agnori sárkányt – bőszen tör előre.
Má’ megin’ hol a csudába’ lehetünk?

A lényeg, hogy jól szórakoztunk, aztán miután elértük Porva-Csesznek vasútállomást, haditanácsot ültünk, hogy merre tovább. Miután számolnunk kellett az időtényezővel (szerettünk volna még világosban, tehát legkésőbb fél kilencig hazaérni), illetve Bob teljesen bele volt szerelmesedve a Pokol Csárda fagyasztójában látott Magnumokba, Habba javaslatára abban maradtunk, hogy tisztelegve Dorka, Toto kutya, a Gyáva Oroszlán, a Bádogember, illetőleg a Madárijesztő (kevesen tudják, hogy a ’39-es Judy Garlandos Óz, a csodák csodája ’78-as remake-jében Michael Jackson bújt a bőrébe – mondjuk ma már jelmez sem kellene neki) mindig a sárga úton megyünk előre, s bár az út elején a keskeny és meredek ösvény miatt néhány kilométeren keresztül tolni kell a bicikliket, s Churchill nyomán ő sem ígérhet mást, csak vért és verítéket, meglátjuk, elvezet bennünket egy csodálatos betonozott útra, amelyen visszaérünk Vinyére, a jégrémek hívó szavára. Persze mindez nem egészen így alakult…

Porva-Csesznek. Ez a bakter háza, szemben az állomással.
Térkép az állomás falán. Rögtönzött haditanács, mert Habba térképe csak nyomokban emlékeztet erre.

A vér és veríték közül a második egészen biztosan megvolt (mondjuk nekem reggel a vér is, mert beleléptem egy szögbe még otthon ami az egyik díszlécből állt ki, amit leszedtem tapétázás előtt és persze szépen félre voltak téve még az elején, de aztán mindenfélének használtuk őket öcsémmel, pl. vonalzó, leszorító, stb., így szanaszét hevertek a szobában, de miután jól kinyomkodtam és zoknit cseréltem, egészen használhatónak ítéletem a lábam a túrához), emlékeim szerint (a honlapon szereplő egyik túrán már tettük meg ezt az utat, ráadásul éjszaka) ez még szimplán gyalog sem volt nagyon rendes, hát még úgy, hogy a bicikliket is magunkkal kellett cipelni, de azért felküzdöttünk magunkat a gerincre, ahonnan már azért szerettünk volna legurulni, de egy atomul meredek és szűk kis ösvény következett, a dús aljnövényzetben, szóval tekerésről szó sem lehetett. Nagy sokára aztán kiértünk egy rétre (Kopasz hegynek hívták azt hiszem), majd egy szintén durván meredek, vízmosásokkal tarkított földút következett lefele, ahol már azért felültünk, de nem keveset használtuk a féket lefele… Ezután egy majdnem normális rész következett volna, de Habbának hamarosan feltűnt, hogy rossz irányba folyik a patak, illetve az Úr elküldte nekünk két prófétáját is gyalogtúrázóknak álcázva, akik megerősítettek bennünket abban, hogy ez bizony nem a rövidebb út, mert előbb vagy utóbb Porvára jutunk, nem pedig Vinyére.

Befele az Elátkozott Erdőbe.
Ez a hely tényleg nem rendes, mindenki kezd átváltozni…
Mindig csak fel, le meg sehol nincsen.
Azé’ Bob itt még vidám, mert nem tudja, hogy az út végén egy kereszt vár rá.
Habba, hova hoztál minket? Megint…
Egy utolsó kép downhill-ezés előtt?

Habba rövid térképböngészést követően kiderítette, hogy nem is olyan régen látott egy álcázott utat, szerinte az a helyes irány. Visszamentünk, és bár egy eléggé elhanyagolt ösvényt találtunk (jórészt ezen is tolni kellett a kétkerekűeket), de ennek mentén már jó fele folyt a víz. Fél öt körül végre kiértünk egy, az eddigiekhez képest autópályának tűnő útra, ahol Bob kipróbálta majdnem a kereszthalált, de mivel túl sok volt az út menti fakereszt körül a csalán, illetve Habba talált magán egy kummancsot (tulajdonképpen kullancs, de így jobban hangzik), inkább csak úgy állt, mintha. Közben előkerült Habba tartalék kullancsriasztója is, így kellemes citrom illatot árasztva magunkból folytattuk az utat, ami hamarosan lejtésbe ment át, így szinte tekerés nélkül leértünk rajta a Fenyőfő felé vezető műútra, csak kétszer kellett megállnunk útközben, mert Habba szemmel levett olykor egy-egy bogarat. Aztán mert a második már majdnem szarvasbogár volt, inkább feltette a védőszemüvegét ő is (viszont legalább kiderült, hogy a Tesco gazdaságos, ide-oda hajlítható karú biciklis tükröm ha arra tökéletesen alkalmatlan is, hogy a mögöttes forgalmat teljes bizonysággal felmérjem, bogaras szemműtétekhez kiválóan alkalmazható).

Mert mindenkinek megvan a maga keresztje.
Csak mennek, mint az állat!

Vinyére visszaérve, mi férfiak magunkba gyűrtünk végre egy Magnumot (Piros valami Calippo mellett döntött, ami tulajdonképpen lefagyasztott műszörp), hogy legyen erőnk a hazaútra (neki éppen csak lett a jégkrémes ballépés miatt), majd miután már 5 óra is elmúlt, nekivágtunk annak is.

