Irány a préri

A Balaton másodszor

(2010.06.10.)

Valamikor hajdanában, amikor a világegyetem még gömbölyű volt, a hasunk viszont nem, s eképpen nem korlátozta különösebben fizikai teljesítőképességünk határait, tudtuk, hogy csupán két út járható számunkra: vagy megkerüljük a Balatont most már aztán tényleg, vagy pedig csatlakozunk a Balaton-tagadók egyelőre nem túl népes, ellenben viszonylag kevés realitásérzékkel megáldott táborához.

Én mondom, hogy beférnek ezek ide!
És tényleg. Mert Habba ért ehhez is.

Az előző kerülési kísérletünk ugyan csúfos kudarcba fulladt, azonban nem vagyunk azok a könnyen feladós fajták, így két esztendővel később újra megpróbáltuk Habbával, ezúttal Siófok kiindulóponttal. Itt ugyanis elég lapos a föld ahhoz, hogy ha szánalmas teljesítményünk okán esetleg mégis a Balaton-tagadás rögös útjára kellene lépnünk, némileg kompenzálni tudjuk azt mindjárt a Lapos Föld híveinek táborába történő csatlakozásunkkal. Noha a fő célkitűzés nem ez volt, ennek ellenére a kissé nyirkosan induló napon sikerült bőven 8 óra után megérkeznünk, amely már eleve kérdésessé tette az egynapos kerülést, de pont azért jöttünk csütörtökön, hogy amennyiben esetleg tényleg csütörtököt mondunk, azt legyen mire fogni.

Kissé esősen indult…
…aztán időnként előbújt a nap. Ez némileg megzavarta a navigációban Habbát, így elő is kereste a hagyományoknak megfelelő fekete-fehér térképeit.

Meg ugye kemények is voltunk. Legalábbis reggel még. Gyorsan ittunk egy kávét a sétányon, mivel akkor még nem volt olyan durván meleg, hogy a koffeint ártalmasabbnak éreztük volna a lusta nyári reggeli álomkórnál, majd harcias eleink emlékére legott nyeregbe pattantunk, hogy megkezdjük a kalandozást napnyugat felé.

Habba hosszúban.

Az itt-ott még fellelhető tócsák között szlalomozva, friss erőtől duzzadó lábizmainkkal sorra aláztuk meg a többi tekerőt, miközben igyekeztünk nem szem elől téveszteni sem a tavat, sem pedig az arra érdemes egyéb látnivalókat.

Egy kis tócsa senkinek sem árt…
Ma mindenkit lealázunk! Remélem megörökíted! 🙂
A „körút” azért még hagy kívánnivalót maga után 2010-ben is.
Itt-ott akadt más kívánnivaló is…
Inni kell ‘aszki!
Ha eleget iszunk, akkor mást is kell. Az ember könnyen szemétkedik, ha csak nála van fényképező. 🙂
„Ilyenkor biztosan nem jár erre senki!”
Tiszta vizű tócsa balra, iszapos Balaton elöl. És persze az északi part a messzeségben.
Talán megnézzük ma még azt az oldalt is…

Fonyódig jó tempóban kerekeztünk, s a nap sem kínzott bennünket túlságosan. Itt végre megebédeltünk, majd az időközben nekigyürkőző csillagunk ellenében bevetettünk némi naptejet, mert kedveljük, amikor a naptejjel szimbiózisba kerülő izzadság nem tisztán csurog bele a szemünkbe. Vagy nem. Némi kényelmetlenséget viszont muszáj elviselni a kalandozások során.

Kezd kicsit zsúfolt lenni a bringaút. Nosza, előzzük ki ezeket is!
Telepingált vonat.
Fonyódon végre falhatnánk valamit.
A falás ideje is eljött. Habba ma még vezet, így nem jutott sörhöz.
Pedig egy jó korsó csapolt nagy élvezettel csúszik a brassóira. Ha a sör nem is élvezte, én igen.
Hadi ösvényre lépünk?
Persze igaza volt. Én fényt kaptam.
Itt már kezdett meleg lenni. Nem álltunk meg átöltözni, hogy ne veszítsünk időt.

