A Hochtor meg a vizesnyolcas

avagy hegymászás esőnapon részben és egészben

(2008.07.25-26.)

Egyszer volt, hol nem volt, talán a mainál sok százmillió évvel ifjabb, de azért már akkoriban is középkorúak tekinthető Földünkön élt jó néhány társával egyetemben egy kedves kis tengeri sün. Ugyan fogalma sem volt róla – lévén egészen csekély értelmű állatka -, hogy ő éppen egy, a misztikus jövőben az evolúció rögös útjain egy majomtól származó faj által Triásznak elnevezett korban tengeti ezt a bizonyos életét, de mindez nem csökkenti egy jottányit sem eme létnek az értelmét. Már ugye ha elfogadjuk az imént említett új faj egy Albert Einstein nevezetű egyedének azon elméletét, miszerint minden relatív, hiszen ezen elmélet segít nekünk felülemelkedni pl. Ötzi, a kőkori jégember természetközeli, vagy éppen modern korunk alagútfúróinak szerfelett választékos kifejezésein, amelyekkel a mi kis ős tengeri sününk meszes alkotóelemeiből ránk maradt üledékeket illették, amelyeknek valamikor valakik (feltehetőleg a rómaiak) az Alpok nevet adták. Mi ugyanis kedveljük. No persze azért mi sem mindig. Részben erről szól az alábbi kis történet. Másrészt arról is szól, hogy olykor még a majdnem hősök is félnek egy egészen picit…

Történetesen van egy elvetemült kollégám, aki nevezzünk nevén, tehát Zsoltnak. Zsolt élete egyebek mellett leginkább a sportról, s annak is különböző válfajairól szól (ezek között kitűnően megfér egymás mellett a teljesség igénye nélkül a maratoni futás, a hegymászás és mondjuk az aerobik – a szerencsétlenebbek akár a legutóbbi soproni VOLT fesztiválon is tornázhattak vele, a szerencsésebbek pedig még jóízűen átaludták ezeket a délelőttöket). Zsoltunk egy napon kitalálta, hogy menjünk hegyet mászni, azért mert ott van. És elmentünk, két napra.

Az eredeti tervek szerint egy autónyi kalandvágyó ember jött számításba, aztán kibővültünk kettőre, bár csak az utolsó napokban kezdett kitisztulni a kép, hogy most akkor ki kivel is van. Mi Habbával leginkább Ibrahimmal voltunk (aki esetleg még nem ismerné, a lassan nagykorúvá váló Mazda 121-emről van szó), amellyel egy kissé nyirkos péntek reggelen elszáguldottunk Győrből Sopronba. A száguldás alatt azt értem, hogy néha talán még 80-nal is mentünk a 85-ös úton, amikor egy kicsit gyorsabban mentek előttünk a különféle forgalomlassító teherautók, kamionok. Bár többnyire inkább lassabban, igaz nézhetjük mindennek a jó oldalát is, Ibrahim ilyen körülmények között ötödikben gyakorlatilag átalakul benzintermelővé, ami nem kis szó napjaink energiaínséges világában.

Azért az ígért 9 órára nagyjából sikerült befutni Zsolt soproni lakásához, ahol elég hamar kiderült, hogy az eredetileg masszívan pasis túra szelleme elveszett félúton, mert egy nőszemély is bekerült a csapatba, Zsolt egy régi kollégájának, Imrének (aki nem én vagyok, mert ő inkább Laár Andrásra hajazott mind a humora, mind pedig a grimaszolós fizimiskája alapján, annyi különbséggel, hogy Imrénknek jóval kevesebb haja volt, mint Besenyő M. István megformálójának) a barátnője, aki leginkább az Annamari névre hallgatott, habár Imre olykor egészen máshogy is próbálta szólítani, vagy éppen elnevezni, amelyek nagyobbik része nem kifejezetten tűri a nyomdafestéket, még ha jórészt humoros is volt a körítés. Ezen kívül volt még egy Gáborunk, aki a közel 60 évével (mondjuk simán letagadhatott volna 10-15-öt) később okozott néhány meglepetést a fizikai teljesítőképességével, valamint hű tanítványa Vili (aki nem a veréb). Mellesleg itt volt az első utalás arra, hogy esetleg mégsem az általunk megszokott túrára számíthatunk, Zsolt ugyanis két úgynevezett beülőt csapott hozzánk, amelyet az ember felhúz a combjaira, majd a derekán rögzít, és egy kis kötéllel meg karabinerrel jó szolgálatot tesz, ha nem kicsit veszélyes helyen jár a hegyen és persze van gondos kezek által a sziklába kalapált kampókon futó drótkötél, amelybe be lehet akasztani. Komolyabb veszélyérzet híján azért még nem nagyon kezdtünk izgulni…

Miután gyorsan összeismerkedtünk, és aki nem vezetett megkóstolta Zsolt lélekerősítő pálinkáját, be is pattantunk a járművekbe, majd egy gyors tankolás és osztrák pályamatrica vásárlást követően már száguldoztunk is úti célunk felé. Igaz, ez a száguldás – dacára az autópályának – néhol szerencsétlen vánszorgássá szelídült, mert ugyan öreg autó nem vén autó, de Ibrahim akkor sem bírta 130-cal megmászni három hímmel és a csomagjaikkal az Alpokat. Ez különösen igaz volt a Loeb utáni durva szerpentinekre, ahol olykor még kettesbe is kénytelen voltam visszakapcsolni, hogy indukáljak némi nyomatékot a kapaszkodáshoz. Viszont ilyen sebességviszonyok közepette kiválóan lehetett elhúzott tetővel közlekedni. Persze csak addig, amíg el nem kezdett szakadni az eső, mint amikor dézsából öntik, vagy valami ilyesmi. És helyenként egészen jól ködlött is.