Vinye után nem sokkal sikerült felállítani a túra sebességrekordját, ami 44.1 km/h tekerés nélkül lejtőn lefele, bár szerintem Habba helyenként ennél is gyorsabb volt, mert mindig beelőzött (persze ha behajtottam volna a tükrömet… 🙂 ). A lejtő utáni rettenetes emelkedőre (ami tulajdonképpen egy siratófal, de nem olyan, mint amilyen Jeruzsálemben van, hanem amin csak komolyabb terepjárókkal szoktak tudni felmenni; na jó, annyira azért nem volt durva) jól megtekerve viszonylag könnyedén fel lehetett jutni (ugye a legnagyobb fogaskerékről kisebbre csak a gyávák váltanak vissza, aminek már jól ismertek a következményei 🙂 ).

Tekerjük meg!
Fényjáték az úton.

Egyébként a hazaút látszatra nagyon gyorsnak indult, mert pár kisebb-nagyobb emelkedőtől eltekintve szinte végig csak gurultunk lefele egészen a romándi kereszteződésig, és pár tekeréssel is lazán tartottunk a 30 km/h feletti sebességet. Nem is kellett pihennie senkinek, egészen Gicig, ahol miután elhaladtunk a helyiek talán egyetlen szórakozása, a délutáni focimeccs mellett, majd egy buszmegállóban megálltunk 5 percre inni és fújni egy kicsit. Piros itt már nem volt olyan jól, pedig még volt hátra azért rendesen, bár az igaz, hogy ez volt a második komolyabb túrája, és már túl voltunk azon a távolságon, amekkorát legutóbb megtett. Mondjuk sokat nem nyafogott, inkább csak abból látszott, hogy ezután több emelkedőnél is megálltak Bobbal és volt ahol úgy tolták fel a biciklit (Sokorópátkán megértem, mert oda én is éppen csak felértem, kis híján szétrobbanó tüdővel, egyedül Habba volt igazán jól, bár ő nem rest kisebb fogaskerékre sem visszaváltani, ha úgy hozza a szükség).

Hogy aztán mégis kezdett elhasználódni ez a Golgotai is, az leginkább abból látszott, hogy elővette a tartalék HELL energiaitalát és jól megitta (Bobnak azért adott két kortyot, aki meg is táltosodott tőle), utána viszont kiderült, hogy Habba nem is Golgotai, hanem egyenesen Megatron, azaz az Úr hangja, mert képes elböfögni egy levegővel tisztán és érthetően akár a Walesi bárdokat is, ha úgy hozza a szükség. Jó érzés különleges képességű emberekkel együtt túrázni… 🙂

Habba tényleg a Pokol szülötte.

Sokorópátka után lenyomtuk az oda úton nem rendes emelkedőt is pikk-pakk, majd a már reggel sem túl életvidám, mostanra pedig már úgyszólván teljességgel beletlen aszfaltbetyár cicus mellett újfent elhúzva lassan beértünk Tényőre. Mondjuk a cicusnál volt két rosszabbul kinéző süni is az úton, amik leginkább már csak dörzspapírra hasonlítottak, lévén, hogy az őket ért megpróbáltatások nyomán kétdimenziósakká váltak. Itt muszáj volt még egy kis energiát meríteni a Vadász betérőben, majd rövid küzdelem után (Bob és Habba összemérték rettenetes erejüket, ami döntetlenre is végződhetett volna, ha Bob nem találja ki a szkander egy új válfaját, s eközben nem veri bele a saját öklét a vastag asztallapba olyan koppanással, hogy a környék egy pillanatra döbbenten elcsendesült – szerintem fájt neki). 🙂

Bob már nincs jól, de egy sör talán még segít rajta.
Skodával járok, feleségem van, még csak ne is legyek kemény?
Bobba is visszatért a lélek. Itt még a kezét sem törte össze.

Miután feltöltődtünk, megtekertük azt is hazáig, ami a hozzánkat jelenti a nekem 🙂

Tényő és Ménfőcsanak között már menekülőre fogta a nap.

Kicsivel este 8 után nálunk is voltunk, ahol rövid pogácsa és süti parti után a többiek elhúztak a szélrózsa minden irányába, én pedig beestem a fürdőkádba, nyakig vízbe merítve a testem, miközben vidám SMS-eket írtam azoknak, akik még nem voltak ilyen szerencsés helyzetben, mert jó fej vagyok, meg ilyesmi.

A teljes túra óra szerint 101 km volt nekem háztól házig, ami azt jelenti, hogy Habbának nagyjából öt, Bobéknak pedig húsz kilométerrel kellett többet tekerni nálam (majd legközelebb olyan túrát találnak ki, hogy tőlük kelljen indulni). Este azért azt hiszem elég hamar elaludtam fürdés és fogmosás után, és ma is elmúlt már tíz óra mire fel bírtam kelni, de más bajom nincs, bár egy kicsit azért érzem a tagjaimat, gondolom a többiek hasonlóan vannak ezzel.

Egyszóval (vagyis többel) ez is egy jó túra volt, legközelebb talán lemegyünk Tihanyba, ott alszunk, másnap bejárjuk a környéket, esetleg átkompozunk a déli partra is, majd harmadik nap hazajövünk, mert már elég jók vagyunk szerintünk ehhez. Mindig mondom, hogy lehet csatlakozni (mert lehet), de úgy látszik másokban nem nagyon tombol a szenvedély, mert azt hiszik, hogy hú mekkora teljesítmény, meg nehéz, és rossz is közben, pedig nagyon is kényelmesen megyünk, gyakran megállunk, alaposan megnézzük a környéket, kiélvezzük az út minden percét.

Ennyi.

(2007)