A Balaton másodszor

(2010.06.10.)

Valamikor hajdanában, amikor a világegyetem még gömbölyű volt, a hasunk viszont nem, s eképpen nem korlátozta különösebben fizikai teljesítőképességünk határait, tudtuk, hogy csupán két út járható számunkra: vagy megkerüljük a Balatont most már aztán tényleg, vagy pedig csatlakozunk a Balaton-tagadók egyelőre nem túl népes, ellenben viszonylag kevés realitásérzékkel megáldott táborához.

Az előző kerülési kísérletünk ugyan csúfos kudarcba fulladt, azonban nem vagyunk azok a könnyen feladós fajták, így két esztendővel később újra megpróbáltuk Habbával, ezúttal Siófok kiindulóponttal. Itt ugyanis elég lapos a föld ahhoz, hogy ha szánalmas teljesítményünk okán esetleg mégis a Balaton-tagadás rögös útjára kellene lépnünk, némileg kompenzálni tudjuk azt mindjárt a Lapos Föld híveinek táborába történő csatlakozásunkkal. Noha a fő célkitűzés nem ez volt, ennek ellenére a kissé nyirkosan induló napon sikerült bőven 8 óra után megérkeznünk, amely már eleve kérdésessé tette az egynapos kerülést, de pont azért jöttünk csütörtökön, hogy amennyiben esetleg tényleg csütörtököt mondunk, azt legyen mire fogni.

Meg ugye kemények is voltunk. Legalábbis reggel még. Gyorsan ittunk egy kávét a sétányon, mivel akkor még nem volt olyan durván meleg, hogy a koffeint ártalmasabbnak éreztük volna a lusta nyári reggeli álomkórnál, majd harcias eleink emlékére legott nyeregbe pattantunk, hogy megkezdjük a kalandozást napnyugat felé.

Az itt-ott még fellelhető tócsák között szlalomozva, friss erőtől duzzadó lábizmainkkal sorra aláztuk meg a többi tekerőt, miközben igyekeztünk nem szem elől téveszteni sem a tavat, sem pedig az arra érdemes egyéb látnivalókat.

Fonyódig jó tempóban kerekeztünk, s a nap sem kínzott bennünket túlságosan. Itt végre megebédeltünk, majd az időközben nekigyürkőző csillagunk ellenében bevetettünk némi naptejet, mert kedveljük, amikor a naptejjel szimbiózisba kerülő izzadság nem tisztán csurog bele a szemünkbe. Vagy nem. Némi kényelmetlenséget viszont muszáj elviselni a kalandozások során.

Menetből robogtunk át Balatonmáriafüdrőn, ahol előző próbálkozásunk során Habba lábai olyan dicstelen módon hagyták cserben a gazdájukat, majd az egyre durvább hőségben gurultunk el Keszthelyig, keresztezve közben a Zalát és a Kis-Balatont, Matula bácsi jó ötven évvel korábbi nevelői munkásságának színhelyét. Közben láttunk nálunk is keményebb futókat és nálunk is lassabb ifjú tókerülőket.

Miután Keszthelyen már délután 3 óra körül járt az idő, némi számvetést követően hivatalosan is meg kellett állapítanunk, hogy a Balaton itt mellettünk csupán a laposföldi délibáb egy illúziója…

Ellenben mivel az autóig csak vissza kellett valahogy keveredeni, ugyanazon az úton pedig ezt szerfelett unalmasnak gondoltuk megtenni, Habba, az akkoriban még csupán elvétve létező digitális útvonaltervezők ellenpólusaként – különleges logisztikai képességeit csillogtatva – kinyilatkozta az egyetlen üdvözítő megoldást. Na jó, üdvözülni két út van, de mivel nem vagyunk sajtkészítők, maradt a vonatozás. Így Keszthelytől Tapolcáig, majd egy kényszer szülte átszállás után Tihanyig vasúton folytattuk az utat. Innen egy komp segítségével teret váltottunk, s újfent a déli parton tekerünk vissza az immár elérhető közelségben lévő Siófokra.

Talán a dátumra tekintettel, a légkondicionálás terén elért emberi vívmányokat mereven elutasító, így kellőképpen átforrósodott, ugyanakkor kerékpárszállítása becsületesen felkészített szerelvényeken legalább hely volt bőséggel. Az ablakon kitekintve a döcögő tájban sem találtunk sok kivetnivalót. Eredetileg suhanót akartam írni, de ezzel túlságosan kiszíneztem volna a valóságot, márpedig az olykor szebb, mint a hazug ábránd – legalábbis a már hivatkozott Tüskevár Kengyelje szerint.

Nos, mit szépítsük, ezúttal sem sikerült. S lesz is még ilyen. Ellenben újabb élményekkel gazdagodva, jóleső fáradsággal dőltünk ágyba ismét késő este.