Végül jó 300 km-re otthonunktól egy Hieflau nevezetű hely előtti kis parkolóban végre kinyújthattuk a lábunkat egy kicsit. Persze azért nem ártott vigyázni, nehogy túlzottan elázzon, mert úgy nem olyan jó mászni. Imrével közben átvittük Ibrahimot egy nagyjából 3 km-re lévő kis duzzasztó melletti másik parkolóba, mert azt állította, hogy arra fogunk lejönni másnap a hegyről és nincs kedve még azután ennyit gyalogolni. Én mondjuk ekkor még azt gondoltam, mint ugye harcedzett veterán hegymászó (utóbbi szavakat azért másnap már kissé átfogalmaztam magamban), hogy ez már csak amolyan puhány dolog, de hangosan nem tettem szóvá. Persze másfél nap múlva már tudtam értékelni ezt a gondos tervezést.

Mire visszaértünk, az esőre kitett csapat jó része már esőálló öltözékben feszített, amit mi is elkövettünk magunkkal. Az eső egyébként az a gusztustalan fajta volt, amelyik folyamatosan esik, pontosabban váltakozva hol rendesen esik, hol pedig nagyon apró cseppekben szitál, amik a szél segítségével bejutnak mindenhova, illetve hegynek fel úgyis hülyére izzadja magát az ember, szóval majdnem felesleges ellene védekezni, de eleinte még azért próbáltunk szárazak maradni.

Az egyébként már itt látszott, hogy nem mindennapi látványosságban lesz részünk mászás közben, ugyanis a napok óta szakadó eső nyomán rengeteg víz akart lejönni onnan fentről, mindjárt a nagyjából a tengerszint felett 570 méteren lévő parkoló előtti útszakasz mellett is hatalmas robajjal, fehér tajtékokat szórva szakadt le az óriás sziklatömbök között, egy kisebb folyóvá duzzadt patakba. Hamar meghozta a kedvet a fényképezéshez, no meg a kapaszkodáshoz is, ami az első 5-600 méteres szintkülönbségen egy viszonylag meredek, de jól járható, kanyargós erdei ösvényt jelentett, amely szerencsére nagyon gyakran keresztezte az imént látott hegyi patak, illetve az abba ömlő egyéb erek (habár ugye ebben a vízbőséges időben talán nem helyénvaló ilyen kicsinylően beszélni róluk) sokaságát.

Ezek jórészt különböző méretű de legtöbbször nagyon látványos vízeséseket alkotva kerestek utat maguknak a hegy felsőbb régióiból. Az ösvény ilyenkor átment többnyire korlát nélküli fahídba, amik kimondottan csúszósak voltak részben az esőtől és a nem egyszer éppen mellettük lévő zuhatagok folyamatos vízpárájától, nem mindig volt rajtuk egyszerű átkelni, különösen, ha az úttal együtt emelkedtek. Bár voltak nehéz pillanatok, azért nem sikerült senkinek lecsúszni róluk. Persze itt már előjött a mászóbotok előnye, amit én megrögzött ellenszenvem miatt sosem használtam, de ettől függetlenül be kell látnom, hogy olykor nagyon is hasznos segítők tudnak lenni és csak nagy ritkán hátráltatnak igazán.

A csapat többnyire együtt haladt, bár szerencsére a piros jelzések jól követhetőek voltak. Egy kicsit durvább részen ugyan Annamari néhány percnyire lemaradt, de miután Besenyő Pista bácsi emiatt alaposan lehordta, igyekezett tartani a tempót. Ekkor még sokat nem néztem ki belőle kitartás terén, de később kiderül, hogy már jóval több hegyen járt, mint mi. Tulajdonképpen Habbával eléggé ki is lógtunk a sorból, ahogy felfele haladva a különböző történetek előjöttek mindenkiből, pl. Gáborról is kiderült, hogy ez most különleges, ritka alkalom, amikor menedékházban alszik velünk este, hiszen leginkább a szabad ég alatt szokott (a sátrat is felesleges fényűzésnek tartva – nem utolsó sorban cipelni sem szereti), s a mostani kapaszkodás a csapat jó részéhez hasonlóan csak afféle átmozgató kiruccanás neki, hiszen már nem egy 4000 méter feletti hegyet is megjárt. Remélem én is így bírom majd a strapát ennyi idősen, bár ez ugye legalább felerészben rajtam is múlik.

1100 méteren jártunk, amikor kezdett megváltozni a táj. A folyamatos erdő (az utolsó néhány száz méteren szinte kizárólag csak fenyőfák) átadta a helyét egy csodálatosan zöld füvű rétnek, s bár olykor még átsétáltunk egy-egy kisebb ligeten, a fás szárúakat inkább már csak a borókabokrok képviselték. Persze a fűben is csörgedeztek a kis patakocskák, nem egyszer a kijelölt úton, így a fű dacára nem egyszer sárban, vagy a meder csúszós kövein voltunk kénytelen haladni (semerre nem lett volna jobb a helyzet, a szakadatlan eső már teljesen szétáztatta a talajt), ami remek alkalom volt az új bakancsaimnak a vízpróbára. Egészen addig derekasan állták is a sarat, amíg el nem bénáztam egy követ és nem léptem bele bokáig bal lábbal egy patak jéghideg vízébe. A jobbal nem sokkal később sikerült megismételni ugyanezt, azzal a kis különbséggel, hogy ezúttal bokáig érő sárban találtam magam. Cupp, cupp…