Menetből robogtunk át Balatonmáriafüdrőn, ahol előző próbálkozásunk során Habba lábai olyan dicstelen módon hagyták cserben a gazdájukat, majd az egyre durvább hőségben gurultunk el Keszthelyig, keresztezve közben a Zalát és a Kis-Balatont, Matula bácsi jó ötven évvel korábbi nevelői munkásságának színhelyét. Közben láttunk nálunk is keményebb futókat és nálunk is lassabb ifjú tókerülőket.

Fűződik ide némi sanyarú lábsorsos élmény…
Máriafürdő után már csupán egy kisebb tekerés volt a nyugati oldal, s vele a Zala.
Nem éppen Matula-féle gunyhó, de azért megteszi látványnak és képzeletindítónak egyaránt.
Vigyázzá’ kiccsávó, mert a kanyar után jön majd a futó csaj és nem akarom, hogy kitakard a részleteit!
Nem takarta ki.

Miután Keszthelyen már délután 3 óra körül járt az idő, némi számvetést követően hivatalosan is meg kellett állapítanunk, hogy a Balaton itt mellettünk csupán a laposföldi délibáb egy illúziója…

Itt már befűtöttek rendesen az ördögök, égett a zsírunk, mint a kopár szik sarja. Még talán a levegő is vibrált körülöttünk.

Ellenben mivel az autóig csak vissza kellett valahogy keveredeni, ugyanazon az úton pedig ezt szerfelett unalmasnak gondoltuk megtenni, Habba, az akkoriban még csupán elvétve létező digitális útvonaltervezők ellenpólusaként – különleges logisztikai képességeit csillogtatva – kinyilatkozta az egyetlen üdvözítő megoldást. Na jó, üdvözülni két út van, de mivel nem vagyunk sajtkészítők, maradt a vonatozás. Így Keszthelytől Tapolcáig, majd egy kényszer szülte átszállás után Tihanyig vasúton folytattuk az utat. Innen egy komp segítségével teret váltottunk, s újfent a déli parton tekerünk vissza az immár elérhető közelségben lévő Siófokra.

Az első vonatunk egy kis csettegő volt, amit nem sokan választottak rajtunk kívül. Persze még nem indult be a főszezon.
Habba kispadra került.
Csak egy maradhat. Mármint vágány.
Ez már a másik vonat Tapolcáról. Továbbra is kőkeményen.
Ezen is akadt hely, nem kellett nagyon összebújni.
Valahol ott vannak a bazaltorgonák, de most nem tekerjük meg azokat is.
Én már látok valamit!

Talán a dátumra tekintettel, a légkondicionálás terén elért emberi vívmányokat mereven elutasító, így kellőképpen átforrósodott, ugyanakkor kerékpárszállítása becsületesen felkészített szerelvényeken legalább hely volt bőséggel. Az ablakon kitekintve a döcögő tájban sem találtunk sok kivetnivalót. Eredetileg suhanót akartam írni, de ezzel túlságosan kiszíneztem volna a valóságot, márpedig az olykor szebb, mint a hazug ábránd – legalábbis a már hivatkozott Tüskevár Kengyelje szerint.

És az a valami itt van-e! Vagy itt. Esetleg ott.
Tihany a látóhatáron.
Tihany nyeregnézetből. A vonat ugyanis eléggé el nem ítélhető módon nem vitt el a kompig.
Itt most akkor merre is?
Az ott Balatonfüred.
Ez is. Csak közben megváltoztak a felhők.
És az árnyékunk is.
Ebből kompozás lesz.
És egy kis napvégi csendélet is.
A nap nyugszik, mi is tekertünk vagy 100 kilométert, itt az ideje hazamenni…

Nos, mit szépítsük, ezúttal sem sikerült. S lesz is még ilyen. Ellenben újabb élményekkel gazdagodva, jóleső fáradsággal dőltünk ágyba ismét késő este.