Társaink kedvét nem nagyon vette el sem az eső, sem a sár, az emelkedőt pedig mintha meg sem érezték volna, így aztán csak nagy ritkán szusszantunk egy-egy percet, Habbával kénytelenek voltunk menet közben elrágcsálni egy-egy szendvicset, amikor már kezdtünk kifogyni az energiából (természetesen arról szó sem lehetett, hogy gyengébbnek tűnjünk, mint egy nő). A réten egyébként eleinte csak a leírhatatlan állagú produktumok voltak felfedezhetőek, de hamarosan megláttuk magát a gulyát is, amint az ebédre elfogyasztott füvet kérődztek fel lelkesen és többnyire öklömnyi csomókban. A tehenek egyébként nem igazán zavartatták magukat, amikor átvágtunk közöttük, habár Vili kicsit leszerepelt, amikor tehénnek vélt egy bikát. Habba is szerepelt, ha már birkát sehol nem láttunk neki, így alantas vágyaitól hajtva egy tehén mögé volt kénytelen lopózni. Persze a tehén biztosan megszokta már ezt a műveletet a többnyire nem túl magasan kvalifikált gulyásoktól, így legott be is pucsított, majd amikor nem történt semmi – Habba elég gyorsan odébbállt a 6-700 kilónyi hús mozgását látva – teljesen fel is állt és odébb sétált, továbbra is félig már megemésztett füvet csócsálva.

Lassan elénk tárultak ekkor már a környező csúcsok is, helyenként egy-egy, a nyarat ez idáig valahogyan átvészelt hófolttal, de a ködös, párás levegőben nem volt az igazi a kilátás. Hamarosan elértünk 1300 méteren egy kedves kis menedékházat (azaz tulajdonképpen egy aprócska faházikót), ahol egy nagyon kedves, folyton mosolygó, csinos középkorú hölgy volt házigazda, és friss forrásvízben hűtött búzasörrel csábítgatott bennünket mézeskalács helyett, amelynek senki nem tudott ellenállni. Ugyan éppen voltak más vendégek is, így a kicsi belső térben lévő egyetlen asztal körül nem volt egyszerű helyet szorítani nekünk, de a kemény mag úgyis az esőn kívánta elfogyasztani a sörét, mondván, hogy ők az ősi nomád életmódot preferálják.

Habba, Zsolt és én azért inkább bent telepedtünk le, ahol egy különösen hívogató kis tűzhely is égett, némi meleget produkálva, ami átázott ruhában azért nem kis dolog, s ezt hamarosan a csatlakozó Annamari is belátta. Közben az angolul próbálkozó Habbának (németül csak egy-két szót tudtunk, Zsolt talán négyet ötöt is, de Annamari már majdnem meg tudta értetni magát, csak itt még nem bizonygatta ezt) szerencséje akadt, az egyik vendég egy kicsit beszélte ezt a nyelvet is, így megtudtuk, hogy rajtunk kívül mindenki puhány, mert autóval jöttek fel ide egy földúton (mi eddig 6 km-t tettünk meg, autóval is járható földúton ez 14 lett volna, igaz az nem is emelkedik ilyen durván), viszont a faház csak látszatra kicsi, hiszen az asztal körül, ahol most talán legfeljebb tízen szorongtunk, délelőtt valahogy 20 belga is elfért. A balgák.

Még kicsit ugyan ellettünk volna a sör után is, de a nomádok feltehetőleg mégis megunták nomád voltukat és indulni akartak tovább, így kénytelenek voltunk gyors búcsút venni a tűzhelytől, majd tovább caplatni a sárban valami homályos cél felé. Azért még megcsodálhattunk egy hamisítatlan vízöblítéses WC-t is, amitől el tud menni az ember kedve a hegy alsóbb részein lévő patakok egyébként kristálytisztának tűnő vízének megivásától.

Egyszer csak a füves rét átadta a helyét a köves talajnak, a tehénlepények pedig jórészt a zergeszarnak (bár a teheneket látszólag nem nagyon korlátozta semmi a hegyen, összefostak mindent, amit csak lehetett). Néha feltűnt már egy-egy zerge is a távolban, mormotát viszont ezúttal sem sikerült megpillantanunk. Nem mondanám, hogy ez a kedvenc szakaszom volt, a láb alól folyton kigördülő kövek a meredek hegyoldalon nem sok jóval kecsegtettek, nem egyszer sikerült is megcsúszni kicsit, de azért szerencsére nem történt komolyabb fennakadás (bár itt el tudtam volna már képzelni az én kezemben is egy mászóbotot, amiről korábban úgy vélekedtem, hogy 4000 méter alatt csak a buzeránsok és a nők használnak ilyet – később más hegyeken rájöttem, hogy ez vagy nem így van, vagy én is más lettem). Ezen a részen tartottunk egy közel 10 perces pihenőt, így legalább nyugodtan lehetett inni pár kortyot a kulacsból, hogy annyival is kevesebb vizet kelljen cipelni a hátizsákban, amitől azért már jó volt megszabadulni csak pár percre is.

Ismét tüdőtágító hegymenet következett, a végén már szemét módon meredek, csúszós szakasszal, ahol bot híján nem egyszer szinte négykézláb másztam, de egyszer csak megtörtént a csoda, 1800 méteren felértünk a gerincre. Ekkor már nagyjából öt órája másztunk felfele folyamatosan, fél hat fele járt az idő, azonban pihenés helyett nekiálltunk a túloldalon leereszkedni egy rendkívül szűk, de azért tehénlepénnyel gazdagon tarkított csapáson, hogy patakban gázolás, és némi újabb kapaszkodás után egy óra alatt elérjünk a nem egészen 1700 méteren lévő Hesshütte nevezetű menedékházba, ahol a korábbi mosolygós hölgy helyett egy udvarias, de alapvetően mogorva fogadós várt bennünket (az időjárás biztosan nem nagyon kedvezett az üzletnek).

Persze ismertük az illemet, nem rontottunk nyakig sárosan a bárpulthoz, hanem a bejárat melletti fűthető szárítóban előbb megszabadultunk az átázott, sáros gönceinktől és a bakancsainktól (egy nagy ládában találhatott mindenki magának vendégpapucsot, aki nem akart cipelni magának otthonról), majd nem sokkal később nem éppen lelkesen számoltunk le fejenként 20 eurót egy olyan éjszakai szállásért, ami ugyan tiszta volt, de leginkább a náci haláltáborokban lévő tömegszállásra hajazott: kis szoba, középen folyosóval, két oldalt keskeny, fából ácsolt ülőrésszel ellátott, a szoba teljes hosszában végighúzódó deszkapriccs, amelyen egymás mellett összeérve volt hat-hat matrac (na jó, ilyen luxus talán nem volt a már említett táborokban), amelyek mindegyikéhez két pokróc és egy-egy párna tartozott. Felül még volt egy kis rekesz mindenkinek, de ezzel végére is értem a berendezésnek. Azért ennyi pénzért itthon egy teljesen kulturált, légkondicionált panzióban saját fürdős szobát kapok reggelivel, ott pedig semmilyen fürdési lehetőség nem volt, ha nem számítjuk a koedukált mosdót, az egyik közeli forrásból idevezetett jéghideg vízzel (meleg vízről arra csak leves vagy tea kapcsán hallottak), de ugye aki hegymászásra adja a fejét, az ne legyen kényes az ilyesmire.

Miután az egyik ilyen lágerben berendezkedtünk és a vastartalékból megvacsoráztunk, lementünk meginni egy sört az éttermi részbe, ahol az itallapot áttanulmányozva hamar rájöttünk, hogy ez tényleg csak egy sör lesz, tekintve a 4 eurós árat (a mosolygós néninél csak 3 volt ugyanaz a búzasör), amennyit – ismét csak hazai példa – még a legutóbbi biciklitúrán útba ejtett móri wellness hotelhez tartozó igencsak puccos étteremben sem volt pofájuk elkérni érte, igaz oda teherautó szállította, ide fel pedig valószínűleg valaki a tulajdon hátán, mert keréken a menedékházhoz eljutni látszólag kifejezetten a lehetetlen kategóriába tartozott. Habba, akinek a foga fájt (egy ideje olykor szokott, de amikor éppen fogorvoshoz kellene mennie, akkor csodálatos módon elmúlik neki) és gyógyszert vett be, inkább egy bizarr leves kompozíció mellett döntött (sima húslevesnek tűnt, kivéve, hogy sós tészta helyett cafrangokra szaggatott palacsintatészta került bele).

A sör mellett meghallgattuk Besenyő „Magasztos” István korrajzát a jelenkori magyar természetjárással foglakozó egyesületek szánalmasságáról, az ezer éves, vagy éppen más okból semmire való túratérképek csillagokba felsrófolt áráról, amelyek bárhol máshol harmadannyiba kerülnek, előjött néhány régebbi történet, majd kockáztuk kicsit (basoztunk, ha ez mond valakinek valamit), aztán 9 után nem sokkal eltettük magunka a következő napi megpróbáltatásokra. Pár hülyeség azért még elcsattant, majd nagy nehezen álomba ringattuk magunkat (Habba gondosan befüldugózta magát, aki olvasta már a boszniai beszámolót, azt tudja miért).

Szerencsére egy-két horkantáson kívül nem voltak veszélyes hangok az éjszakában, a felettünk lévő tetőt verő szakadatlan eső pedig még segített is álomba ringatni bennünket. Én többször is felébredtem pár percre, egy ízben éppen egy rémálom hatására, amelyben csúsztam le a sziklafalon, majd a mélység felett egy kézzel kapaszkodva sikerült megállni, de az elkerülhetetlen zuhanás előtt kinyitottam a szemem. Ugyan nem hiszek sem a vallásos maszlagban, sem az eleve elrendelésben meg a többi marhaságban, de miután valahol belül ugyanazok a félig állatok vagyunk, mint néhány százezer éve, azért nem mondhatom, hogy nem gondoltam némi izgalommal a másnapra.

Ez a másnap egyébként rettentő hamar be is következett, miután hajnali fél hatkor mindenkit kivert az ágyból Imre, mondván, hogy hatkor indulás, mert délre vissza akar érni ide. Gyors reggelit követően átválogattuk a csomagokat, hogy csak a legszükségesebbeket vigyük magunkkal (ez szinte csak a vizet jelentette és a legfontosabb értékeket), illetve szomorúan konstatáltuk, hogy a működő kis kályha ellenére a ruháink nagyobbik része még egyáltalán nem nevezhető száraznak, így én is kénytelen voltam a maradék száraz pulóveremet és pólóimat magamra aggatni. Persze feleslegesen, mert messze nem volt olyan hideg, pláne nem mászás közben, hogy ez feltétlenül indokolt lett volna, mint később kiderült.

Hat után pár perccel sikerült is nekivágni a 2300 méteres csúcsnak. Eleinte az időjárásra sem lehetett sok panaszunk, mert ugyan változatlanul felhős volt az ég, viszont az eső már elállt, s a fel-feltámadó szél is hagyott némi esélyt arra, hogy talán még a napot is sikerült megpillantani ezen a napon. Először egy, mindjárt a menedékház mögött kezdődő borókásban kanyargó, embernyi széles ösvényen száguldottunk végig, majd onnan jó húsz perccel később kiérve elénk tárult a csúcshoz vezető út első szakasza, ami mindjárt nem is töltött el túlzott lelkesedéssel.

Ez az első szakasz ugyanis gusztustalan kőzúzalékot jelentett a legtöbb részen elég meredeken emelkedve, majd a szemmel tovább követve az utat ez egy idő után átment egy meredek sziklafalba, a felett, pedig egy olyan meredek szintén sziklás ösvénybe, amelytől hamar elgyengültek a gyengébb hitűek, azonban Gábor szerint sokkal korrektebb egy ilyen terep, mintha kilométereken kellene kutyagolni felfele.

Nem mondom, hogy egyet tudtam vele érteni, mert persze, belefér egy kis sziklamászás, de azért Habbával nem kimondottan ehhez voltunk szokva, amit láttatni engedett a hegy magából. Mindezt még tetézte Gábor azzal, hogy szerinte időszerű lenne felvenni a beülőket is, mert feljebb esetleg már nem lesz annyi helyünk, hogy ezt megtegyük. Hamar bele is bújtunk, Gábor segített őket beállítani, habár közben a fejét ingatta, hogy ezt vagy azt nem így csinálta volna, de talán így is kibírja, viszont többet majd csak akkor mond, ha már lejöttünk, hogy legyen bátorságunk felmenni benne. Nem állítanám, hogy ebből sok bátorságot sikerült meríteni…

Zsolt eközben előrelendült és már félúton járt a sziklákig, alig tudtuk követni. Közben Habba talált egy rövidebb utat és a botjaival felkapaszkodott majdnem függőlegesen a kőzúzalékon. Valamivel tényleg előbb ért a felső ösvényre, mint mi Gáborral a kerülő szerpentinen, de közben azért majdnem sikerült elcsúsznia és legurulnia félúton. Én már ezen a részen sem éreztem különösebben biztonságban magam, nem beszélve a meredek füves átkötő részekről, ahol a közel 100 kilómhoz mérten nem túl erősnek ható fűcsomókba kapaszkodva, illetve azokra támaszkodva szinte hason kellett felcsúsznom bot híján. A biztonságosnak tűnő sziklák néhol gátlástalanul elmozdultak, a kövek nem egyszer megindultak lefele, szóval elkezdtem felélni az adrenalin tartalékaimat már az elején, így bár nem is volt különösebben kemény ez a rész (csak figyelni kellett), kissé lihegve sikerült odaérni a sziklamászós szakaszhoz.

Ilyet már csináltunk korábban is, nem volt akkora újdonság, habár a legfeljebb 30 centis párkányokon egyensúlyozva, a falhoz tapadva kézzel-lábbal keresni a következő kapaszkodót, ami talán nem is csúszik annyira, hogy aztán feljusson az ember egy hasonlóan széles párkányra és így tovább, sosem tartozott a kedvenc sportjaim közé, de felfele azért még csak-csak hajlandó vagyok megcsinálni. Az ilyenkor leginkább hátrányt jelentő élénk fantáziám azonban ismét lepergette a szemem előtt a különböző lehetséges kimeneteleit a sziklamászásnak, így megkérdeztette velem, hogy ugyan, hol fogunk lejönni. Gábor természetesen nem hazudozott, simán kibökte, hogy itt…

Ha itt, hát itt – gondoltam magamban -, aztán nekiláttam felkapaszkodni az első sziklára, azonban a másodiknál máris sikerült elveszítenem a hitemet, és rájöttem, hogy én ilyen részen nem nagyon szeretnék lefele mászni, miután enyhén szólva sem érzem magam biztonságban. Ilyen helyre legfeljebb akkor, ha élet-halál kérdése forog fenn, de ezt ugye elkerülhetjük azzal, ha fel sem mászok. Persze nem akarom túlragozni, azt hiszem megijedtem, és ha valaki fél, annak nem kell felmásznia, mert előbb-utóbb hülyeséget csinál, amit Gábor is megerősített, mondván, hogy majd később meglátom, ez nem is olyan borzasztó.

Később tényleg megláttam, hogy ez szinte gyerekjátéknak is nevezhető, de akkor még most volt, így ahelyett, hogy hátráltattam volna a csapatot, úgy döntöttem, hogy inkább visszamegyek a menedékházig és ott várom be őket. Habba keményebb volt, ő már ekkor a harmadik vagy negyedik párkányon járt, habár később saját bevallása szerint ha mondjuk negyed órával később szólok, hogy inkább visszafordulnék, habozás nélkül velem tartott volna, de így már nem volt visszaút, a sziklákon egyedül jobb ha nem jön vissza senki, mert ha baj történik, akkor neki annyi.

Így az „A” csapat tovább mászott a csúcs fele (hozzájuk később még visszatérünk), a „B” csapat pedig lassan, óvatosan visszaindult a Hesshüttéhez. Útközben már látszott helyenként egy-egy naposabb folt a távolban, viszont ez a feltámadó szélnek volt köszönhető, ami mászás közben nem éppen a legjobb kísérő a hirtelen lökéseivel, így már egyenesen áldottam magam, hogy nem indultam neki a szikláknak. Amúgy is jól sejtettem, lefele sokkal rosszabb volt mászni már az idáig vezető terepen is, a felfele vezető nagyjából egy órából visszafele másfél lett, igaz egy kis részen el is rontottam és rossz irányból kerültem meg egy kis borókást, aminek az lett a következménye, hogy csak elő kellett vennem egy kis szakaszon a rejtett sziklamászó képességeimet, mert visszamenni a fűcsomókba kapaszkodva nem sok kedvem volt. Habár voltak kellemetlen pillanataim, azért különösebb probléma nélkül visszaértem a menedékházig, ahol szomorúan vettem tudomásul, hogy egy rövidnadrág, egy alsógatya és egy pár zokni kivételével az összes magammal hozott ruha csurom víz (a reggeli szárazakat is sikerült úgy átizzadni mászás közben, hogy még a legkülső réteg is tocsogott), így jobb híján némi második reggeli után visszabújtam a takarók alá.

Talán egy órát aludhattam, amikor beesett Zsolt, aki így pár perccel kevesebb, mint négy óra alatt teljesítette is az öt és fél órára kiszabott szintidejű kapaszkodást a csúcsra. Először teleitta magát (felfele nem vitt magával még vizet sem), majd némi nyújtást követően szintén döglött kicsit a szobában, végül úgy döntöttünk, hogy ideje lenne lemenni az étterembe teázni egyet, aztán csak megjönnek közben a többiek is. Persze rájuk még vagy három órát kellett várni, mert ők megvárták az életükre valamivel jobban ügyelő lassabb egyedeket ellentétben Zsolttal, viszont mi legalább kellemesen rápihenhettünk a lefele úton ránk váró megpróbáltatásokra.

A fejenkénti fél liter forró tea jót tett (meg persze a kölcsönbe kapott száraz póló is), illetve az utolsó kortyoknál beesett egy három tagú másik magyar csapat is, akiktől megtudtuk, hogy Ibrahim még egészen jól viseli magát a parkolóban (ott sátoroztak éjszaka), no és persze tőlük tudtam meg azt is, hogy jó 200 méteres szintkülönbségen nem árt majd felkötni azt a bizonyos nadrágot, mert a meredek sziklafalba vert fém lépcsőkön és drótköteleken kell lemászni egy szakadék mellett… Ha ez nem csökkentette volna az életben maradási esélyeimet, azt hiszem letoltam volna 1-2 snapszot a hír hallatán, de azért külsőre igyekeztem kemény maradni. Újsütetű ismerőseink mondjuk nem nagyon vették fel a dolgot, mert a csúcsot a másik, jóval nehezebb szakaszon akarták megközelíteni, mint amilyenről visszafordultam reggel.

Zsolt még kicsit beszélgetett velük, ahogy nekiálltak ebédet főzni, én pedig összerámoltam a szobát és a felszerelésemet, hogy ha befutnak a többiek, minél előbb indulhassunk is lefele, mert már lassan egy óra fele járt az idő és a csapat másik fele egyébként is sietett, mert ők maradtak még egy napot és el akartak jutni egy nem túl közeli menedékházba is. Nem sokkal később aztán be is futott a jórészt vidám csapat, illetve a félig meghalt Habba, akinek látszólag ahhoz sem nagyon maradt ereje, hogy megegye a szendvicsét, csak ült a padon a teraszon, hátát a falnak vetve, és néha sikerült némi összpontosítást követően rágnia egyet-egyet. Elnézve eme gyirmóti egyedet, valahogy újfent nem éreztem azt, hogy nekem feltétlenül fel kellett volna másznom a csúcsra. Az egyébként kiderült, hogy az út java része azért nem volt olyan nagyon gázos, mint ahol nekem elegem lett, de így is elég fárasztó volt, ráadásul mivel szinte mindvégig egy felhőben haladtak, sem mászás közben, sem a csúcson nem láttak jószerével semmit, így azon kívül, hogy birtokosai lettek egy jóleső „megcsináltam” érzést, túlságosan sokat nem is nyertek a dologgal, viszont valamit már előrevetített a lefele út időtartamáról, hogy hét óra alatt értek csak vissza.

Rövid, legfeljebb 20 perces pihenőt követően már indultunk is lefele Hieflau felé, a menedékházunknál látható tábla szerint a célunk két és fél óra alatt el is lett volna érhető. Megjegyzem a feltételes mód nem véletlen az előző mondatban. Miután pénteken összesen 1300 métert jöttünk felfele nagyjából 10 km-es távot megtéve, szombaton nagyjából ugyanekkora szintkülönbség várt ránk, azonban összesen 4 km úton, amiből nagyjából mindenki elképzelheti, hogy az út jelentős részén milyen kellemes szögben lehetett ereszkedni.

Az elején egyébként bizakodásra okot adó módon indult, egy szűk, kanyargós, de egyébként sok problémát nem jelentő sziklás kőúttal, amely fél óra alatt beért egy fenyvesbe is (annyira nem vagyok jártas a botanikában, de azt hiszem a vörösfenyők voltak túlsúlyban), ahol még szinte jó is volt menni egy-egy meredekebb szakasz kivételével. Annak ellenére, hogy ennek az útnak a neve Wasserfall, azaz Vízesés volt, mindössze egyetlen kis zubogóval találkoztunk, bár valahol belül sejtettük, hogy ennél lesz talán valamivel látványosabb is, különösen, hogy előző napon azért láttunk már néhány csodát vízesés címszó alatt.

Habba eleinte próbálta tartani a tempót, de a térdei fokozatosan adták fel a harcot, egyre jobban lemaradtunk a többiektől, azonban szerencsére a Golgotainak eszébe jutott, hogy gondos felesége csomagolt a hátizsákjába némi segédeszközt ilyen esetre, és jó szorosan átkötözte mindkét térdét, aminek hatására aztán újra rettentő elszántsággal vágott neki a lejtőnek. Az utunk jó órán keresztül nagyrészt eseménytelen volt, leszámítva, hogy a péntekinél jóval kedvezőbb időjárás meghozta mások kedvét is a hegymászáshoz, így elég sokan jöttek velünk szembe, köztük többen magyarok is.

Megtört tekintetű, remegő kezű-lábú egyed nem volt közöttük, így azért kezdtem újra bizakodni, hogy talán nem is lesz olyan rossz az út lefele. Természetesen nem így lett, az Úr ismét próbára tett bennünket néhány kanyarral odébb, amikor kiderült, hogy kiértünk egy gyakorlatilag függőleges sziklafalra (helyenként azért 90 helyett volt, hogy csak 80 fokos szöget zárt be a vízszintessel), amelyik az egyik oldalon az égbe tört, a másik felén pedig ugyancsak igyekezett egy nagyjából 600 méter mély szakadékot formázni. Ez utóbbi ügyesen sikerült is neki.

Mindez persze nem egyszerre zúdult ránk, az első résznél egy nem is olyan veszélyesnek tűnő acél létra fogadott bennünket, ahova ugyan először le kellett jutni a sziklákon egy meglehetősen laza drótkötél segítségével, de onnantól azért ha az ember egy kicsit is odafigyelt, nem tűnt nagyon problémásnak a dolog. Még a második létrán sem, aztán viszont kiderült, hogy a sziklafal ott még nem ér véget, hanem elfordul és újabb létrákkal folytatódik.

A fő gondot az jelentette, hogy ezeken a részeken két létra között is volt pár méter sziklamászással áthidalandó távolság, amely részeken hamar kiderült, hogy a tériszony mint olyan, esetemben is létező állapota a létnek, így inkább hanyagoltam a szakadék legmélyebb pontjainak távolságbecslését, különösen, hogy én a beülő felszerelésemet a táskámra rögzítve viseltem – ellentétben az előrelátó Habbával, aki le sem vetette fenn -, ezeken a részeken pedig egyetlen kis párkányon sem éreztem magam elég biztonságban ahhoz, hogy elengedjem a drótkötelet vagy éppen a sziklát és belebújjak (kevésnek találtam a helyet ehhez), így talán még a kelleténél is jobban szorítva a kötelet ereszkedés közben (a Zsolt által javasolt széles terpesz tényleg adott némi biztonságérzetet, de ahhoz is idő kellett, amíg az ember bátorságot gyűjtött ennek kitapasztalására), remegő kézzel-lábbal, alaposan megcsappant mennyiségű adrenalinnal a testemben lihegtem a közbülső néhány pihenőhelyen, míg Habba, akinek elmondása szerint is nagy biztonságérzetet adott a rögzítő kötél (szerencsére nem kellett kihasználni, nem csúszott meg sehol ő sem), valamivel jobban viselte ezeket a részeket. Miután így belejöttünk a lefele mászásba, már szinte észre sem vettük, hogy néhol már drótkötél sem volt, csak gépiesen másztunk le háttal továbbra is, a lábunkkal tapogatva az esetleges kapaszkodókat, kilépőket.

Így utólag meg kell hagyni, hogy Zsolt állítása nagyjából helytálló volt, miszerint ha valaki meg tudja őrizni a hidegvérét és nem pánikol be, azt túl nagy baj azért nem érheti, mert valóban viszonylag kis erőfeszítéssel, bár fokozott odafigyeléssel azért különösebb probléma nélkül egy átlag ember azért le tud mászni ilyen terepen is a sziklákon, de a másik oldalunkon a szakadék jelenléte azért némi plusz frusztráló tényezőként még bejött a képbe (különösen amikor a fölénk hajló sziklaperem alatt nem fért el a hátizsák rendesen és helyenként ki is kellett lépni egy-egy kiálló kődarabra), de azért elmondhatjuk, hogy alapvetően nagy lelki nyugalommal viseltük mindketten a ránk szabott megpróbáltatásokat (a többieknek ugye ez csak egy kis séta volt lefele, hozzászoktak az ilyesmihez).

Itt azért már kiderült, hogy ennyi erővel tényleg felmehettem volna délelőtt a csúcsra én is, mert az az út még jobb is volt ennél, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy ilyen helyen azért én mégiscsak szívesebben mászok felfele, ha már mindenképpen ezt dobja a sors (mint azt a Micimackóból tudjuk, a tigrisek egyébként sem tudnak lefele mászni, mert útban van nekik a farkuk). 🙂

A szívdobogtató pár száz méter után még megvártak bennünket a többiek, de aztán mondván, hogy már nagy baj nem érhet bennünket, majd a parkolóban Zsolt megvár minket, miután a többieket Ibrahimmal átfuvarozza a másik pihenőhelyre, így ketten folytattuk lassú ereszkedésünket Habbával egy olyan másik gusztustalanul, meredeken lejtő apró köves ösvényen, hogy majdnem visszakívánkoztam a sziklákra (jó néhányszor sikerült megcsúszni, ahogy a lábam alól kiszaladtak a kövek), de azért ez persze nem volt annyira őszinte a részemről. Szerencsére fél óra alatt elértünk egy még mindig köves, de valamivel járhatóbb útra, s a fák is újra körbevettek bennünket.

Az öröm azért ismét korainak bizonyult, még helyenként várt ránk egy-egy rövidebb létrás, vagy drótkötéllel biztosított sziklamászós szakasz, de itt már azért nem szökött az égbe a vérnyomás, kezdtük elhinni, hogy ha gyorsan nem is, de előbb-utóbb élve leérünk a hegyről. Néha már az is elhangzott, hogy amilyen jók vagyunk, legközelebb ha problémás részhez érünk, megpróbálhatnánk már láb vagy kéz nélkül is a dolgot, aztán elmegyünk kaszkadőrnek, mert ugye sosem késő (az ember fiatalon még ügyes és sokat kibír, öregen pedig már nem fél a haláltól).

Már több, mint három órája jöttünk lefele, amikor végre megláttuk azt a vízesést, amiről a nevét az út kapta. Meg kell hagyni, abból a szempontból kellemes látványt nyújtott, hogy elég magasról szakadt a mélybe szint teljesen függőlegesen (később, kicsit messzebbről kiderült, hogy szinte az 1700 méteres fennsíkról indul és összesen négy hatalmas, több száz métert áthidaló lépcsőben éri el azt a kis patakot, amelyen keresztül mi is áthaladtunk alatta), a vízbősége azonban jóval alatta maradt a várakozásnak, előző napon láttunk ennél jóval durvábbat is, igaz akkor szakadt az eső, most pedig helyenként már kellemes napsütésben sikerült ereszkednünk lefele.

A vízesésig tartó, továbbra is elég meredek út helyenként bekanyarodott a homorú sziklafal alá, ahol némi zuhanyban is részünk lehetett, nagy cseppekben aláhulló tegnapi esővíz formájában, ami a hőfokától eltekintve még jól is eshetett volna (azért a nullás géppel frissen nyírt kobakomon nem volt jó érzés egyetlen csattanás sem), de miután már úgyis elég régen fürödtünk, beletörődtünk a dologba.

A vízesés alatt áthaladva az újabb sziklák között jól kiröhögött minket egy zerge, majd hamarosan megláttuk azt is, hogy miért: újfent egy kisebb drótköteles szakasz következett (az itthon érettünk izgulók nagy szerencséjére az igazán durva részeken nem készült fénykép, mivel senkinek nem volt elég szabad keze a művelethez), majd újabb fél órát követően a piros jelzés nyomdokain haladva szerencsésen beértünk az oly régóta áhított erdei ösvényre, ami majd biztosan kellemesebb lesz. Nos, nem nagyon lett, de legalább mégis megadta azt az érzést, hogy talán már nem is olyan sokára elérjük az Ibrahimot rejtő parkolót.

Ez ugyan még messzebb volt, viszont ezután már tényleg viszonylag kulturált (szóval többnyire) ösvényen sikerült falnunk lefele az utat. Csak egy részen tudtunk majdnem egy rövidebb utat, de a korábbi évek nem éppen pozitív tapasztalatai e téren visszavezetettek a piros jelzésre, s majdnem hat órával indulás felbukkant a vadul integető Zsolt alakja is a parkolóval egyetemben. Állítólag csak nagyjából 40 percet várt ránk, ami nem is olyan veszélyes lemaradás, igaz, közben átvitte a Gáborékat a másik parkolóba és még beszélgettek is kicsit elválás előtt, szóval ez azért inkább volt a duplája időben.

A parkolóban mindenesetre gyorsan megszabadultunk a csatakos gönceinktől (előrelátó módon hagytam egy tartalék ujjatlan pólót a csomagtartóban, viszont a csupa sár bakancs helyett nem hoztam váltócipőt, így kénytelen voltam az egy hónappal ezelőtti esküvő után valamiért ott maradt cipőmet felvenni – a szintén nem kimondottan nyári tartozék korcsolya mellett volt -, ami nem igazán ment a rövidnadrághoz, de legalább kényelmesen haza tudtam benne vezetni), majd Zsolt vezényletével némi nyújtást követően (Habbának látszólag nem volt rá nagy szüksége, ő majdnem továbbment a parkolóban is, annyira beleélte magát már a caplatásba) kocsiba szálltunk és nekivágtunk a hazaútnak.

Ez utóbbi viszonylag eseménytelenül telt, habár Ibrahim a visszaúton erőteljesebben viselkedett (több volt a lejtő 🙂 ), fél tíz fele már Sopronban pótoltunk energiát a McDrive-ban (igen, tudom, szemetet árulnak nem ételt, de akkor és ott mégis jól esett), majd miután Zsoltot kitettük a lakásán, az evés után nagyjából helyrejött Habbával helyet cseréltünk, ő vezetett haza Gyirmótig, miközben én is ehettem végre. Habba egyébként elkapkodta a dolgot, mert meghagyta a sült krumpliját, amire a neje egyből rá is vetette magát mikor elkezdtünk kipakolni előttük, de ez otthon talán már nem volt olyan nagy probléma, különösen, hogy már inkább fáradt volt, mint éhes. Másnap úgy is indultak egy hétre a Zemplénbe kirándulni, így ráfért az alvás.

Nagyjából negyed órával később már én is nyakig érő vízben feküdtem a fürdőkádamban (a szeptemberi montenegrói egyhetes hegymászótúrán nem lesz egyszerű kibírni enélkül a puhány, de kétségkívül kellemes tevékenység nélkül, illetve miután az embernek nem csak a sátrát, hálózsákját, hanem a mindennapi betevő falatját is cipelnie kell a hátán, a mindenkori száraz ruha biztosítása is fog még problémákat okozni), majd egy újabb órával később az ágyban próbáltam elaludni, de minduntalan, ahányszor csak lehunytam a szemem, élesen láttam magam előtt a szituációt, ahogy a meredek sziklákon nekiállok lefutni a szakadék aljára, a fülem mellett süvít a szél, a lábaimat egyre gyorsabban kapkodom, míg végül már nem bírom és…

…na ezt nem vártam meg és inkább kinyitottam a szemem, majd néhány elvetélt próbálkozást követően hulla fáradtan inkább előkotortam egy régi fantasy regényemet (14-15 éve vettem néhányat, megrögzött szerepjátékos koromban, s most valahogy jól esett kicsit újraélni egykori önmagam) és addig olvastam, amíg csak mintegy észrevétlenül el nem aludtam mellette.

Konklúzióként azt hiszem elmondhatom, hogy ilyen hegyre nem biztos, hogy megyünk még egyszer, mert nem félni akarunk és bizonyítani, hanem kellemesen elfáradni, szép tájakat látni (egy-egy teljesítménytúra azért belefér), majd jó eséllyel élve hazajönni. Persze jó volt ez a túra is, de egy ilyen elég is lesz, már elhisszük, hogy meg tudjuk csinálni.

Legközelebb az egy napos Balatonkerülés beszámolójával jelentkezem, ha már lesz erőm megírni! Erőm az lett, csak teljes kerülés nem. 🙂

(2008)